Nos, ez egy nagyon régi történet. Néhány napja (talán csütörtökön vagy pénteken) jutott újra eszembe (hogy milyen körülmények között, az talán érdekes volna, de teljességgel lényegtelen). Elmesélem:
– Írtam egy verset – mondta Z. és letette az asztalra a két sopronit.
– Nohát! – mondtam, miközben az egyik üveg után nyúltam.
– A címe: Nem értenek meg – mondta és leült. Majd, sörét megmarkolva, kissé emelt hangon, épp csak annyira, hogy a kocsmazaj ne nyomja el szavait, belekezdett:
Betértem a borbélyhoz és szóltam – szeliden:
„Kérem, fésüljék meg a fülemet.”
A sima fodrásznak jég villant a szemiben
és az arca, mint a körte, hosszú lett.
„Rokkantagyú!”
„Rühes!”
Ily szavak röppentek fel.
Kuncogás közt zúgtak szitok szelek,
és ho-o-o-o-sszan
hahotázni kezdett egy fej,
úgy hintázva ki a tömegből, mint egy megőszült
hónaposretek.
– Z,. ezt a verset nem írhattad te! – mondtam ellent, nyomban, ahogy befejezte.
– Hogy-hogy? – kérdezte döbbenten.
– Én ezt a verset ismerem.
– És ha ismered? Talán azért ismered, mert te írtad.
– De hát az imént mondtad, hogy te írtad!
– Hja, attól, hogy én írtam egy verset, attól még te is írhatsz. Egészségünkre!
– Egészségünkre!
***
Schmidt hadnagy kommentárja: A bejegyzés szerzője nyilvánvalóan arra céloz (bejegyzésében), hogy a megértéshez édeskevés egy doboz kondenzált ábécé-leves.
***
Egy kis megértés: bbjnick.blog.hu/tags/meg%C3%A9rt%C3%A9s