Olvasom a tegnapi strasbourgi terrortámadás egyik átélőjének tudósítását:
„Végül úgy döntök, villamosra szállok: épp arra próbálok, amiről mindenkit leszállítanak. Leáll a tömegközlekedés. Újra elindulok kifelé, mindegy merre, csak távolodjak a belvárostól. A rendőrök most már terelik az embereket az úton – feltehetően ugyanazok a sárgamellényesek, akik korábban az én igen nagy hátizsákomba is belenéztek, kb. négy teljes másodperc erejéig. Az egyik egyenruhás úriembert megkérdezem, mi történt, de csak annyit mond: »még nem tudom, csak bátorság, édesem!«. Innentől kezdve ez az új mantra: rendőrsziréna közben, tömegben lépdelve, teljes tanácstalanságban. »Courage, ma chérie« – ennyit ismételgetek.”
[Forrás: Gacsályi Sára: „Bátorság, édesem!” – Így éltem túl a strasbourgi támadást – mandiner.hu] [Kattints ide!]
Olvasom és a következő jut eszembe (és ha már eszembe jutott, ide is másolom):
„Füst és hideg a magányos mezei házban s két gyerek: egy tizenhárom éves-forma varkocsos szőke leányka meg egy kopacra nyírt, jókötésű, amolyan Taksony-képű barna fiúcska. A leányka leckét ír kockás füzetbe, az öccse öklével törli sűrűn az orrát és didereg. Be se léptem jóformán, s már mondja a leányka, hogy az anyja nincsen odahaza. (...)
(...)
– Nem féltek ti magatokra?
– Nincs mitől – mondja a leányka. – Elvitték a bikákat.
– Féltek a bikától?
– Nem félünk. Szaladunk.”
[Forrás: Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Kriterion Kk., Bukarest, 1976.] [Kattints ide!]