Napok óta Tengiz Abuladze, grúz filmrendező, Vezeklés című filmje jár a fejemben. Nyilván, a grúziai események hívták elő, számos más emlékkel együtt, tokosodó emlékezetem mélyéről. A nyolcvanas évek vége felé, talán nyolcvannyolc tájékán, magyarországi bemutatása idején volt szerencsém látni a filmet (többször is); majd a kilencvenes évek végén, egy videotéka fölszámolásakor, néhányszáz forintért meg is tudtam vásárolni (VHS-kazettán) és alaposabban is el tudtam mélyedni benne. Időnként azóta is elő-elfordult, hogy hivatkoztam rá, bár, ahogy most belegondolok, korántsem elégszer.
Abuladze Vezeklése rendkívül erős film, nem csoda, hogy hatalmas világsikert aratott. Komplex mű: egyszerre tragikus, groteszk és abszurd(!), ami már önmagában is igen nagy teljesítmény, s ami ihletett, mély szimbolizmusának az eredménye. Abuladze tudja, hogy filmje témája, enélkül „a realitástól való elemelés” nélkül, a néző számára befogathatatlanul kegyetlen és nyomasztó volna: így, „elemelve”, azonban „példázatszerűvé” válik és megélhetővé (olyannyira, hogy, jó eséllyel, katartikussá is).
A grúzok legalább háromezer éve élnek jelenlegi hazájuk területén. Történelmük folyamán valószínűleg nem volt olyan ötven év, amikor valamely éppen aktuális környező nagyhatalom ne rontott volna rájuk (Makedón Nagy Sándortól a hellenisztikus utódállamok uralkodóiig, a rómaiaktól Bizáncig, a szasszanidáktól az arabokig, a mongoloktól a perzsákig, a törököktől az oroszokig stb. mindenki „bennük járt, rajtuk taposott”). Gyakran megszállták, kirabolták, nemritkán felosztották, hosszú évszázadokra megszüntették az államiságát, de Grúzia mindig újraéledt. Ha ennek az elpusztíthatatlan életerőnek a titkát keressük, mindenek előtt, a kultúrát és a nép kultúrához fűződő viszonyát kell alaposabban szemügyre vennünk.
A grúz kultúrában az ősi (archaikus), a keresztény és a modern elemek sajátos egységben élnek együtt. Ha metaforát keresünk, amellyel leírhatjuk e sajátos egységet, akkor, nekünk, magyaroknak, szinte magától értetődően adja magát az illyési „haza a magasban”-kép. A grúzoknál, ugyanakkor, a nagyobb történelmi távlat és a nagyobb kiszolgáltatottság sokszorosan fölfokozza e „magasban lévő haza” jelentőségét, sokszorta fölerősíti jelenlétét; aminthogy a hangsúlyok is, e „hazában” – a tulajdonképpeni hagyományban –, sokkal inkább az egyezésekre, mint a különbözőségekre helyeződnek. (Hogy mondandónkat egy példával is alátámasszuk: Cereteliről, a grúzok egyik legjelentősebb költőjéről, tudjuk, hogy mint nemesi család sarja, egy ősi szokás előírásai szerint, gyerekkorának tekintélyes részét apja egyik jobbágyának családjában töltötte, majd, szentpétervári egyetemi tanulmányok után, mint a XIX. századi nemzeti irodalom megújítója lépett föl – modernizált, anélkül, hogy az ősit tagadta volna; számára a múlt (a hagyomány) különböző elemei nem egymást kizáró, hanem egymással kölcsönhatásban álló, a grúz identitást erősítő részek voltak.)
Abuladze Vezeklése e fentebb vázolt „grúz” látásmódnak (mely végeredményében minden, hagyományaiban erősen gyökerező kultúrának, többé-kevésbé, sajátja) tipikus darabja. A film, elsődleges szándéka szerint, a sztálini terrorral való szembenézésről szól, ámde alkotója – úgy, hogy végig egy jól beazonosítható konkrét történelmi helyen és időben bonyolítja cselekményét – az első kockáktól ki is lép, fölül is emelkedik a realitáson és olyan perspektívából mutatja meg nekünk a konfliktust, amely az archaitásból éppúgy értelmezhető, mint a modernitásból.
Folyt. köv.
***
Gasper blogger küldött jutyubos linket a Vezeklésből. Köszönöm! Megnéztem és volt még ott, ahol az volt. Íme, néhány jelenet Tengiz Abuladze Vezekléséből:
www.youtube.com/watch?v=Hod1LKLLT3o&feature=related
www.youtube.com/watch?v=sW6BGIxwiK0&feature=related
www.youtube.com/watch?v=jSCw4z2HhDk&feature=related
www.youtube.com/watch?v=H1y5nfFuy64
www.youtube.com/watch?v=KWgxbkAUuzw
***
Apdét vagy kiegészítés, 2016. május 28.:
„Varlam Avaridze, a nagy vezető meghal, és ünnepélyesen eltemetik. Másnap a diktátor családja döbbenten fedezi fel, hogy valaki kiásta a holttestet, és kertjükbe vitte. Az eset többször megismétlődik, míg elfogják a tettest: a halott diktátor egyik áldozatának lányát. A nő annak idején megesküdött: a holttestet nem engedi a földben nyugodni, így áll bosszút szülei és mások szenvedéseiért. A bírósági tárgyalás fényt derít az előzményekre. Kiderül, ki is volt valójában Varlam Avaridze...”