„(...)
Mikor a tiszaeszlári eset kezdődött, s itt Pesten a sajtó által felzaklatott kedélyek nagy ingerültségben voltak, találkoztam az utcán egy zsidó vallású országos képviselővel.
- No iszen, szép gyerekek maguk újságírók és keresztények - szólt nekem szemrehányó panasszal -, mondhatom jól csinálják az ország dolgát.
- Hogyhogy?
- Hát máris látszanak az izgatásnak gyümölcsei.
- Hogyhogy?
- Egy rokonom megvett Dunántúlon ezelőtt hat évvel egy paflagoniát, azt azóta igazi mintagazdasággá változtatta. Most, hogy az agitáció folyik ellenünk, egészen elkeseredett. Áruba bocsátotta a jószágát, s kiköltözik az országból. Bécsbe megy lakni. Nos, mit szól ön ehhez?
Megvallom, énrám kellemetlenül hatott ez az argumentum, de nem olyan irányban, ahogy a képviselő gondolta.
- Hát csak hadd menjen az ön tisztelt rokona isten hírével. Az antiszemitizmusnak - mondám - éppen ez a célja és ez az oka. Hiszen az antiszemiták argumentuma is éppen ez.
- Hogyhogy? - szólt most ő.
- Hát úgy, hogy amelyik ember elhagyja az országot, amikor itthon egy kis baja van, az csakugyan nem érdemli meg, hogy itt lakjék.
- Nem bolond, kérem, hogy itt maradjon.
- Legyen bolond. Mi protestánsok, mikor üldöztek bennünket, mind bolondok voltunk, mert sokkal jobban szerettük a hazánkat, mint az okosságot.
Ez a diskurzus akkor igen elszomorított engem. Erősen frivol gondolkodást tanúsított a tisztelt képviselő úr, hogy ilyenekkel akart hatni. Gondoltam is magamban: hej, mégiscsak más az olyan ember, akinek ebből a földből nőtt a gyökere.
Az ilyenekért bizony kár volna levenni az antiszemitizmust a napirendről. Hadd menjenek ezek Bécsbe lakni.
(...)” (Mikszáth Kálmán, 1883 --- mek.oszk.hu/00900/00901/html/17.htm)