„…És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord…”
(Ady Endre)
Nem tudom, az állatoknak van-e emlékezetük? Hogy memóriájuk van, azt még én is meg tudom érteni, hiszen, a maguk állatmódján, képesek a tanulásra. De, hogy az emberi emlékezethez hasonlatos képességük van-e, azt nem tudom. Ám erősen kétlem. Az emberi emlékezet egyik igen fontos tulajdonsága a szelektivitás képessége. Vannak kellemes és kellemetlen emlékeink, amelyeket, akár tudatosan is, fölidézhetünk vagy „elfojthatunk”. Az állatok, úgy vélem, erre képtelenek, „emlékezetük” reflexszerűen működik. Talán mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy náluk nincsenek elhúzódó társadalmi krízisek: ha valamiféle konfliktus alakul ki állat és állat, csoport és csoport között, azonmód, helyben, a maguk módján, a végére járnak.Nálunk, embereknél, kissé bonyolultabb a képlet. Az emlékezettel való különféle visszaéléseknek olyan arzenáljával találkozhatunk mindennapi életünk során, hogy még fölsorolásuk is bőven meghaladná e bejegyzés kereteit. Vannak közöttünk olyanok, akik embertársaik manipulálására használják az emlékezettel való visszaélés technikáit, s olyanok is, és egyre többen, akik a túlélés gyakorlataként tekintenek önön emlékezetük szelektivitásának totalizálására. És, persze, léteznek e magatartásformák legváltozatosabb kombinációi is. Ami azonban valamennyi emlékezetmanipulációs technika közös sajátsága és veszélye, az az öngerjesztő jelleg, azaz a folyamatok egy idő utáni koordinálhatatlanná válása.
Két jó okom is volt e fenti „megmondás” elkövetésére: az egyik a magyarországi cigányság sorsának kritikusra fordulása, a másik pedig saját emlékezetem sajnálatos „megvesztegethetetlensége”. Nézzük sorjában:
A magyarországi cigányság mindig is a mindenkori társadalom peremén élt, de sohasem a társadalmon kívül. A magyar-cigány közös történelem folyamán első ízben fordul elő, hogy a cigányság „kollektíven” a többségi nemzet ellen fordul, kivonja magát annak törvényei alól és – jól emlékezzetek majd arra, amit most mondok – ideológiai alapokat kohol a magyarsággal szembeni „szabadságharcához”(?!). Ennek okait keresve három fontos tényezőt kell megemlítenünk: a cigányság a „rendszerváltozást” követő szociális ellehetetlenülését, eladdigi „cigányethoszának” és „cigánytudatának” elvesztését és a ballib ideológiai terror által sulykolt „hamistudat” kialakulását.
A magyar bal (a szocik és a ballibek) pozícióőrző és hatalmi törekvéseire semmi sem jelentett/jelent nagyobb veszélyt, mint a társadalmi kohézió és a – letlégyen az bármiféle is – nemzeti egységtudat. A „rendszerváltozás” kezdetétől politikájukban a következetesség csupán egyetlen ponton nyilvánult meg, ám ott kíméletlenül: „bármi, az integer nemzet irányába mutató törekvést már csíráiban megfojtani, elpusztítani, válogatás nélkül minden eszközzel és módon ellehetetleníteni!” Kisebbségpolitikájuk is ennek a „harcnak” a fegyvere volt és maradt. Féktelen és parttalan uszításba kezdtek, melynek (többek között) a hazai cigányság is áldozatául esett.
Ha visszatekintünk a magyar történelemben – s az egyszerűség kedvéért most ne nézzünk távolabbra, mint a XX. század eleje –, a német megszállás időszakát kivéve, nem volt olyan időszak, amikor a bármilyen színű mindenkori magyar kormány hivatalos „cigánypolitikája”, ne a cigányság integrálása lett volna. A helyzet 1990 után változott meg gyökeresen, amikor is a ballib politikai erők, ezt a szociálisan mindig is erősen kiszolgáltatott és katasztrofálisan elmaradott (számos vonatkozásában még a premodernitásban élő) és a legkevésbé sem egységes, közel egymilliós kisebbséget a magyarságtól való elkülönülésre és a magyarsággal szembeni önmeghatározásra „buzdította”. S mily különös: propagandára és a balos cigánykáder-garnitúra képzésére mindig akadt a szűkös anyagi keretekből, de a szociális és kulturális felemelkedés elősegítésére, az iskoláztatásra, munkahelyteremtésre, már a kezdetektől se nagyon, majd egyre kevésbé és kevésbé.
(A következő négy bő bekezdést, amely a cigányság jelenlegi helyzetével, a perspektívákkal és a konfliktusok lehetséges megoldásaival foglalkozott ki(ön)cenzuráztam, mivel többszöri újraolvasásra sem találtam kellően meggyőzőnek. Alkalmasint egy önálló bejegyzésben újra megpróbálom megfogalmazni az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos gondolataimat.)
És végül adjunk egy esélyt az emlékezetünknek is. S, nem mellesleg, lássuk az ördög patáját, amint kivillan a lakkcipő alól.
Jónéhány évvel ezelőtt, egy a szocialisták által szervezett – a párt romapolitikájáról szóló – előadáson (szakmányból) kókadva, a következő mondatot kellett végighallgatnom egy, a mai napon is miniszteriális státuszban lévő, vezető politikustól:
„Annyi magyart zárunk cigányozásért börtönbe, ahány cigányt tyúklopásért, és meg van oldva a cigánykérdés Magyarországon.”
No, tessék.
