„(...) Ady prózai munkáinak a kiadása mindenkit meggyőzhet róla, hogy az ő feje már rég egy olthatatlan hevű s ritka valóságérzékű gondolkozóé, amikor az igazai Ady-verseknek még egy szaka sem csordult ki. Azt mondhatni: ez a gondolkozási düh csikarta ki számára a lírai kifejezést, melynek a legízlésrémítőbb kalandokban is ihletője és hitele maradt. (...) Egy agyarkodó, végzetszimatoló, pokoli közérzet kap itt szerteszét, hogy a kis szilágyi világ pusztulására magyarázatfoszlányokat tépjen. (...) Adynak szerencséje volt, hogy Szilágy és Pest között megállott öt-hat évre, mert országokban csak az tud igazán gondolkodni, aki vidékekben már megtanult. Mint minden mély magyar ő is realista, nem rémlátó és nem bizakodó - ezek attitűdök már, s Adyban, ha az indulat körüllángolja is az igazságot, nem torzítja, s nem stilizálja. (...)” (Németh László: Kisebbségben, 1939)
„(...) És szegény Ady betegsége? Ó, nagy, gyógyíthatatlan betegség ez, s ezer év minden elhívott magyarjának ez rakta parázzsal az ágyát, tövisekkel a napjait. Neki örökölt fájdalom és kergető láz volt a magyarság. Ebben a betegségben benne volt minden magyar seb, a a faj egész ezeréves kitagadottsága. Neki jajgató éhség volt minden földtelen paraszt, felpattant seb minden bitangba vesző magyar, lappangó láz minden magyar lélek elhanyagoltsága, kulturálatlansága. (...) És amíg az egészséges Herczeg Ferenc szép fehér asztalnál s igen egészséges pezsgős vacsora mellett mondott konstruktív tósztokat a Tisza nagyúri társaságának: ő jajgatta, zokogta, üvöltötte nyolcmillió magyar sebeit, sürgetett, bizonyított, fenyegetett, átkozódott. Egész élete, egész költészete egyetlen kétségbeesett felkiáltás a mélységbe rohanó szekér elé. (...) Nagyon-nagyon beteg volt szegény Ady Endre: beteg ezer esztendő minden holt és élő magyarjával. és ez a betegség meg is bűntette őt: volt űzött vad, kitagadott céda, megköpött, elrugdalt, halálba kergetett szegény beteg magyar. (...)” (Szabó Dezső: Ady-kérdés?, 1924)
Ady Endre írja a Szabadgondolat c. folyóirat 1913. évi októberi számában:
„Vallomás a patriotizmusról
Valló lelkű ember vagyok, izgat a magam lelkének boncolása, örülök, ha a kés valami rejtegetettet vághat ki belőlem. A babonátlanság nekem olyan kedves lapjában írván, tetszik nekem az, hogy kiválasszak egyet restellt babonáim közül. Azt már kevesen hiszik el, hogy nem volnék kissé túlságosan is magyar, s hogy hivatásnak érezném a magyarpusztítást. Szóval hát bizony én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem.
Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várnók, elénk borul. S itt foghat jutni minden mai különös, speciálisan magyar problémájánál kínosabba a magyar progresszívek különben is sokszínű tábora.
Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Hibáit, melyek óh nagyon-nagyon hibáim is, akkor félretolnám egy kicsit feledni, s csak az jutna az eszembe, hogy bármi áron meg kell védeni egy pláne katonai és ultramontán gyilkossággal fenyegetett fajtát.
De itt már azt is muszáj feltennem, hogy egy aulikus ősű magyar gróf, ki tavaly még minden nyugtalan magyart leöletett volna, véletlenül nem a maga kiskirályságát védi, hanem a magyarságot. Valószínű, hogy nem sok akadna ilyen, de akadna, s harcolhatok-e én akkor ezekkel, akik a veszedelem múltán megint azok lennének, akik voltak?
Ma úgy képzelem, hogy még ilyen katasztrófa esetén is külön harcolnék és védekeznék, de ki tudja[,] nem mást parancsol-e felébredt, romantikus patriótaságom.
Íme a patriotizmus, vagy ha úgy tetszik, az én patriotizmusom problémája, s íme itt az én vallomásom a patriotizmusról.
Leírtam, mert lehető, emberi, magyar és érdekes s biztató arra, hogy ki-ki keresse meg a maga magyar patriotizmusát, vizsgálja meg, s hasonlóképpen cselekedjék minden benne rejtőzhető, de minden tudománynál erősebb babonával vagy mondjuk egyszerűen érzéssel.”