„(...)
– Mit is szoktak mondani a Chicagói Vágóhídon, hogy mit csinálnak a disznóval?
– Nem tudom – mondta Wirtanen.
– Azzal kérkednek, hogy a visításán kívül mindent hasznosítanak belőle.
– És?
– Hát most úgy érzem magam... – mondtam. – Mint a disznó, akit föltrancsíroztak, akinek a szakemberek minden részét hasznosították. De még a visításomat is! Abból az énemből, amelyik el akarta mondani az igazságot, hazudozót csináltak! A bennem lakozó szerelmesből pornográf szerzőt! A bennem lakozó művészből olyan csúfságot csináltak, amilyet nemigen látott még a világ. A legféltettebben őrzött emlékeimet ledarálták, megfőzték macskaeledelnek, enyvnek és májas hurkának!
(...)” (Vonnegut, Kurt: Éj anyánk. Magyar Hírlap – Maecenas kiad., Bp., 1993., 112. – 113. p.)
Kurt Vonnegut (1922 – 2007) mielőtt a posztmodern szatíra kultszerzőjévé vált volna, valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az USÁ-ban, majd a világ más részeink is, hosszú alkotói utat járt be. Ezen út egyik fontos állomása az 1961-ben megjelent és méltatlanul keveset emlegetett Éj anyánk című regénye. A mű tulajdonképpen egy (regényes) emlékirat, melyben egy Howard W. Campbell Jr. nevű (amerikai megbízásra a II. világháború alatt a náci német propagandagépezetbe beépülő, abban jelentős szerepet vállaló, amerikai születésű német drámaíró) amerikai kém foglalja össze életének eseményeit (mintegy vallomásként), miközben háborús bűneiérti elítélésére vár egy izraeli börtönben. Vonnegut, aki hadifogolyként átélte Drezda brit-amerikai bombázását (amely élmény aztán végigkísérte egész későbbi emberi életútját és írói pályáját), ebben a könyvében is megpróbálja minél hatásosabban és minél metszőbben ábrázolni, életének és munkásságának talán legmeghatározóbb tapasztalatát/tételét: „a történelemnek nincsenek erkölcsei”.
Howard W. Campbell Jr., az Éj anyánk (anti)főhőse, tehetséges és sikeres színpadi szerző, akinek sem affinitása, sem kedve a „történelemhez”, semmiféle hatást nem gyakorolnak rá az ideológiák, teljességgel hiányzik belőle a politikai ösztön, tetteit lényegében csak felesége iránti szerelme és irodalmi szenvedélye, ambíciói befolyásolják. Amerikában születik, de apját munkája Németországhoz köti, így Howard W. Campbell Jr. már ott nő fel, iskoláit ott végzi, karrierje ott kezdődik és ott fut be, ott válik az irodalmi-színházi élet elismert és közkedvelt figurájává. Az amerikaiak beszervezik és ő (kíváncsiságból, szórakozásból, hiúságból?) kifogástalanul teljesíti a kapott utasításokat: az angol nyelvű náci rádiópropaganda legszuggesztívebb és legharcosabb alakjává válik. A háború végén az amerikaiak náci háborús bűnösnek nyilvánítják, elfogják, kivégzés vár rá, de a titkosszolgálat kimenekíti; ezt követően New Yorkban él (saját nevén) észrevétlenül és háborítatlanul, mígnem...
Az Éj anyánkból szinte teljesen hiányoznak a Vonnegut-szövegekre oly jellemző fantasztikus elemek, ugyan itt is mindent átjár a végletekig túlhajtott fekete humor, de ez a mű sokkal inkább történelmi, mint posztmodern szatíra (abszurd). A regény születése idején (több más mellett) két esemény is erősen foglalkoztatta az amerikai „értelmiségi közvéleményt”: Ezra Pound meghurcolása, illetve Adolf Eichmann elrablása és pere. (Ezra Pound az egyik legjelentősebb XX. századi amerikai költő volt, a II. világháború idején Olaszországból angol nyelvű amerika-ellenes rádióprogagandát folytatott a fasiszta állam szolgálatában, a háború után háborús bűnökért amerikai bíróság elé állították, majd elmebetegnek nyilvánították, 1958-ig elmegyógyintézetben tartották fogva, szabadon bocsátását követően haláláig, 1972-ig, Olaszországban élt; Adolf Eichmann 1938-tól a Német Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi ügyosztályának vezetőjeként ténykedett, a II. világháború alatti zsidó deportálások első számú irányítója és felelőse volt, a Moszad 1960-ban Argentínában elfogta és illegálisan Izraelbe hurcolta, ahol bíróság elé állították, elítélték, majd 1962-ben kivégezték és hamvait a tengerbe szórták.) Vonnegut számos, a Pound- és Eichmann-ügyre vonatkozó közvetlen és közvetett utalást ír bele regényébe, mi több, Eichmannt (egy „nagyjelenet” erejéig) szerepelteti is. Ugyancsak, az életműben szokatlan módon, Howard W. Campbell Jr., az Éj anyánk főszereplője, minden képtelenségével és a vele és körülötte történő képtelenségek ellenére, a szó antik, klasszikus és modern értelmében is tragikus hős, alkotója „megkíméli” attól (pedig ez Vonnegutnál teljesen megszokott dolog), hogy jellemét (karakterét) „dekonstruálja”.
Az Éj anyánk, mely szemléletét és elbeszélésmódját tekintve Vonnegut (valószínűleg) leghagyományosabb regénye, megjelenése idején (bár akkoriban még különösebb figyelmet nem keltett) egy izgalmas és szórakoztató könyvnek tűnhetett a korabeli olvasók szemében, a mai olvasó számára már (eszeveszetten) bátornak is (tűnhet).
***
Részlet Vonnegut az Éj anyánkhoz 1966-ban írt előszavából:
„(...)
Egy idő múlva kitört a háború, nekem is részem volt benne, elfogtak, így hát egy kicsit megnézhettem Németországot belülről, miközben a háború folyt tovább. Közlegény voltam, zászlóalj-felderítő, és a genfi egyezmény előírásai szerint a munkámmal kellett megkeresnem az ellátásom költségeit, ami jó volt, nem pedig rossz. Nem kellett minden időmet valami eldugott, vidéki börtönben töltenem. Eljutottam egy városba, nevezetesen Drezdába, ahol megnézhettem magamnak az embereket és életüket. Körülbelül százan voltunk a munkaosztagunkban. Szerződéses munkára küldtek bennünket egy gyárba, ahol a terhes nők számára készítettek vitaminnal dúsított malátaszirupot. Híg mézre emlékeztetett, amelyen mintha hikorifüst aromája érzett volna. Jó volt. Bárcsak most is volna belőle. És szép volt a város is, cicomás, akárcsak Párizs, és nem hagyott nyomot rajta a háború. Úgynevezett »nyitott« város volt, amelyet nem kell támadni, mert nem összpontosul benne sem katonaság, sem hadiipar.
De körülbelül huszonegy évvel ezelőtt, 1945. február 13-án amerikai és brit repülőgépek robbanószereket dobtak Drezdára. A bombáknak nem volt közelebbről meghatározott célpontjuk. Abban a reményben dobták le őket, hogy sok éghető törmelék keletkezik, és a tűzoltóknak el kell bújniuk az óvóhelyekre. Aztán apró gyújtóbombák százezreit szórták az éghető törmelékre, mint magot a frissen szántott termőföldre. Újabb bombákat dobtak le, hogy a tűzoltók ne jöhessenek elő, és a kis tüzek nőttek, összeolvadtak, egyetlen ítéletnapi lángörvény lett belőlük. Úgy bizony: tűzvihar! Mellesleg ez volt az európai történelem legnagyobb mészárlása. Hát aztán.
Mi nem részesültünk a tűzvihar látványában.
Mi egy hideg húsraktárban lapultunk egy vágóhíd alatt a hat őrünkkel és a hosszú, hosszú sorokban lógó, bontott marha-, sertés-, ló- és birkatetemekkel. Hallottuk, ahogy odafenn trappolnak a bombák. Hébe-hóba megremegett a mennyezet, festék hullt ránk. Ha fölmentünk volna, hogy körülnézzünk, átalakultunk volna apró tűzdarabokká, fél-egy méteres, elszenesedett üszkökké - nevetségesen kicsiny emberkékké vagy gigászi sült szöcskékké, ahogy tetszik.
A malátaszirupgyár semmivé lett. Minden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135.000 Hansi és Gréti összesülve, mint a mézeskalácsfigurák. Így hát befogtak minket hullabányászoknak, hogy hatoljunk be az óvóhelyek mélyére, hozzuk ki a tetemeket. És akkor nagyon sokféle, ilyen-olyan korú németet láttam, ahogy rájuk talált a halál, rendszerint az értéktárgyaikkal az ölükben. Néha odajöttek a rokonok is, nézték, ahogy ásunk. Ők is érdekesek voltak.
Ennyit a nácikról és rólam.
Ha Németországban születtem volna, alighanem náci lettem volna, csépelem a zsidókat, cigányokat, lengyeleket, nyomomban bakancsok merednek ki a hóhalmokból, erényeim titkos tudata melenget belülről. Így megy ez.
(...)”
A bejegyzés innét: https://bbjnick.blog.hu/2016/06/02/ej_anyank_616
