„A magyarság önpusztítása az anyaországban 1958-ban kezdődött, igen tevékeny pártállami ösztönzéssel. Nem kell ennyi rengeteg gyerek! - adta ki az ukázt agitprop hadseregének a politikai hatalom 1957–58-ban, éppen amikor a születésszám elégtelenre váltott. A pártvezérelt sajtómonopólium tette a dolgát, s 1962-ben már a népességhez arányítva nálunk született a legkevesebb gyerek a világon. Aki szót emelt, megbélyegezték, a művi abortuszok száma – csak a nyilvántartottaké – kétszázezer fölé nőtt. Az átlagos életkor kitolódása elfedte a gyermek korosztályok gyorsuló fogyását, s az először 1981-ben jelentkező <<természetes fogyás>> 2000-re huszonnyolcszorosára nőtt. Ez idő alatt hétszázezerrel több volt a koporsó, mint a pólya, s nem számolva az időközben betelepülőket, mára mélyen tízmillió alá szorultunk.Ez a pusztulás az anyaország lakosságának meglehet jóval nagyobbik részét – nem érdekli. A forradalom után évtizedeken át az egypárt legfőbb törekvése – ezt meggyőződéssel mondom, hogy a legfőbb törekvése – a nemzeti érzés, a nemzettudat irtása, legyalázása volt, a sajtómonopólium elszánt segédletével. Idézem: a nemzeti érzés <<negatív érték>>, <<túlhaladott>>, <<esztelenség>>, <<indulati konglomerátum>>, <<orákulumok manipulációja>>. A nemzeti érzés gyűlölködő megvetésének még a legszelídebb változata a közöny volt a nemzet sorsa, jövője iránt, ahogyan a legnagyobb példányszámú napilap vezérpublicistája írta: <<Tudatosult bennem, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar.>>” (1)
Péntek este kihirdették a Prima Primissima-díj 2009. évi díjazottjait. A Magyar Sajtó-kategória három jelöltje Fekete Gyula, Lőcsei Gabriella és Schäffer Erzsébet volt. A „sajtós” Prima Primissima-díjat idén Schäffer Erzsébet kapta.
Fekete Gyula író. Gondolkodóba estem, olvastam-e valaha egyetlen szépirodalmi sorát is? Bizonyára igen. Csak nem emlékszem rá. Tanulmányait, tárcáit, különféle cikkeit számolatlanul, folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben, s mostanában már a Világhálón is. Fekete Gyula számomra a „kicsi vagy kocsi?”, az „éljünk magunknak?”, a „véreim, magyarok, kannibálok!”, „a megmarad-e a magyarság?!” harcos publicistája, a népfrontos, a magyarnéppártos, a miépes antiindividualista közíró.
Fekete Gyula író. Tulajdonképpen nagyon rég ismerem, hiszen jelen volt ő már a hetvenes-nyolcvanas években is a „nyilvánosságban”. Emlékszem nagy, busa fejére, metszett, bedagadt szemeire, tatárbajuszára és rekedtes hangjára, egyszerre határozott és sértett hanghordozására a kádárkor fekete-fehér tévévitáiból, ahol rendre leokoskodták és lemosolyogták vagy éppenséggel lesajnálták a fergezsuzsák, a hankisselemérek és a csepeligyörgyök.
Fekete Gyula író. 1990 tavaszán nagyanyáméknál voltam látogatóban a tanyán. A konyhában, a hűtőszekrényem álló fekete-fehér Junoszty kistévében épp egy választási vitaműsor zajlott. Nem figyeltünk oda. Majd mégiscsak. Fekete Gyula a Magyar Néppárt képviselő-jelöltje „szóváltásba” keveredett Orbán Viktorral a Fiatal Demokraták Szövetségének képviselő-jelöltjével. Fekete szóvá tette, hogy a Magyar Narancsban, a Fidesz lapjában, cikk jelent meg „Vinnyítik a feketegyula, hogy fogyikamagyar! fogyikamagyar!” (vagy valami nagyon hasonló) címmel. (2) Kérte Orbánt, adjon számot arról. Orbán happogott, fölényeskedett kicsit, végülis cinikusan levihogta Feketét. Nagyanyám csak ennyit mondott: „szégyentelen”, és talán még ezt: „gyalázatos”.
Fekete Gyula író. Keresgéltem a könyvespolcon, mert nem hagyott nyugodni a sejtés, hogy kell lennie itthon Fekete Gyulától szépirodalomnak is. Több polcot lepakoltam, átnéztem a második és a harmadik sorokat is; több Fekete-könyv is előkerült, de egyik sem volt regény vagy novelláskötet. Végül egy Hogyan lettem író? című „tárcagyűjteményben” (3) találtam néhány novellát. A tartalomjegyzékből kiválasztottam a legrövidebbet és elolvastam. A Campo de’ Fiori című novella kamaszfiúkról szól, akik iskolából hazafelé menet Isten létéről/nem létéről vitatkoznak. Egyikük, a csillagász fia, új fiú az osztályban, a szkepszis hangján nyilvánul meg, mire is a vita komolyan felizzik. Az új fiú tájékozottságával és érveléstechnikájával mindenkit zavarba hoz, egyikük, az ezredes fia, kivételével. Ő, miután megsokallja a „feltételes módot”, hangnemet vált és határozott állásfoglalásra próbálja kényszeríteni a csillagász fiát: Van Isten vagy nincs?! A kitérő válaszra indulatba jön és ütni kezdi társát; földre teperi és addig öklözi, míg az azt nem válaszolja: Van Isten. Az összevert fiú otthon elpanaszolja apjának a vele történteket, mire az apa így válaszol:
– Ne légy gyáva, fiam! A tudomány csak meggyőző érveknek enged.
– Fájt. – Elgondolkozva tette hozzá a fiú: – De most már azt mondanám magamtól is.
– Mi a csuda, meggyőztek? Meggyőztek, hogy létezik?
– Nem azt nem hiszem, hogy létezik, de… – fejét leszegve erősen gondolkozott a fiú. – Lennie kell valaminek. Hiába is …valami van. És te erről soha nem beszéltél. Nekem te soha nem beszéltél erről.
Bosszúsan kérdezte az apja:
– Nem létezik, de van? Az micsoda?
– Nem tudom, micsoda. Honnan tudnám, ezekről a dolgokról titőletek én nem hallottam semmit. Pedig valami olyan… valami van az életben, ha a többiek verekednek érte, valaminek lennie kell – hajtogatta makacsul a fiú.
Fekete Gyula író.
Idézet egy kommentfolyamból. Innét: reakcio.blog.hu/2006/06/09/mindennek_az_arviz_az_oka
gloire · http://alkaloida.blogspot.com/ 2009.07.08. 15:12:20
@bbjnick: Jó fél éve láttam Fekete Gyulát. A Ferenc körút - Üllői sarkán, az árkádok alatt. A járda meg volt bontva, de munkások sehol, az amúgy is lepattant, összefirkált, omladozó árkádsor alatt így is nyitva volt a kebabos, odabentről török zene foszlányai szűrődtek ki.
A sarkon két cigány gyerek csapkodta egymást, és két cigány lányka épp feléjük futott, pont mellettem. És ennek a közepén állt, azaz valami csigalassúsággal haladt, egy teljesen megöregedett, megtört, lódenkabátos kisöreg. A cipője szakadt, a nadrágja szakadt és koszos, a kabátja foltos. A kezében lerongyolódott bőrtáska.
Szemből érkeztem felé, így egyből láttam, hogy ő az. Rám nézett a csontsovány fehér arcával, a csík bajuszával, a vizenyős kék szemeivel, úgy, hogy én már majdnem köszöntem neki, pedig hát nem is ismerem. De elfordult, és becsoszogott a kebaboshoz. Olyan szívszorító jelenet volt, mintha valami filmdráma záróképe lett volna.
***
Számos Fekete Gyula-szöveg olvasható a Népesedés.hu oldalon. Itt:
***
Apdét vagy kiegészítés (2009. december 10.):
(2) A cikk pontos címe: Fekete Agyalágyula ordít, fogyik a magyar, dugjunk többet! Fekete maga is megemlíti az Öninterjú című öninterjújában, amely a Hitel folyóirat 2004. májusi számában jelent meg. Az Öninterjú a Világhálón is megtalálható, itt: www.hitelfolyoirat.hu/arch/0405/elsooldal.html
(3) Fekete Gyula: Hogyan lettem író? Szépirodalmi Kk., Bp., 1986.
