Nem tudom, ki hogy van vele, engem mélyen elszomorít a közemberek (az egyszeri állampolgárok) járvány alatti magatartása. Ha akár csak középiskolás fokon is ismerjük a történelmet, akkor tisztában kell lennünk vele, hogy a védőoltások kora előtti járványokat, más eszközük nemigen lévén, a kórokozó elszigetelésével, következetes karanténintézkedések bevezetésével győzte le az emberiség. A vesztegzárak sohasem voltak önkéntesek, rendre szigorú katonai-rendvédelmi intézkedésekkel nyomatékosította azokat a mindenkori hatalom, de hatékonyságuk biztosítéka nem elsődlegesen az alkalmazott erőszak foka, sokkal inkább az emberek fegyelme volt. Ma, amikor nagyjából száz év után ismét egy olyan világszerte pusztító kórral nézünk szembe, ami ellen egyetlen fegyverünk a felelős magatartás, lehangoló látni, milyen rosszul is állunk öntudat dolgában, mennyire képtelen legtöbbünk a józan mérleglésre-belátásra és a helyzet megkívánta határozott-következetes magatartásra.
A járvány első hullámán, Európában legalábbis, úgy tűnik, túl vagyunk, azonban a szabad mozgást-érintkezést korlátozó intézkedések fokozatos feloldásával egyre több helyütt alakulnak ki járványgócok, ez pedig, nem nehéz belátni, nem jelent mást, minthogy a fertőzésveszély korántsem szűnt meg, bárhol-bármikor megfertőződhetünk és hordozójává, terjesztőjévé válhatunk a kórnak. Önbecsapás és mások egészségét, életét is veszélyeztető ostobaság volna tehát azt gondolnunk, hogy az önkorlátozás okafogyottá vált; a hivatalos karanténrendelkezések eltörlésével személyes felelősségünk nem csökkent, ellenkezőleg, éppen hogy jelentősen megnőtt.
Tudom (s mert tudom, ezért írom e sorokat), nem népszerű manapság sem az önbecsülésre, sem a lelkiismeretre hivatkozni, azonban, azt gondolom, amennyire népszerűtlen az efféle hivatkozás, legalább annyira időszerű is. Posztmodern tömegemberként rég elszoktunk (mert módszeresen elszoktattak) attól, hogy döntéseinket komplexebb összefüggésekben mérlegeljük, tetteink következményeit szélesebb perspektívákban lássuk, a helyzet azonban, amiben vagyunk, mindenkitől ezt kívánja meg. A világjárvány valamennyiünk számára (azok számára is, akik ezt elutasítják) nyilvánvalóvá teszi, hogy „nem vagyunk sziget”, hogy legjelentéktelenebb, leghétköznapibb cselekedeteink is élet-halál kérdésekké válhatnak, legkisebb figyelmetlenségünk, felelőtlenségünk is mások számára sorskérdés lehet. Vajon valóban annyira nehéz ennek belátása és az ebből következő magatartás megvalósítása? Vajon tényleg „lehetetlen küldetés” egy maszk, egy kesztyű viselése nyilvános helyeken és elviselhetetlen lemondás mozgásainkat, érintkezéseinket a legszükségesebbekre korlátozni? ... Vajon hány embernek kellene meghalnia ahhoz, hogy felelősségünk evidenciává váljék? ... Vajon mennyit ér annak az élete, aki mások életével nem számol?
