1.
„...Robinson rájött, hogy két különböző fajtát lát maga előtt: az egyik nagyon fekete volt, gömbölyű és csupasz, éppolyan, mint amilyeneket tengerjáró hajókon vett üldözőbe. A másik viszont szürke, hosszabb testű, szőrösebb, afféle mezei güzü; ezt a fajtát sokat látta a mezőség egyik részén. Melyet a faj mintegy megszállt. Nyilvánvaló, hogy ez a második fajta bennszülött, míg az első a Virginiá-ról [Robinson zátonyra futott hajójáról] való, s a gabonaterméseket pusztítva maradt fönn, s szaporodott tovább...”
„Egy nap [Robinson] szemtanúja volt két patkány elkeseredett csatájának. A két állat egymáson kívül semmivel sem törődve kapaszkodott össze, dühödten sikongva hemperegtek jobbra-balra. Végül kölcsönösen átharapták egymás torkát, s egymásba akaszkodva múltak ki. Ahogy a két tetemet jobban megnézte, Robinson rájött, hogy két különböző fajtát lát maga előtt: az egyik nagyon fekete volt, gömbölyű és csupasz, éppolyan, mint amilyeneket tengerjáró hajókon vett üldözőbe. A másik viszont szürke, hosszabb testű, szőrösebb, afféle mezei güzü; ezt a fajtát sokat látta a mezőség egyik részén. Melyet a faj mintegy megszállt. Nyilvánvaló, hogy ez a második fajta bennszülött, míg az első a Virginiá-ról [Robinson zátonyra futott hajójáról] való, s a gabonaterméseket pusztítva maradt fönn, s szaporodott tovább. Robinson úgy vélte, hogy mindkét fajtának megvannak a maga földjei és beszerzési forrásai. Hogy megbizonyosodjék róla, egyik este eleresztett a mezőn egy fekete patkányt, melyet a barlangban fogott. Sokáig csak a hajladozó fű jelezte, merre rohan a patkánysereg. Aztán a vadászat egyetlen helyre összpontosult, az egyik dűne lábánál porzani kezdett a homok. Mire Robinson odaért, foglyából csak néhány fekete szőrcsomó, meg pár szétszaggatott testrész maradt. Ekkor vékony csíkban búzaszemeket szórt végig a barlangtól a mezőségig vezető úton, s a mezőség közepén két teljes zsák búzát öntött ki. (...) Alighogy besötétedett, a feketék tömegestől indultak útnak, hogy visszaszerezzék, amit minden bizonnyal a sajátjuknak tartottak. Kezdődött a csata. Több holdnyi területen, mintha vihar tombolna, számtalan apró homokgejzír tört a magasba. Az egymásba kapaszkodó harcosok élő ágyúgolyóként görögtek a földön, ahonnét, mint valami pokolbeli iskolaudvarról, leírhatatlan ricsaj tört a magasba. A síkság szinte forrott, gyermekként zokogott a hold halovány fényében.
A háború kimenetele nem lehetett kétséges. (...)”
(Michel Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke. Magvető Kk., Bp., 1981.)
2.
„(...)
Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.
– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
(...)”
„Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.
Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.
– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
– Mi a közös kassza?
– Hogy egyformán osztjuk el a bért.
– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.
– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?
– Hát majdnem – mondta Bogya.
– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például ki?
Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.
– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.
– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.
Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:
– Nem az erő a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Egy.
– Técsői?
– Igen.
– Hogy hívták?
– Már nem emlékszem.
– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?
Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.
– Arra igen.
– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?
Bogya megint a gödörbe nézett.
– Minek azt fölírni?
– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.
– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt...
Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.
– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?
– De mi – mondta Bogya.
– Nem maguk hívták a mentőket?
– De mi.
– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?
– De mi – mondta Bogya.
– És hová lett az a pasas?
– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.
– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?
– Mert visszajött – mondta Bogya.
– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.
– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.”
(Örkény István: Técsőiek)
(A bejegyzés(ek)) innét neonepiprimitiv.blog.hu/2008/07/06/politikai_strategia_1 és innét neonepiprimitiv.blog.hu/2008/07/11/politikai_strategia_2