„… a közöset kell követni; miközben viszont (…) a sokaság úgy él, mintha saját értelemmel bírnának”
„(…) A dilettáns főismérve, hogy azt veszi komolyan, amit nem kell komolyan venni...”
A napokban Illyés naplóit olvasgatva egy a dilettantizmusról szóló gondolatra bukkantam:
“(…) A dilettáns főismérve, hogy azt veszi komolyan, amit nem kell komolyan venni. Ha száz kötetet ír, százszor nagyobb dilettáns. Ha milliók komolyan veszik őt magát, milliószorta-nagyobb dilettáns; így persze már kártékony is.
És mit kell komolyan venni? Ha azt csak így ide lehetne írni! Hisz az a művészet, arra csak rásejdíteni is. Amit a dilettáns eldob, az mindenesetre fölveendő. Amire rátapos, az szétszedendő, megvizsgálandó. Amit leköp, megtörlendő; amit méregnek bélyegez, megízlelendő – kifőzendő –, pontosan Hérakleitosz tana és utasítása szerint. (…)”
(Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1961-1972). Magyar Elektronikus Könyvtár, Internet)
A naplóbejegyzés 1961-ből származik és nem nehéz kitalálni, hogy milyen körülmények között és milyen lelkiállapotban írhatta Illyés. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek az illyési gondolatok (születésük idejének és körélményeinek beazonosítása után) nyomban jelen viszonyainkat juttatták eszébe. Bár Illyést manapság nemigen emlegetjük és előítéleteink is vannak vele szemben bőséggel (megengedem, nem minden alap nélkül), de, mint (ezek, a dilettantizmusról írott) sorai is bizonyítják, sajnos, nem változott annyit körülöttünk a világ, hogy az illyési oeuvre teljesen aktualitását vesztette volna. (Bizony, tudott ő, ha akart, “forró szövegeket” is írni.) Még az is meglehet, hogy napról napra egyre aktuálisabbá válik?! Forgassuk csak meg jól a fejünkben Illyés szavait, és ne féljünk az analógiáktól…
Jónéhány évvel ezelőtt egy barátom, aki műszaki értelmiséginek készült, megkért, ugyan segítsek már neki egy Hérakleitosz-dolgozat megírásában. Készítettem hát egy hevenyész vázlatot, ami alapján (szerintem) megírható egy Hérakleitosz-dolgozat. Most, Illyés hivatkozása kapcsán, elővettem és átolvastam ezeket a régi jegyzeteket. És úgy találtam, határozottan közelebb vittek ahhoz, amire Illyés gondolhatott (mindenesetre mélyítették az idézet által megnyitott/feltárt perspektívát...). Kirakok, ide a blogra, ezekből a jegyzetekből néhány részletet, hátha van más is (rajtam és a barátomon kívül), aki hasznukat veszi. Tessék:
(Az idézett Hérakleitosz-szövegek forrása: Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A peszókratikus filozófusok. Atlantisz Kk., Bp., 1998.)
“A sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek…” (Hérakleitosz fr. 40 (részlet))
Hérakleitosz helye meglehetősen sajátos a Krisztus előtti VII.–V. századi görög filozófusok sorában. Az alkotót és a művet két tulajdonsága is kiemeli a kor bölcseletéből: az egyik a végletes arisztokratizmus – amely Hérakleitosz életét éppúgy jellemezi, mint gondolkodását –, a másik az a Hérakleitosz fellépéséig páratlan komplexitásigény, amelynek a filozófiatörténet első “nagyrendszer”-ét köszönhetjük. E tulajdonságok (arisztokratizmus, komplexitásigény) – meglehet, paradox módon – kiegészítik egymást s teszik a hérakleitoszi művet azzá, ami: egyszerre archaikus beavatási misztériummá, “pap-királyi kinyilatkoztatássá” – mert hiszen így is olvasható – és a bölcselettudomány egyik legfontosabb alapszövegévé, amely olyan fogalmakat “emel” a filozófia tárházába, mint a Logosz, a panteizmus, a dialektikus lét, a létet a mozgással azonosító aktualizmus etc.
A “hérakleitoszi gondolat” mélységét és terebélyességét mi sem igazolhatja számunkra meggyőzőbben, mint az a tudománytörténeti tény, hogy (az idealista) Hegel éppúgy, mint (a materialista) Marx az – a kortársai által csak “sötét” jelzővel illetett – epheszoszi bölcselőt tekinti gondolkodása legkorábbi előzményének. De a művészetekre ugyancsak erős termékenyítő hatást gyakorol Hérakleitosz – a XX. században különösképpen: talán elég ha csak két olyan, szemléletben, alkotói alapállásban egymástól távolabb nehezebben elképzelhető gondolkodó-irodalmár zsenit említünk, mint az argentin Jorge Luis Borges és a magyar Hamvas Béla (kiknek munkásságában kulcsmotívum Hérakleitosz alakja és filozófiája).
Az emberi történelem legragyogóbb személyiségeinek hatása – olykor búvópatakként, időnként felszínre törve, majd újólag rejtve –, láthatjuk, folyamatos a szellem történetében. (E kontinuitás kultúránk egyik legfontosabb pillére, ha ugyan nem tekintjük gerincének.) Hérakleitosz, kétségtelenül, egyike e személyiségeknek.
“Hérakleitosz Bloszón (vagy mások szerint Hérakón) fia, epheszoszi. Akméjában a 69. Olümpiasz idején volt. Büszkébb és gőgösebb volt bárkinél, mint ez az írásművéből is kiviláglik, amelyben ezt írja: >>A sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek; hiszen különben Hésziodoszt is megtanította volna rá és Püthagoraszt, Xenophanészt és Hekataioszt is.<< (…)” (Diogenész Laertiosz (Kr. u. III. sz.): Híres filozófusok élete IX 1) (A Diogenész Laertiosz-idézet forrása: Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A peszókratikus filozófusok. Atlantisz Kk., Bp., 1998. 271. p.)
Az epheszoszi Hérakleitosz életének valós eseményeiről nagyon keveset tudunk. Már születésének és halálának pontos időpontja sem ismert. Különböző ókori szerzők különféle megjegyzései és hivatkozásai alapján – Diogenész Laertiosz kijelentéséből (“Akméjában a 69. Olümpiasz idején volt.”) például arra következtethetünk, hogy (Hérakleitosz) Kr. e. 504–501 körül volt negyven éves – az az általánosan elfogadott tudományos vélekedés alakult ki, hogy élete és tevékenysége valamikor a Kr. e.-i 540-es és 480-as évek közé tehető.
Ugyan “viselt dolgairól” már az ókorban is számos életrajzi fikció burjánzik, ám ezek leginkább a hérakleitoszi szövegekből levezetett megalapozatlan spekulációk (vegetarianizmusa, vízkórossága, az epheszoszi polgárok törvényalkotási felkérésének vagy éppen az epheszoszi királyi korona elutasítása etc.). A nevéhez kapcsolódó jelzők, melléknevek is – “rejtvényben szóló” (Phleiuszi Timón), “melankolikus, indulatos” (Arisztotelész), “homályos” (Cicero) etc. – többnyire a róla alkotott vélelmeken és hiedelmeken alapulnak semmint konkrét tényeken. Ha bizonyosságokat keresünk életrajzában, akkor e kevés ténnyel be kell érnünk: Epheszoszben élt, régi arisztokrata családból származott és rossz viszonyban volt polgártársaival.
A hérakleitoszi töredékekkel – bölcseletének dokumentumaival – kapcsolatban sem mondható teljesen tisztázottnak minden kérdés; mivel ezek a töredékek csak későbbi szerzők hivatkozásaiból rekonstruálhatók (így időről-időre szövegkritikai viták alapjául szolgálnak). (A töredékek forrása számos; többek között olyan szerzők művei, mint: Alexandriai Kelemen, Arisztotelész, Arisztokritosz, Diogenész Laertiosz, Euszebiosz, Hippolütosz, Órigenész, Plutarkhosz, Porphüriosz, Sextus Empiricus, Sztobaiosz, Themisztiosz etc. (ugyanaz a gondolat, értelemszerűen, több hivatkozó szerzőnél is megjelenik).) Máig bizonytalan például a hiteles töredékek pontos száma (132 – 136 töredék), mint ahogyan az is, vajon létezett-e egy “alapmű”, egy Hérakleitosz által írott “könyv” (több ókori szerző bizonyosra veszi, hogy Hérakleitosz hátrahagyott egy munkát “A természetről” – esetleg “Múzsák” – címmel; ennek azonban ellentmond az ismert töredékek korántsem egységes nyelvezete (stílusa) – a legtöbb töredék “aforizmatikus” stílusa, “jóslat”, “kinyilatkoztatás” jellege szóbeli közlésen alapuló “tanítás” utólagos rögzítésére utal, ugyanakkor ismerünk olyan töredékeket is, amelyek mintha egy hosszabb, “írásban megfogalmazott” értekező mű részletei volnának).
Hérakleitosz megismerésének (és megértésének) további nehézsége, hogy számos későbbi kommentátorának és “követőjének” sok vonatkozásában “hibás” és ellentmondásos “értelmezési hagyománya” (is) meglehetősen megnehezíti a töredékek elfogulatlan értelmezését. (Hérakleitosz nem alkalmazza a formális logikai kategóriákat (“(…) [Hérakleitosz] hajlamos rá, hogy ugyanazon (vagy nagyjából ugyanazon) dolgot hol istennek, hol az anyag egyik formájának, hol meg egy viselkedési szabálynak vagy princípiumnak írja le, amely mindazonáltal a dolgok fizikai összetevője is. (…)” (Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A peszókratikus filozófusok. Atlantisz Kk., Bp., 1998. 278. p.)) – mivel bölcseletének témája elsődlegesen nem a fejlődés és a változás mechanizmusa, hanem sokkal inkább az az egységbe foglaló Valóság, amely az alapjukul szolgál –, ezért már olyan nagyformátumú gondolkodók számára is problémát jelentett a “homályos hérakleitoszi eszmékbe” való mélyebb behatolás, mint Platón vagy Arisztotelész. E “nem egészen pontos” platóni-arisztotelészi “Hérakleitosz-hagyományt” csak tovább “terhelték” a “követő” Kratülosz és a sztoikusok torzításai és – részben – már így öröklődött tovább Theophrasztosz, az alexandriai Apollodórosz, a pontoszi Hérakleidész, a sztoikus Kleanthész és más szerzők műveiben.)
“A LOGOSZT ILLETŐLEG, AMI NEM MÁS, MINT EZ…”
“A Logoszt illetőleg, ami nem más, mint ez (ami itt következik), az emberek mindig értetlennek bizonyulnak, mind azelőtt, hogy meghallották volna, mind amikor egyszer már meghallották. Mert jóllehet minden dolog e Logosz szerint történik, mégis a tapasztalatlanokhoz hasonlítanak amikor olyan szavakat és tetteket tapasztalnak ki, amilyeneket én elmagyarázok, midőn minden egyes dolgot megkülönböztetek fölépítése szerint és kimutatom, hogyan van; de a többi ember ugyanúgy nincs tisztában azzal, amit ébren cselekszik, mint ahogyan elfelejti, amit alvás közben tesz.” (Hérakleitosz fr. 1)
“Ezért a közöset kell követni; miközben viszont – a Logosz közös – a sokaság úgy él, mintha saját értelemmel bírnának.” (Hérakleitosz fr. 2)
“Nem énrám, hanem a Logoszra hallgatva bölcs dolog egyetérteni azzal, hogy minden dolog egy.” (Hérakleitosz fr. 50)
Hérakleitosz fenti töredékei a Logosz fogalmát járják körül. Az emberek többsége (azért) képtelen fölismerni az igazságot, mivel saját, elkülönült, félrevezető értelmet “szerkeszt” magának; az igazság ugyanis közös, minden dologra érvényes, mindenki számára hozzáférhető. Amit az embereknek föl kellene ismerniük az a Logosz (hérakleitoszi megközelítésben valószínűleg a görög szó “arány”, “mérték” értelmében). A Logosz szerinti elrendezés eredményeként (ugyanis) a dolgok összessége – bár látszólag sokféle, különálló részből áll – egyetlen összefüggő egészben egyesül (amelynek maguk az emberek is részei). Tehát a Logosz nem csak/több mint “arányos elrendezés”; Hérakleitosz mint a “dolgok tényleges összetevőjét” (“az elsődleges kozmikus alkotóelemet”?) fogja fel azt (“Egy a bölcs dolog: ismerni az igaz nézetet, hogyan kormányoztatik minden mindenen keresztül.”.
“AZ ÚT FÖLFELÉ ÉS LEFELÉ EGY ÉS UGYANAZ.”
“Az út fölfelé és lefelé egy és ugyanaz.” (Hérakleitosz fr. 60)
“Tenger: a legtisztább és a legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embereknek ihatatlan és pusztító.” (Hérakleitosz fr. 61)
“És azonos(ként van bennünk) az élő és a holt, meg az éber és az alvó, meg az ifjú és az öreg; mert ezek átváltozva azok, és azok átváltozva ezek.” (Hérakleitosz fr. 88)
“A betegség az egészséget teszi kellemessé és jóvá, az éhség az elteltséget, a fáradozás a megpihenést.” (Hérakleitosz fr. 111)
E töredékek a “minden dolog egy” kijelentést hívatottak alátámasztani, “nyilvánvaló” ellentétek közötti kapcsolatokat igazolva: ezek az ellentétek – Hérakleitosz szerint – nem valóságosak,
csupán ugyanazon dolog vált ki ellentétes hatásokat vagy
csupán ugyanazon dolog különböző aspektusai tesznek lehetővé ellentétes leírásokat vagy
mert ugyan ellentéteknek tűnnek, de nem léteznék az egyik dolog a másik nélkül vagy
mert ugyan ellentéteknek tűnnek, de lényegüknél fogva kapcsolódnak össze (több szubsztancia alkot egy entitást: “ugyanazok”).
(Tehát – Hérakleitosz szerint – nem valóságosak az olyan ellentétek, amelyek egyazon alanyban foglaltatnak benne vagy egyazon állandó folyamat különböző állomásai.)
“AZ EGYBEFOGOTTAK EGÉSZEK ÉS NEM EGÉSZEK…”
“Az egybefogottak egészek és nem egészek: (ez) összetartó és széttartó, összehangolt és összehangolatlan, az összesből (származó) egy és az egyből (származó) összes.” (Hérakleitosz fr. 10)
“Az isten: nap éj, tél nyár, háború béke, elteltség éhség; úgy másul, mint (a tűz) midőn füstölőszerekkel összekeveredik, és az egyesek illata alapján kapja neveit.” (Hérakleitosz fr. 67)
“Az emberi alkat nem rendelkezik igaz ítélettel, az isteni ellenben rendelkezik vele.” (Hérakleitosz fr. 78)
“Az isten számára szép minden dolog és jó és igazságos, ám az emberek némely dolgot igazságtalannak feltételeznek, másokat meg igazságosnak.” (Hérakleitosz fr. 102)
Az sokaság egység – az egység sokaság, vagyis “ a dolgok összességéből egység alakul ki” és (csak) ez egységből kiindulva különíthető el a dolgok diszkrét (elkülönült) jellege. (Hérakleitosz az “egybefogottak” alatt – a 10. töredékben – (bizonyára) “valójában egységet alkotó” ellentétpárokat ért, amelyek bár egészek, ugyanakkor az “egység” részei is.)
A 67. töredék egy költői képben (hasonlatban) ábrázolja (analogikus megközelítés) a sokaság-egység viszonyt. (Egyfajta analogikus magyarázatát adva így Isten “természetének” is)
Végeredményében úgy a 10., mint a 67. töredék az “egység” (vagyis, hogy “a dolgok teljes sokasága egyetlen, koherens, meghatározható komplexumot alkot”) leírása/ábrázolása.
“HA VALAKI NEM REMÉLI A REMÉLHETETLENT, NEM FOG RÁTALÁLNI…”
“Ha valaki nem reméli a remélhetetlent, nem fog rátalálni, hisz kikutathatatlan és nem vezet oda út.” (Hérakleitosz fr. 18)
“Nem értik, a viszálykodó hogyan van egyetértésben önmagával (széttartva hogyan tart össze önmagával): ellenfeszülő összeköttetés, amilyen az íjé és a lüráé.” (Hérakleitosz fr. 51)
“A láthatatlan összeköttetés a láthatónál erősebb.” (Hérakleitosz fr. 54)
“A (dolgok) természet(e) rejtőzködni szokott.” (Hérakleitosz fr. 123)
E töredékekben Hérakleitosz (egy) a világ egészének működésére vonatkozó szabály “megvilágítására” törekszik: a dolgok egysége a felszín alatt van (megtalálásához meggyőződésre és kitartásra van szükség, mivel első pillantásra nem átlátható) és (tulajdonképpen) az ellentétek kiegyensúlyozott kölcsönhatásán alapul. Ezen “ellenfeszülő összeköttetés” költői erejű megfogalmazása az 51. töredék, amelyben az íjban és a lürában – a húrban és a keretben – keletkező feszültséghez hasonlítja e kölcsönhatást (e feszültségek révén az eszközök kiegyensúlyozott, állandó és működőképes egységet alkotnak).
“…MINDEN DOLOG VISZÁLY ÉS SZÜKSÉGSZERŰSÉG RÉVÉN TÖRTÉNIK.”
“A háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabaddá.” (Hérakleitosz fr. 53)
“Tudni kell, hogy a háború közös, és az igazságosság viszály, és minden dolog viszály és szükségszerűség révén történik.” (Hérakleitosz fr. 60)
Hérakleitosz egyik legáltalánosabban ismert és elterjedt metaforája a háború-metafóra. Nála ez (minden bizonnyal) az ellentétek egymásra gyakorolt hatását jelenti – “minden dolog viszály és szükségszerűség révén történik” (hiszen a kozmosz teljes egyensúlya csak akkor tartható fönn, ha az egyik irányba ható változás előbb-utóbb a másik irányba hatóhoz vezet, azaz ha “harc”–“háború” folyik). A metafora népszerűségét valószínűleg annak (is) köszönheti, hogy jól alkalmazható tényleges tapasztalataink világára.
“AZ UGYANAZON FOLYAMOKBA LÉPŐKHÖZ MÁS ÉS MÁS VIZEK ÁRADNAK.”
“Az ugyanazon folyamokba lépőkhöz, más és más vizek áradnak.” (Hérakleitosz fr. 12)
“Szétszór és összegyűjt … összetevődik és hátrahagy … közeledik és távolodik. (Hérakleitosz fr. 91)
A híres folyó-hasonlat legnépszerűbb magyarázata Platón nyomán terjedt el, aki Kratüloszában ezt mondatja Szókratésszel: “ … Hérakleitosz azt mondja, hogy >>minden mozog és semmi sem áll<<, meg aztán a folyónak áramlásával hasonlítva össze a létezést, azt mondja, hogy >>nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba<<.” (Platón összes művei I. – III. Európa Kk., Bp., 1984., I. kötet 772. p.) Ám ezen interpretáció amilyen népszerű, épp olyan sok Hérakleitosz-magyarázó ellenvetését váltotta ki. Máig is számos értelmezési kísérlet születik, amelyek ugyanakkor (általában) abban egyetértenek, hogy Hérakleitosz e töredékeiben a folyam a világ alkotóelemei közt fennálló egyensúlyt jeleníti meg (avagy azt a fajta egységet, amelynek alapja a mérték és az egyensúly megmaradása a változás során).
“A TŰZÉRT CSERÉBE A VISZONZÁS A DOLGOK ÖSSZESSÉGE, ÉS AZ ÖSSZES DOLGOKÉRT A TŰZ…”
“Ezt a világrendet [amely mindenki számára ugyanaz] nem az istenek vagy az emberek valamelyike alkotta, hanem mindig volt, van és lesz: örökké élő tűz, föllobban mértékre és kialszik mértékre.” (Hérakleitosz fr. 30)
“A tűz fordulópontjai: először tenger, a tengernek fele föld, fele meg >>perzselő villám<< (azaz tűz) … <a föld> tengerként szétterül és ugyanazon arány szerint méretik ki, ami azelőtt állt fenn, hogy földdé vált volna.” (Hérakleitosz fr. 31)
“A villám kormányoz minden dolgot.” (Hérakleitosz fr. 60)
“A tűzért cserébe a viszonzás a dolgok összessége, és az összes dolgokért a tűz, miképp az aranyért cserébe a javak, és a javakért az arany.” (Hérakleitosz fr. 90)
Hérakleitosznál a “tűz” (e töredékek tükrében) a kozmosz része (és) az anyag archetipikus formája, (ugyanakkor) a természeti folyamatok forrása (is): maga az egészében vett világrend (tehát – leginkább – tűzként írható le).
A tisztán kozmikus tűz azonos az aithérral (amely betölti a fénylő égboltot és körbeveszi a világot), a lelkek lakhelyével; maga a lélek is tűz (az anyag irányító formája). A villám, a tűz legtisztább és legfénylőbb megnyilvánulása, irányító képességgel bír.
Ami bizonyos (a töredékek egyértelműen nyilvánvalóvá teszik), hogy minden tűz világosan megtestesíti a változásban meglévő mérték törvényét, amely a világfolyamatban benne foglaltatik és amely a Logoszban nyer kifejezést.
A hérakleitoszi kozmológia is a fentiekből következik: a három világanyag – a tűz, a tenger és a föld – között végbemenő változások kiegyensúlyozzák egymást; a kozmológiai folyamatok mozgatója a tűz (a tűz Logosz-természete: A tűzért cserébe a viszonzás a dolgok összessége, és az összes dolgokért a tűz, miképp az aranyért cserébe a javak, és a javakért az arany.”).
“…HOGYAN KORMÁNYOZTATIK MINDEN MINDENEN KERESZTÜL.”
“Az egyetlen bölcs dolog akarja és nem akarja, hogy Zeusznak a nevén szólítsák.” (Hérakleitosz fr. 32)
“Egy a bölcs dolog: ismerni az igaz nézetet, hogyan kormányoztatik minden mindenen keresztül.” (Hérakleitosz fr. 41)
A hérakleitoszi bölcselet célja: megérteni a Logoszt. Abszolút megértés az ember számára ugyan nincs (“Az emberi alkat nem rendelkezik igaz ítélettel, az isteni ellenben rendelkezik vele.”), ugyanakkor a Logosznak, a dolgokban lévő analógiás elrendezés szerkezetének vagy közös elemének, a mértéknek “megismerésére” törekvés jelentheti a bölcselet egyetlen valódi módját, s így a (lehetséges) megelégedést nyújtó életformát.
A 32. töredék a tekintetben nem hagyhat kétséget bennünk, hogy az “egyetlen bölcs dolog” – Hérakleitosz szerint – Isten (és fölvetheti Isten, a Logosz és a Tűz viszonyát: ezek a “fogalmak” – Hérakleitosz “rendszerében” – vajon (egyként) egybeesnek-e az “egyetlen bölcs dologgal”, netalán különböző “megvilágításai” (aspektusai) annak?).
“A LÉLEK HATÁRAIRA JÁRTADBAN NEM TALÁLSZ…”
“A lelkek számára halál vízzé lenni, a víz számára halál földdé lenni; ámde a földből víz lesz, a vízből meg lélek.” (Hérakleitosz fr. 36)
“A lélek határaira jártadban nem találsz, menj bár végig minden úton: olyan mélységes aránya (logosza) van.” (Hérakleitosz fr. 45)
“A férfi, ha lerészegedett, serdületlen fiú vezeti; botladozik, nem veszi észre, hova lép, nedves lelke lévén.” (Hérakleitosz fr. 117)
“Száraz lélek a legbölcsebb és legkiválóbb.” (Hérakleitosz fr. 118)
Az ember élete elválaszthatatlan az őt körülvevő világtól (“…minden dolog egy”; “…minden dolog e Logosz szerint történik…”), mindkét szférának ugyanaz az agyaga és ugyanazok a törvényei. Ahogyan a hérakleitoszi kozmológia a három világanyag – a tűz, a tenger és a föld – között végbemenő változások kiegyensúlyozódására épül, s ahogyan a kozmológiai folyamatok mozgatója a tűz, úgy a hérakleitoszi emberkép is hasonló elgondoláson alapul.
A lélek (a maga “igazi” állapotában) tűzből áll (a kozmikus tűz reprezentatív darabja). Nedvességből jön létre és elpusztul, ha teljesen vízzé válik. (A természeti és a lelki folyamatok analóg “természete” és kölcsönhatása!) A “száraz [tüzes] lélek a legbölcsebb és legkiválóbb”, mivel ebben az állapotában birtokolja leginkább a kozmikus tűz irányító “hatalmát” (Logosz-természetét).
“NAGYSZERŰBB HALÁLOK NAGYSZERŰBB OSZTÁLYRÉSZEKET NYERNEK…”
“Nagyszerűbb halálok nagyszerűbb osztályrészeket nyernek…” (Hérakleitosz fr. 25)
“Az ember az éjszakában fényt gyújt magának, miután látása kialudt; amikor él, akkor alva érintkezik a halottal, éberen érintkezik az alvóval.” (Hérakleitosz fr. 26)
“Halhatatlan halandók, halandó halhatatlanok, élik ezek halálát, halják ezek életét.” (Hérakleitosz fr. 62)
“Neki (vagy annak), ha ott van, fölkelnek, és éber őrei lesznek élőknek és holtaknak.” (Hérakleitosz fr. 63)
“Indulat ellen harcolni nehéz, mert amit akar, a lélek árán veszi meg.” (Hérakleitosz fr. 85)
“A csatában megölt lelkek tisztábbak, mint a betegségben (elhaltak).” (Hérakleitosz fr. 136)
“…a többi ember ugyanúgy nincs tisztában azzal, amit ébren cselekszik, mint ahogyan elfelejti, amit alvás közben tesz” – írja Hérakleitosz 1. töredékében. Ennek okát (többek között) a 26. töredékben magyarázza: “…amikor él, akkor alva érintkezik a halottal, éberen érintkezik az alvóval”. A lélek minél “tüzesebb”, annál “éberebb”, annál inkább birtokolja a kozmikus tűz Logosz-természetét. Az alvásban éberségét veszíti, tehát az analógia szerint, veszít “tüzességéből”, eltávolodik a Logosztól (“a lelkek számára halál vízzé lenni…”) – ezért hasonlítja Hérakleitosz a “többi embert” (a nem “tüzeseket”, nem ébereket, nem kiválókat) alvókhoz.
A halál a lelkek “vízzé válása” (azaz “kozmikus tűz”-természetük teljes elvesztése). A “nagyszerűbb halálok”-ban meghaltak – akiknek lelke a halálban sem veszítette el tűz természetét – azonban más sorsra jutnak: daimónokként fennmaradnak és/vagy egyesülnek az éteri tűzzel.
“AZ ÚR (…) NEM MOND KI SEMMIT ÉS NEM REJT EL SEMMIT, HANEM JELEZ.”
Hiába tisztulnak a vérbűntől vérrel szennyezve magukat, mintha valaki sárba lépve sárral mosakodnék. Őrültnek tűnne, ha kifigyelné őt egy ember, amint így tesz. Aztán meg ezekhez az isten-szobrokhoz imádkoznak, mintha valaki házakkal társalogna, mert mit sem tud arról, hogy az istenek és félistenek kik is voltaképpen. (Hérakleitosz fr. 5.)
“Az emberek között szokásban lévő titkos szertartásokat szentségtelenül végzik.” (Hérakleitosz fr. 14)
“Mert ha nem Dionüszosz tiszteletére tartanák a körmenetet és énekelnének himnuszokat a szeméremtestekhez, a legszemérmetlenebb dolgot művelnék. Ám Hádész és Dionüszosz, akinek a tiszteletére örjöngenek és lénaiai szertartásokat végeznek, ugyanaz.” (Hérakleitosz fr. 15)
“Az úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit és nem rejt el semmit, hanem jelez.” (Hérakleitosz fr. 93)
Hérakleitosz vallásképe – viszonya kora, az olümposzi istenvilághoz fűződő elképzeléseihez – differenciáltnak mondható (“Az egyetlen bölcs dolog akarja és nem akarja, hogy Zeusznak a nevén szólítsák.”). Elveti a bálványimádást (“…aztán meg ezekhez az isten-szobrokhoz imádkoznak, mintha valaki házakkal társalogna…”), kétségbe vonja számos kultusz értelmét és/vagy helyességét (“Az emberek között szokásban lévő titkos szertartásokat szentségtelenül végzik.”), ugyanakkor az istenség eszméjének és a helyesen végzett szertartásoknak alapvető jelentőséget tulajdonít, mint olyanoknak, amik az embereket közvetve a Logosz megértésére vezérlik (“…minden emberi törvény egyből, az isteniből táplálkozik…”).
Az olyan kijelentések, mint “…Hádész és Dionüszosz (…) ugyanaz”, “az úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit és nem rejt el semmit, hanem jelez” vagy “…minden emberi törvény egyből, az isteniből táplálkozik…” nemcsak a hérakleitoszi “valláskritika”, hanem Hérakleitosz bölcseletének egésze szempontjából is nagy jelentőségűek – a mű kulcsmondatainak tekinthetjük őket.
“…MINDEN EMBERI TÖRVÉNY EGYBŐL, AZ ISTENIBŐL TÁPLÁLKOZIK…”
“A legkiválóbbak egy dolgot választanak minden mással szemben, >>apadhatatlan<< hírnevet a halandók között; ám a sokaság jóllakatta magát, akár a barmok.” (Hérakleitosz fr. 29)
“A hübriszt erősebben kell oltani, mint a tűzvészt.” (Hérakleitosz fr. 43)
“A népnek úgy kell harcolnia a törvényért, mint a városfalért.” (Hérakleitosz fr. 44)
“Egyetlen ember számomra tízezerrel fölér, ha a legkiválóbb.” (Hérakleitosz fr. 49)
“Keresni kezdtem önmagamat.” (Hérakleitosz fr. 101)
“Akik értelmesen szólnak, azoknak arra kell alapozniuk, ami mindenek számára közös, miképp a poliszt a törvényekre kell erősíteniük, sőt még ennél is erősebben kell arra alapozniuk, mert minden emberi törvény egyből, az isteniből táplálkozik; ennek ugyanis annyi ereje van, amennyit csak akar, és mindenre elegendő, sőt még azon felül is marad.” (Hérakleitosz fr. 114)
“Az ember jelleme a daimón.” (Hérakleitosz fr. 119)
A filozófia történetében első ízben Hérakleitosznál fonódik össze az etika a természettannal: az ember – vallja Hérakleitosz – csupán a dolgok központi jelentőségű szabályszerűségeinek (a Logosznak) megértése következtében válhat bölccsé (és “hatékonnyá”) .
Hérakleitosz “daimónját” (személyes sorsát) saját jelleme determinálja (“Keresni kezdtem önmagamat.”) – nem valamiféle isteni végzetszerűség vagy sorsszerűség –; a jó emberi törvényeket (mivel a kapcsolat az emberi törvények és a Logosz között közvetett) “tüzes természetű lélekkel” rendelkező bölcs emberek alkotják, akik megértik az embereknek a világhoz fűződő valódi viszonyát (“akik értelmesen szólnak, azoknak arra kell alapozniuk, ami mindenek számára közös (…) mert minden emberi törvény egyből, az isteniből táplálkozik…”).
A hérakleitoszi töredékek értelmezése-elemzése – “homályosságuk” következtében – szükségképpen csak előfeltevéseken alapulhat, s valóban, így is olvasták mindenkori kommentátorai Platóntól napjainkig. Annak függvényében, hogy éppen milyen Hérakleitosz-képet tesz magáévá a töredékek olvasója, értelemszerűen úgy változik a töredékek értelmezési köre. Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére a hérakleitoszi szövegek vonzereje és hatása kétezer-ötszáz éve mit sem veszít intenzitásából.
Hérakleitosz bölcseletére, a töredékek ismeretében, a következő (általános) megállapításokat tehetjük:
Hérakleitosz gondolkodása átfogó egységgel rendelkezik (sokak szerint a filozófiatörténet első “nagyrendszer”-alkotója).
Hérakleitosznál a világ valamennyi aspektusa rendszeres magyarázatot nyer összefüggésben azzal a fölfedezéssel, hogy minden természeti változás szabályszerű és kiegyensúlyozott.
Hérakleitosznál az egyensúly oka a dolgok közös alkotórésze (Logosza), a “tűz”.
Hérakleitosznál a külvilág változásait és az emberi viselkedést (egyként) ugyanaz a Logosz kormányozza.
Hérakleitosznál a lélek “tűz”.
Hérakleitosz szerint a dolgok valódi fölépítése (Logosza) megismerhető és megérthető az ember számára is (amennyiben lelke nem túlságosan nedves és nem vált tehetetlenné).
...
(Innét: bbjnick.blog.hu/2009/02/12/a_kozoset_kell_kovetni_mikozben_viszont_a_sokasag_ugy_el_mintha_sajat_ertelemmel_birnanak)
