Szövegen én még soha annyit nem tipródtam, mint azon, amelynek megnemírásáról most röviden be szeretnék (mi az hogy, be fogok) számolni. A történet minden eleme és minden motívuma adott volt, a szándék világos és a cél nemes, s mégis (s mégsem). Valószínűleg túl sok (minden) mutatott egy irányba, túl nagy volt a „hátszél”, s, tudjuk, (milyen/nagyon) fárasztó és (milyen/igen) veszélyes ilyenkor a hajózás; végülis bevontam a vitorlákat és vártam és várok. S mialatt várok, mintegy mellékesen, elmesélem, hogy
úgy kezdődött, hogy a kor géniusza súgott.
Ki az, aki ne törné a fejét azon, hogy tulajdonképpen mi is történik (itt/ma) velünk? Hol az a kulcs, ami megnyitja számunkra a jelent és (ha már, akkor már) az utat a jövő felé? Jelentem tisztelettel, én tudni vélem – a kor géniusza megsúgta nekem.
Hogy is magyarázzam (csak) el? No, körülbelül, (valahogy) így:
Képzeld el a törzskocsmádat, Olvasó, ahol a pult mellett – neked – jobb kéz felől, négy rozsdás rajzszöggel feltűzve, egy ócska reprodukció takar egy viszonylag nagyobbacska falfelületet. Funkcióját nem nehéz megfejtened: mivel – a pultosnő (Mancika) „szabad mozgását biztosítandó” – asztal nem állhat ott (a fal mellett), hát valaki valamikor (ki tudja ki és ki tudja mikor) „virtuálisan” így töltötte ki a(z ott) keletkező „űrt”/”holtteret”.
A képet jelentősen megviselte már az idő: szélei itt-ott beszakadoztak, s bár tónusa ezt nem domborítja ki, igen vastagon nyomot hagy(hat)ott rajta a dohányfüst okozta lerakódás és a legyek látogatásai. Ha megfeledkeznél félénkségedről és/vagy a pultosnő (Mancika) iránti tapintatodról, egészen közel lépnél a repróhoz és ujjbegyeiddel megtapogatnád, nem kétséges, ragadna.
Majd egy napon, mikor belépsz a kocsmába, a jól megszokott kép helyén egy másik (karakterében, tónusában igencsak különböző) kép fogad.
A két kép oly mértékben elüt egymástól, hogy a legenerváltabb, legérdektelenebb vendégnek is (akaratlanul is és) azon nyomban szemet kell, hogy szúrjon a változás. Nyilván hozzájárul(hat)nak ehhez – a régi és az új reprodukció méretkülönbségéből adódó – az új kép két oldalán, a mocskos tapétán fedetlenül maradó, álló téglalap alakú, világosabb foltok is.
Képzeld el!
A hatás nem marad el.
Hogy értelmezni és viszonyulni tudj, barátodhoz (Z.-hez) fordulsz információkért.
Barátod (Z.) egy – ki tudja, milyen forrásból származó – történetet mesél: a történetben a pultosnő (Mancika) nem egészen indokolható indulattal letépi a falról a régi reprót – miután egy önmagáról megfeledkezett vendég darts-táblának használja azt (de hiszen előfordult ez már máskor is) –, amelyet másnap – a Valóság nagybátyánktól kéretlenül kapott (egyszerűen megjelent az öreg a felcsavart reprodukcióval és letette Mancika elé a pultra) – az újjal pótol. A történethez Z. adalékul – mint akinek teljesen nyilvánvaló az összefüggés – adatokat sorol: az elmúlt hetekben megközelítőleg hatezer lakásból és lakóházból lakoltatták ki devizahitelt fölvett tulajdonosaikat a hitelező bankok, pénzintézetek; az egy évvel ezelőttihez képest körülbelül 20-25 %-kal csökkent a bérek átlagos vásárlóereje és effélék; majd nehezen követhető értekezésbe kezd a XVII. századi flamand, a XVIII. századi francia zsánerfestészet hasonlóságairól és különbözőségeiről, hatásukról az impresszionizmusra és a posztimpresszionizmusra, hogy aztán jóformán észrevétlenül átkössön a politikai szentimentalizmus jellegzetességeire.
Mire barátod befejezi szellemi és mentális kötéltáncát (ha józan lett volna, valószínűleg egyhamar lezuhant volna) már nagyon hazavágysz szobád biztonságába és magányába.
Képzeld el!
Szövegen én még soha annyit nem tipródtam, mint azon, amelynek megnemírásáról (most) megpróbáltam beszámolni. A történet minden eleme és minden motívuma adott volt, a szándék világos és a cél nemes, s mégis (s mégsem).
Most várok.
A kor géniusza súg.