„(…)
A nemzethalál-félelem jelentkezését legelső költői megnyilatkozásától (Planctus destructionis regni Ungariae per Tartaros) a modern líráig kísérhetnők. Az Ismeretlen Szerzetes tatároktól meggyötört Pannóniájától hosszú út vezet Ady Endre haláligézetes országáig, de a látomás sötét szuggesztiója ugyanaz. Jelentkezése oly gyakori megnyilatkozása az újabbkori magyar léleknek is, hogy Cs. Szabó László arra a megállapításra jut, hogy a nemzetféltés nálunk költőket termel. Ez a pesszimisztikus szorongás, mely a régi magyarság létérzését éppúgy kényelmetlenítette, mint a legújabb nemzedékekét, nem jelent nemzeti dekadenciát, sem reményvesztett ernyedtséget. Az egyéni halálproblematikából tudjuk, hogy az élet szeretete a halál közvetlen közelében lobog fel, akkor válik a legerősebbé. Amíg az egyén esetében csak lázadás vagy megadás lehet ebből az utolsó percben fellángolt életszeretetből, addig a nemzetközösség hasonló helyzetében életadó és megtartó erő származik belőle. Egészben véve a magyar lélek nem dekadens. A halál tudata mellett egészséges életösztön feszül benne. Csüggedtségén, letargiáján mindig felülkerekedik az önbizalom s az Istenbe vetett rendíthetetlen hit. Halálihletén minden megpróbáltatása után az élet szeretete győzedelmeskedik.”
Az idézet forrása: www.mek.oszk.hu/08300/08397/index.phtml
László Gyula A jurta belsejében c. vízfestménye