„Babits Mihály: A lirikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
(1903)” [forrás]
Egy 1923-as Babits-interjúból ismerjük a következő történetet:
Babits Mihály 1901-től a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-latin szakos hallgatója volt, ahol rendszeresen látogatta Négyesy László professzor, a kor egyik legtekintélyesebb irodalomtörténésze, esztétája stílusgyakorlat óráit. Négyesy óráin a hallgatók lehetőséget kaptak, hogy felolvassák saját műveiket, amiket aztán hallgatótársaik, a professzor irányításával, megvitattak, elemeztek. Egy ilyen alkalommal lépett először „nyilvánosság elé” Babits is verseivel 1903-ban. Felolvasása azonban közröhejbe fulladt, jellegzetes, éneklő előadásmódja és verseinek furcsaságai hallgatótársaiból hangos derültséget váltottak ki és maga a professzor is negatív kritikával illette az elhangzottakat. Az előadás után Juhász Gyula – aki ekkor szintén az egyetem magyar-latin szakos bölcsészhallgatója volt és az ugyancsak bölcsészhallgató, magyar-német szakos Kosztolányi Dezsővel együtt Babits barátja is – a termet elhagyó Négyesy után szaladt, követte a szobájába és lendületesen és lelkesülten ecsetelte a professzornak a Babits-versek értékeit. Amikor végül elhagyta Négyesy szobáját, a professzor a következőkkel bocsátotta el: ha Ön és Kosztolányi azt mondják, hogy jók a Babits-versek, akkor minden bizonnyal lehet valami benne – én nem tudom.
Eddig a történet. És hogy mi a tanulsága? Bizonyára számos. Az kétségtelenül, hogy egy adott korszak ízlése a korszellem változásával hihetetlen gyorsasággal átalakulhat: az a babitsi költői látásmód és hang, amely a századelőn még a legavatottabb irodalomértők számára is érthetetlennek-értelmezhetetlennek bizonyult, alig egy-másfél évtized múltán már nemcsak bevetté, de egyenesen iránymutatóvá válhatott.
Mindez a kultúrharcról jutott eszembe — s ha már eszembe jutott, ide is jegyeztem.