„Amikor elődeink a fájdalomról és a szomorúságról úgy beszéltek, mint Isten bosszújáról bűneink miatt, akkor nem feltétlenül tulajdonítottak gonosz szenvedélyeket Istennek; lehet, hogy a jót fedezték fel az igazságszolgáltatás eszméjében. A gonosz ember mindaddig illúziókban él, amíg a fájdalom félreérthetetlenül föl nem tárja a rosszat az életében. Ha a fájdalom már magára eszméltette, akkor tudja, hogy így vagy úgy a valódi mindenség »ellenére« él: vagy lázad ellene (s ez esetleg nyilvánvalóbb következményekkel járhat, és később mélyebb bánathoz vezethet), vagy pedig valamilyen kísérletet tesz a megigazulásra, amely előbb-utóbb a valláshoz vezetheti el. Igaz, hogy manapság egyik sem következik be olyan biztosan, mint azokban a korokban történt, amikor Isten (vagy legalább istenek) létét sokkal nyilvánvalóbban és általánosabban elismerték az emberek; de még a napjainkban is hatásosnak látjuk ezt a folyamatot. (...) Nem kétlem, hogy a fájdalom mint Isten hangszórója: szörnyű eszköz; végső és megbánás nélküli lázadáshoz is vezethet. De ez adja az egyetlen lehetőséget a gonosz embernek arra, hogy megjavuljon. Eltávolítja a leplet; az igazság zászlaját tűzi ki a lázadó lélek erődítményére.”
[Lewis, C. S.: A fájdalom. in: Viták és vallomások. Szent István Társulat, Bp., 1985., 262. – 263. p.]
***
Miért engedi meg Isten a rosszat? [Kattints ide!]
Kereszténység [Kattints ide!]