„A kiművelt emberfő. Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk.” (Széchenyi István)
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Tudod, mi az elmúlt 15 év hozadéka? Az orbánista prolizmus. Ahol élek, vidéken, az elmúlt tizenöt évben lecserélődtek a lakók, az időseket felváltották a panelból olcsóbb kertes területre költöző panelproli családok. Tizenöt éve onnét tudtam, hogy mások is élnek a környékünkön, hogy napközben emberek jöttek velem szemben az utcán; mára már nem lehet nyitva tartani az ablakot, mert nemcsak nappal, de még hét közben is hajnalig zaj tölti be az utcát, hol itt, hol ott, de valahol minden este buli van. És ami a legdermesztőbb, főként középkorú női hangokat hallasz; elsősorban nem a gyerekek vagy a kamaszok hangoskodnak, még csak nem is a férfiak, hanem az ittas anyukák. Számukra ez jelenti a jólétet. Ez Orbán népe, ez a kormány az ő világukat szolgálja, nekik kommunikál, az ő értékeiket testesíti meg.
– Ne hazudj!
– Ez nem hazugság, ez szociográfia. Maga a napi valóság. Vagy szembenézünk vele vagy lehúzhatjuk a rolót. Aki nem kíváncsi az igazságra, arra az igazság sem lesz kíváncsi. A magyar nemzeti gondolkodást két motívum tartotta életben, még a kommunizmus idején is (!!!): a hagyományba gyökerezettség, a történelmi és irodalmi-nyelvi tudat és az ezzel szinkronban folyamatosan jelenlévő szociografikus látásmód (magyarán: tudjuk, kik vagyunk és tudjuk, hol tartunk). A Fidesz ezzel szemben a szélsőséges gazdasági pragmatizmusra és politikai demagógiára építve tartja fenn és működteti hatalmát, könyörtelenül megfojtva, eltiporva mindent, ami útjába kerül regnálásának és térfoglalásának, így a nemzeti politikai és kulturális hagyományt is. A szociográfia, a szociografikus szemlélet segítségével, a magyar kultúra, az elmúlt száz évben, már kétszer húzta ki önüstökénél fogva magát az „önmagáról gondolkodni képtelenség”-mocsarából. Először a történelmi Magyarország felbomlását követően, a „csonkamagyarország” önismeretének és önképének kialakításához járultak hozzá felbecsülhetetlen mértékben a „szociográfusok”, majd a hatvanas években, a sztálinizmus által felőrölt-felmorzsolt, gyakorlatilag megsemmisített kultúra regenerálódását indította el az újraéledő szociografikus látás- és ábrázolásmód. Vajon megtörténik-e, megtörténhet-e ez harmadszor is? Képesek vagyunk-e még szembenézni önmagunkkal?
***
Szociográfia [Kattints ide!]
Orbánizmus [Kattints ide!]
Pol(itikai) strat(égiák) [Kattints ide!]
***
Kiegészítés (2024. október 11.)
Minden, ami kultúra, ma már nemcsak felesleges flincfanc a Fidesz számára, hanem egyenesen gyanús és üldözendő. 15 év alatt teljesen padlóra küldték a kulturális életet. Vörösmarty óta nem volt olyan, hogy a magyarságnak ne lett volna „írófejedelme”. Ma ki az? Hogy mekkora a baj, jól mutatja, hogy a Századvég Kiadó tavaly meghirdetett egy szociográfiai pályázatot és nyertes pályaműként csak egy 2014-ben már megjelent faluszociográfia újrakiadását és az Írószövetség Szociográfiai Osztályának egy alibiből összedobott tanulmánykötetét tudta bemutatni. [Egy komment a Világhálóról]
