„Kétségtelen, hogy Prohászka Ottokár Magyarország legújabb kori történetének egyik leghatalmasabb személyi tényezője, olyan személyi erő, amely a maga szellemerkölcsi hatalmával a kereszténység oldaláról a legerősebben szólt bele a magyar nemzeti közösség életébe. (...) Ki merjük mondani, hogy Prohászka nélkül, akinek méltó kortársa külföldön nem volt, az ő óriási életműve nélkül Magyarországon is aligha történhetett volna a nemzeti megújhodás a kereszténység szellemében, pontosabban szólva: az ő előkészítő, ébresztő, ösztönző és átalakító működése hijján az ország aligha helyeselte volna, hogy a nemzeti eszmélés a kereszténység jelszavait tűzze ki követendő csillagaiul. Nélküle erre a lelkek nem lettek volna előkészítve. Bár igaza van Prohászkának abban, hogy a forradalmak után a mi kereszténységünkről hamarosan kitűnt, hogy inkább csak jelszó és világi hatalmi eszköz, mint bensőséges élet és szellem mégis bizonyos, hogy az ő személyes működésének döntő része van abban is, hogy legalább jelszóként és távoli igényként elfogadta nemzeti közvéleményünk a keresztény politikát, tehát a kereszténységet mint politikai etikumot.” (Barankovics István)
Prohászka Ottokár (1858. október 10. – 1927. április 2.) egykori székesfehérvári püspökről az emberek általában annyit tudnak (és azt is rosszul) egy Wikipédia-bekezdés alapján, hogy: „»Mi az antiszemitizmust nem faji, vallási, hanem szociális, üzleti reakciónak fogjuk fel« – írta már 1893-ban, majd hozzátette: – »A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet.« Nézetei később sem változtak. A zsidóság »sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot« – fogalmazott 1923-ban, ezért nemzeti önvédelemnek tartotta a »pozitív«, azaz a keresztényeket előnybe helyező antiszemitizmust, és a liberalizmus mételyével az általa megalkotott fogalmat, a »hungarizmust« állította szembe.”
Én (azokkal ellentétben, akik bárminemű háttérismeret nélkül bőszen citálgatják a fenti állításokat) vettem a fáradságot és rákerestem az idézetek forrásaira. A következőket találtam:
„A zsidóság azért fekély a keresztény nyugat testén, mert nem ismer erkölcsi korlátot a vagyonszerzésben. A vagyonszerzés modern módja hozta a nyugati társadalom nyakára a szocializmust. Ez a mód a zsarolás, a kiszipolyozás, — egész néprétegek keserves, verejtékes munkájának néhány úr zsebébe való juttatása. Egy rémítő, és folytonos igazságtalanság, mely mathematikai szükségességgel fölhalmozza a nyereséget, az emberi munka produktumát néhány tőzsérnek, s végre a Rothschildoknak zsebében, akiknek lábai előtt ülnek megbecstelenített rabszolganőik, a keresztény nemzetek, s köztük elsőnek az «Egyház első leánya», Franciaország. Ez a zsaroló gazdálkodás szétbont minden szervezetet, minden rendet, atomizálja a népeket, a pauperizmus lejtőjére tolja a társadalmi épületet, amely lejtőn okvetlenül le fog siklani a fölfordulás, a legradikálisabb forradalom örvényébe. Ez a folyamat megy most végbe szemeink előtt. Meglehet, hogy a zsidó börziánerek, kik a bécsi Ringstrasse-n s a budapesti Andrássy-úton laknak, erről nem igen álmodnak; hiszen az egész liberális sajtó valóságos blazirtságot tüntet föl önmagán e nagy világtörténeti folyamattal szemben; annál keservesebben adják meg majd az árát.” (A zsidó recepció a morális szempontjából, Magyar Sion, 1893-i évfolyam, 414. kk. 11.)
Ha 2019-ben olvassuk, halljuk, hogy „a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet” annak elég különös akusztikája van, 1893-ban semmiféle akusztikája nem volt, evidencia volt nagyjából minden magyar számára, hogy a kapitalizmus afféle zsidó dolog, különbség csak abban mutatkozott meg, hogy ezt problémának tekintette-e valaki vagy teljesen rendjén valónak. Az 1867 utáni modernizáció (kapitalizáció) olyan gyorsan és olyan agresszíven zajlott le, hogy a hagyományos magyar osztályoknak esélyük sem volt a bekapcsolódásra, a nyugati befektetők a Monarchia iparosultabb területeiről, valamint Németországból, Svájcból érkező szakemberekkel és német, cseh és morva munkásokkal elégítették ki az általuk alapított gyárak és elkezdett építkezések munkaerőigényét és osztrák, illetve újonnan bevándorolt galíciai és orosz zsidókkal töltötték fel pénzintézeteik magyar leánybankjait. A jellemzően agrárius magyarság nem tudta fölvenni a új ritmust, a földbirtokosok nagy számban eladósodtak, tönkrementek, fiaiknak maradt a hagyományosan a magyar úri osztály privilégiumának számító politikai, állami tisztségviselői, egyházi vagy katonai pálya, a parasztság és a vidéki nincstelen mezőgazdasági bérmunkások (nem csak a magyarok, de nemzetiségiek is) pedig megpróbáltak túlélni vagy menekülőre fogták és „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. S idővel a helyzet nemhogy javult volna, de a magyarság szempontjából folyamatosan romlott, a reálértelmiségi, valamint az állami tisztviselői, egyházi és katonai pályákon is egyre inkább tért nyert a polgárosult magyarországi németség és a pénzügyi-befektetői szektor mellett az úgynevezett „szabad értelmiségi” pályákat is (orvosok, ügyvédek, újságírók, kulturális vállalkozók stb.) dominálni kezdte a mind nagyobb számban bevándorló zsidóság. Prohászka Ottokár ebben a társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális környezetben, a magyar viszonyrendszere adaptálva próbálja közérthetően magyarázni olvasóinak XIII. Leo pápa, 1891-ben kiadott, Rerum Novarum című enciklikájának elveit, a kapitalista gazdaságról, az állam szociális feladatairól, a szocialista mozgalmakról stb. kifejtett nézeteit — ennek (egyik) dokumentuma A zsidó recepció a morális szempontjából című cikk, melyből első idézetünk származik.
„Nekünk nem az antiszemitizmus a mesterségünk, hanem igenis a hungarizmus a kötelességünk; s ez alatt, mint már mondtam, azt értem, hogy fel kell ráznunk a keresztény népet s rá kell azt állítanunk a haladás, a munka s a verseny terére, — föl kell ébresztenünk energiáit s rámutatnunk a honfoglalásra, mely folyik. Ezt akarjuk. Kérdem: ha volna egy Zsidóország s ott beszürönködnék más nem-zsidó nép s szorítaná le a zsidóságot, vajjon ez a zsidóság nem tenné-e ugyanazt, amit mi teszünk s tenni akarunk? Vajjon nem csinálna-e frontot, s ha már megértette volna a fajok elegyedésének folyamatait, vajjon nem dolgoznék-e azon, hogy az a nem-zsidó a zsidóval asszimilálódjék, — hogy ott ne ketten álljanak szemben egymással, hanem egyesülten, eggyé forrva éljenek s boldoguljanak?” (Elég volt-e?, Alkotmány, 1918. szept. 11-i szám)
1918 szeptemberére a központi hatalmak mind a nyugati fronton, mind az olasz fronton súlyos vereségeket szenvedtek, IV. Károly király az Osztrák-Magyar Monarchia nevében béketárgyalásokat kezdeményezett az Antant-hatalmakkal, amit azok elutasítottak, már csak nagyon kevesek számára volt kétséges, hogy Magyarország a világháborút elvesztette. Ha volt fontos kérdés ez idő tájt, akkor az az volt: hogyan fog szembenézni az ország az összeomlással? Ezekben a napokban jelentette meg Vázsonyi Vilmos polgári demokrata párti országgyűlési képviselő, 1918 januárja és májusa között igazságügyi miniszter, az Egyenlőség című lapban Elég volt! című cikkét, amelyben a hatóságok hathatós fellépését és eljárását követelte a klerikálisok (értsd: a Katolikus Egyház papsága) „erkölcsi pogromja” ellen. Prohászka Ottokár reagált Vázsonyi „feljelentésére”: „Három pontban összegezem azt, hogy mit akarunk e részben, amiért azután antiszemitáknak mondanak minket: az első, hogy meg akarjuk akadályozni a keresztény társadalom letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, a harmadik, hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú s nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti, keresztény társadalommal való összeforrásra. E három ponttal szemben azt mondom, hogy nem volnánk nemzet s nem volnánk öntudatos faj, hanem ellenkezőleg végpusztulásra ítélt faj s vágóhídra felhajtott birkanyáj, ha máskép éreznénk s mást akarnánk. De hát mily jogon nevezik ezt antiszemitizmusnak? Ami a két első pontot illeti, antiszemitizmus-e, hogy ha azt akarjuk, hogy Magyarországon a magyar keresztény nemzet tartsa meg hegemóniáját? Ez nem antiszemitizmus, hanem ez hungarizmus, ez nem hajsza, nem felekezeti széthúzás, ez nem a szociáldemokráciának elpáholása a zsidóság hátán, hanem ez nemzeti önvédelem. Nevezzék így! Ha így neveznék, mernének-e ebből szemrehányást tenni nekünk?” Itt fogalmazódott meg először Prohászka által a hungarizmus kifejezése, világosan és egyértelműen nem ideológiaként és nem mozgalomként, hanem jelzőként. Vázsonyi és Prohászka e „pengeváltását" követően alig telt el fél év és Magyarországon már tombolt a tizenkilenc zsidó származású népbiztos által vezetett vörösterror (ami elől Vázsonyi külföldre menekült, ellenben Prohászka, ragaszkodva feladatához, veszélyeknek és atrocitásoknak kitéve püspöki székhelyén, Székesfehérváron élt végig).
„A keresztény nemzeti kurzus nagy önállítás volt a tagadással szemben, mely mint Isten- s nemzettagadás, mint hitetlenség s alávalóság, mint piszok és kegyetlenség akarta letörni a magyarság lelkét. A keresztény kurzus világgá sivította protestációját azon intellektuell s gazdasági rendszer ellen, mely kivetkőztetni akarta a nemzetet kereszténységéből épen úgy, mint faji érzéséből, mely egy buta liberalizmus szemfényvesztő korszakában meghamisította s elnyomta a nemzeti géniuszt, mely halálos csapást akart mérni a keresztény nemzeti kultúrára, s miután szétrobbantani segítette a hadsereget, összetörte a magyar kardot s a magyar cimert, tönkretette Magyarországot s sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot. Ezt a gazságot nem szabad elfelejteni! E nemzetgyilkos merénylettel s az idegen fajú, idegen érzésű merénylőkkel szemben adtuk ki a jelszót, hogy mentsük meg a keresztény nemzeti kultúrát, mentsük meg a magyarságot! Úgy éreztük, hogy e megalázott s letört nemzet minden fiának, aki még bátor s szégyenkezni tud, kötelessége, hogy a nemzet megmentésére kezet fogjon, — hogy ne felejtsen,— hogy ismerje barátait s ellenségeit s szemmel tartsa azt a rothadt sarkot, honnan a nemzetgyilkos fergetegek kelnek szárnyra. Ez, s nem más a nemzeti keresztény kurzus eredete s lelkülete! Ez nem gyűlölet, hanem szeretet, önszeretet s faj szeretet, s ez alapon állunk s küzdünk, s arról letérni nem fogunk. Becstelenek s alávalók nem leszünk, s azért a kegyetlen retorziók terére a nemzetrontókat nem követjük. Van azonban ennek dacára, amiről a nemzeti felkelés napjaiban nem tehetünk, s amit a jézusi szelídség szellemétől áthatott keresztény nemzeti reakciónak szemére szokás hányni; s ez az, hogy az ilyen indulatos időkben felforrt a szenvedély is, megmozdult a magyarság köpenyébe bujt betyárság is s garázdálkodik, ahogy tud. Ezekhez a keresztény nemzeti megújhodásnak semmi köze; ezekkel nem komázunk, hanem ellenkezőleg megbélyegezzük őket. De ha ez az állásfoglalásunk, s ha így gondolkozik minden számottevő embere a keresztény nemzeti irányzatnak, lehet-e akkor a keresztény kurzust e szélsőségekkel azonosítani; lehet-e akkor a keresztény kurzusnak elhajlásáról beszélni? Ez teljesen hamis és téves beállítás!” (Válasz Raffay Sándor püspöknek, Nemzeti Újság, 1920. nov. 27-i szám)
Az 1920 januári választásokat követően a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és az Országos Kisgazda és Földmíves Párt koalíciója alakított kormányt, márciusban a Nemzetgyűlés kormányzóvá választotta Horthy Miklóst, az 1918-1919-es összeomlás és káosz időszaka után kezdetét vette Magyarország stabilizációja és konszolidációja. Az új rendszernek azonban, a közvetlen politikai és társadalmi előzmények ellenére sem volt egyöntetű a társadalmi megítélése. A magyarországi egyházak is számos alkalommal megfogalmazták kételyeiket és kritikájukat a „keresztény nemzeti kurzussal” szemben, mi több, a katolikus püspöki karon belül is mindössze két elkötelezett támogatót mondhatott magáénak Horthy rendszere (Prohászka Ottokárt és Zadravecz István ferences szerzetes, tábori püspököt, azt a Zadravecz Istvánt, akit 1919-1920-as és 1944-1945-ös tevékenysége alapján az egyik legaktívabb és leghatékonyabb magyar zsidómentőként is tisztelhetünk), a katolikus főpapok legtöbbje nyíltan legitimista állásponton állt, IV. Károly király hazahívását és hatalmának helyreállítását szorgalmazta. A „kételkedők” egyikének, Raffay Sándor evangélikus püspöknek, a sajtóban 1920 novemberében megjelent fölvetéseire Prohászka (mint katolikus püspök és mint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának nemzetgyűlési képviselője) vitacikkben válaszolt — innét a harmadik idézet. Raffay két, a „keresztény kurzusra” leselkedő veszélyt hangsúlyoz: az első a „hangos és lármás antiszemitizmus”, míg a második „a protestánsok mellőzése és különállásra, külön utakra kényszerítése”, Prohászka hosszan és kimerítően cáfolja evangélikus püspöktársa aggályait, igyekszik megnyugtatni és szolidaritásáról, együttműködési készségéről biztosítani. (A történelmi hűségnek tartozunk azzal, hogy megjegyezzük, 1921-től, az új rendszer stabilizálódását követően, úgy Prohászka Ottokár, mint Zadravecz István kemény kritikákkal illette a Bethlen-kormányt, a megelőlegezett keresztényi bizalom mihamarábbi és minél teljesebb megszolgálására ösztönözve azt; Zadravecz püspök, elégedetlenségének jeleként, 1927-ben a Magyar Királyi Honvédség tábori püspökségéről is lemondott.)
Régi meggyőződésem, hogy a történelmet nem mi ítéljük meg, épp ellenkezőleg, a történelem ítél meg minket, annak fényében, mennyit vagyunk képesek megismerni és megérteni a múltból. Ezért értelmetlen, mi több, veszélyes bármiféle ideologikus történelemolvasat, melyek mindegyike retrospektív projekción, jelen szemléletünk régebbi korokra való visszavetítésén alapul, ami pedig lehetetlenné teszi nemcsak a megértést, de a tényszerű megismerést is. Természetesen, ha ez igaz, akkor igaznak kell lennie e blogbejegyzés témájára is. Megismerhető-e és megérthető-e Prohászka Ottokár (aki kétségtelenül a XIX. század utolsó harmadának és a XX. század első harmadának egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású magyar történelmi alakja volt) személyisége és tevékenysége a „zsidózó Prohászka–prohászkázó zsidók” dichotómia alapján, mennyire hiteles az a kép, amit e révén nyerhetünk? Minél mélyebben ismerünk meg egy történelmi személyt és minél átfogóbban a kort, amelyben élt, annál egyértelműbbé válik számunkra, hogy az efféle „együgyű” (ideologikus-politikus) történelemolvasatok értelmetlenek és tarthatatlanok — értelmetlenek, mert megalapozatlanok és tarthatatlanok, mivel gátolják, sőt, gyakorlatilag ellehetetlenítik a megismerést és a megértést. Marcus Tullius Cicero írja A szónokban a történelemről (egészen pontosan a történetírásról), hogy „az idők tanúja, az igazság világossága, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a múlt idők hírnöke”. E szerint a klasszikus meghatározás szerint a történelem nem pusztán példatár, amiből párhuzamokat, analógiákat meríthetünk, hanem egyfajta „beavatás” is, a történelem megismerése út, amely során beavatódunk az emberiségbe.
Csak ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm, hogy meghallgattak! :-)
***
Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái a Világhálón is olvashatók. [Kattints ide vagy ide!]
***
(Megkommentelem magam: E blogbejegyzés tulajdonképpen egy kissé nagyra nőtt komment a mohabacsi-olvas.blog.hu egy blogposztjára, melyet Moha bácsi, a blogger, Barlay Ö. Szabolcs Hitvédelem és hazaszeretet avagy antiszemita volt-e Prohászka? című könyvéről szerzett. [Kattints ide!] Mikor már nagyjából kész voltam vele, nincsenek véletlenek, belefutottam a Barlay-könyv internetes változatába és ha akartam volna sem tudtam volna megállni, hogy át ne olvassam. Nagyszerű munka és olyan kérdésekre is válaszol Prohászkával kapcsolatban, amelyeknek én még a megfogalmazására és föltételére is képtelen volnék. Mindenkinek szívből ajánlom! [Kattints ide!])