vagy Választás 2009. (2.)
Elmondom egy álmomat.
Hosszú, egyenes földút kellős közepén baktattam lefelé. Időnként föl-föltámadt a forró szél és arcomba csapta a port. Déltájt járhatott az idő, izzott-szikrázott a levegő, ugyanakkor furcsamód, fölöttem, ahogy fölnéztem, a Napot egy nem túl nagy, de annál sötétebb, majdhogynem fekete felhő takarta. A földút két oldalát egyaránt árok szegélyezte, azon túl zsombékos legelő terült el.
Kereszteződéshez értem. Balomon, az árokparton, egy termetes ezüstfa terpeszkedett, jobbomon, az itt kiöblösödő árokban kisebb fűzfacsoport fái hajoltak-bújtak össze. A keresztező út túloldalán balfelől egy girhes kis erdőt láttam, míg jobbfelől egy aprócska kúriaforma tanyaházat, elhanyagolt előkerttel, néhány gyümölcsfával, a tornác előtt elvadult szőlőlugassal. A ház oldalában egy hatalmas eperfa nőtt. Körbejártam az épületet. Mögötte, ameddig a szem ellátott, érett napraforgótábla sárgállott.
A növényzet jótékonyan kitakarta a leomlott tapasztás alól foltokban kikandikáló vályogot, a betört ablakokat és a tornácra a szél által odahordott növényi hulladékot-korhadékot, de közelről ezek is mind a maguk nyilvánvalóságában mutatkoztak meg. A tornácra nyíló kétszárnyú tömör faajtó mögött a belsőajtó ablaka szintén be volt zúzva, még a szilánkok is ott hevetek körülötte.
Amint beléptem orromat nyomban megcsapta a sűrű por-, doh- és egérszag. Ahogy szobáról szobára haladtam lábam alatt ropogott, hajladozott az elöregedett fapadló, torkomat egyre jobban kaparta a fölvert por. Jó ideje mentem már, jóval régebben, mint amit az épület mérete indokolt volna. A szobák egymásból nyíltak és minden szobát újabb szoba követett. A szobák nem voltak teljesen egyformák, az egyikben például padlásfeljáró létra állt, amely egy csapóajtóhoz vezetett, míg egy másik közepén kupacban állt a beszakadt mennyezettörmelék. S a meszelt, hengerelt falak mintázata is különbözött; és (meglepő módon) a fények is.
Az egyik szobába lépve, balkéz felől, az ajtó melletti sarokban egy kocsmai asztalnál Valóság nagybátyánkat találtam: az öreg széke háttámlájának dőlve, lábait kinyújtva, keresztbevetve, (tőle szokatlan módon) meglehetősen hanyag testtartásban ült, majdhogynem feküdt, és dohányzott. Érkeztemre kissé kihúzta magát ültében, elnyomta cigarettáját, rám nézett és így szólt:
– Válassz egyet!
Valóság nagybátyánk előtt az asztallapon három fehér boríték feküdt.
– Válasszak? – kérdeztem vissza tanácstalanul.
Bólintott.
– Miért válasszak?
– Ha nem akarsz, akkor ne válassz. Azt hittem, azért jöttél – mondta, kézbevette sörösüvegét és belekortyolt.
Hosszan nézegettem a borítékokat, míg (végülis) az egyikért nyúltam. Fölvettem és jobb kezemben tartva vártam Valóság nagybátyánk további utasításait.
– Tessék! – intett felém.
A boríték egy négyrét hajtott papirost rejtett, amin, miután széthajtottam, egyetlen, öreges, szálas betűkkel írt szót találtam:
közösségvállalás
A papirost összehajtottam, visszatettem a borítékba, majd a borítékot nadrágzsebembe csúsztattam. Valószínűleg, mert nem mozdultam, Valóság nagybátyánk, valószínűleg, hogy megmozdítson, így szólt:
– Te választottad, nem?
– De igen – mondtam.
– És tudni szeretnéd, hogy jól választottál-e?
– Szeretném.
– És nem tudod, mi van a másik két borítékban?
Rövid gondolkodás után válaszoltam:
– De tudom.
Eddig tartott az álmom.
A Justice for Hungary nevű repülőgép indulás előtt