...és ami utána következik
Blogoszféra retrospektív: Az alábbi szöveg egy régi-régi blogbejegyzés a Gyurcsány-éra mélyéről. Csak nekem tűnik úgy, hogy ma még annál is időszerűbb, mint annak idején volt?
Március 29-én este 21 óra 32 perckor történt az első; az első, amit hivatalosan dokumentáltak.
Egyik kereskedelmi televíziónk közönségszolgálatára március 29-én 21 óra 32 percet követően, majd másnap tömegesen érkeztek hívások, amelyekben a nézők arra panaszkodtak, hogy az esti játékfilm alatt, amely egy igen népszerű és rendkívül izgalmas amerikai akcióthriller volt, 21 óra 32 perctől folyamatosan, a történet sodró lendületét öt-tíz percenként megszakítva, egy aprócska, aszott arcú öregember jelent meg a képernyőn és éneklő fejhangon ilyesféléket mondott: “Angyali üdvözlet nem kerül kirakatba”, valamint “Haladás. Adás. Ás. Hal.” stb. Később már hosszabb – gyaníthatóan – versrészleteket és verseket is elskandált a fel-feltűnő betolakodó: “Centrumok, rezidenciák. Kénsav- és füst-városok. Székhelyek ólomcsőből és levegőhiányból és fertőzött vízből. Folyékony épület-sorok, ahol már a tégla fölösleges. Útépítők városa a lány nyitott hasában, kőfejtők a reklámszemű nő térdei között…”, majd “Én imádottam, a kereszt tövébe hullva kábíts el örök ájulásba, bukva lábadról letörölni véred halva, hajammal.” stb. A zavaró jelenség a film végével megszűnt, a műsor a későbbiekben a kiírtnak megfelelően folytatódott.
A csatorna illetékes munkatársai a bejelentéseket alaposan kivizsgálták és a következő megállapításokra jutottak: mivel a televízió saját adásrögzítőjén a “jelenségnek” nyomát nem találták a belső mulasztás vagy műszaki hiba lehetőségét kizárták; mivel a közönségpanaszok elszórtan, az ország különböző pontjairól érkeztek egyetlen átjátszóadó vagy kábelszolgáltató felelősségét sem lehetne bizonyítani; mivel a “jelenség” a reklámblokkok alatt nem jelentkezett – így az általa okozott anyagi kár konkrétan meg nem határozható –, ajánlatosabb az egész zavaros ügyet nem bolygatni, jobb felette dűlőre térni.
S valóban egy a nézők és a hirdetők megnyugtatására szánt sajtókommünikével le is zárulhatott volna az “egész zavaros ügy”, ha április 11-én egy másik kereskedelmi televízió legnézettebb valóságshowjának rajongói közül is számosan nem esnek hasonló “jelenség” áldozatává.
Röviden így foglalhatnánk össze a történteket: Április 11-én 19 óra 47 perckor a valóságshow egyik, a cselekmény érthetőségét alapvetően befolyásoló és vérforralóan pikáns jelenete megszakadt és a képernyőn három alak, egy idős hölgy két kisgyerek társaságában, vált láthatóvá, amit egy földútról letérve besétálnak egy búzatáblába. A látvány távolról, lassan mozgó – egy nyírfaerdőbe behátráló – kamerával került rögzítésre és a képsor alatt végig zene szólt (amiben az egyik panasszal élő néző Johann Sebastian Bach János-passiójának nyitókórusát vélte fölismerni). A show erotikus szála kibomlásának előrehaladtával a leírt jelenet egyre gyakrabban lepergett – mígnem végül már csak az ismétlődött – meggátolva a nézőket a valóságshow-sztárok intim pillanatainak kiélvezésében.
A felháborodott közönség telefonos és levélrohamát ez alkalommal is alapos – és sikertelen – belső vizsgálat követte, majd – jobb híján – feljelentés ismeretlen tettes ellen és szigorúan titkos együttműködési megállapodás a konkurens tévécsatornák között. Természetesen a politika is fölismerte a “jelenségben” rejlő gazdasági és társadalmi veszélyeket s – ahogyan miniszterelnökünk megfogalmazta – “teljes mellszélességgel a médiumok mögé” állt “nagy bajukban” (e naptól a nyomtatott sajtóban, az ilyen típusú műsorzavarokra alkalmazott “jelenség” kifejezést az “atrocitás” váltotta fel).
Az eszkaláció május 2-án következett be. A kora reggeli óráktól a legkülönbözőbb helyi és országos rádióprogram műsorában tűntek fel rövidebb-hosszabb ideig profilidegen elemek, zavarták meg a toplistákat és a slágeregyvelegeket Dies irae-kórusok, fájdalmas hangú barokk áriák, ad absurdum, nemegyszer-nemegyhelyt, egyházi népénekek. Ugyanakkor a televíziós adások is meglehetősen furcsa képet mutattak: rajzfilm- és gyerekprogram-csatornák nézői számoltak be arról, hogy többükre Watteau Gilles-je bámult órákon keresztül a képernyőről, mások, ugyanezeken vagy más csatornákon, Kosztka Tivadar Mária kútja Názáretben című alkotását tanulmányozhatták, ha készülékük elé ültek; a dél-amerikai szappanoperák függő fogyasztói, vérmérsékletük szerint, kétségbeesetten vagy őrjöngve vehették tudomásul, hogy rajongva szeretett sorozatuk aktuális epizódjában, a legváratlanabb pillanatokban, altatódalt éneklő amazóniai indián asszonyok tünedeznek föl, amint a szexcsatornák előfizetői is, hogy kedvenc erotikus színészeik – valószínűsíthetően háborús cselekmények áldozatául esett – sebesültekkel és halottakkal osztoznak a műsoridőn. A helyzet komolyságát mi sem jellemezte jobban, minthogy már ezen az estén több napilap és elektronikus sajtóorgánum világhálós oldalain olvasható volt egy – a véleményformáló elit kemény magjához tartozó – népszerű publicistánk A fasiszta pöcsök barokkra gerjednek című, kétségbeesetten ironikus hangvételű dolgozata.
Ám másnap, május 3-án – miközben az “atrocitások”, több ezer műszaki, egészségügyi és belügyi szakember emberfeletti munkája ellenére, megmagyarázhatatlanul és feltartóztathatatlanul folytatódtak –, miniszterelnökünk a Parlamentben napirend előtti, vélhetően politikatörténeti jelentőségű, “Ezt mi, kérem, kikérjük magunknak…”-kezdetű felszólalásában – bár némiképp komikusan rángatózva és el-elcsukló hangon – kimerítően megnyugtatta a közvéleményt, mondván: “amit ez a kormány nem old meg, azon nincs is mit”, sőt, “nagyon is” és “egyáltalán”, majd, nyomatékot adandó érvelésének, e szavakkal zárta beszédét: “…mert ezt mi, kérem, kikérjük magunknak!” A miniszterelnöki felszólalást úgy kormánypárti, mint ellenzéki oldalról hatalmas ováció fogadta (amint azt később több elemző is megjegyezte: a keretes szerkezet drámai hatást gyakorolt).
Május 4-i számában A miniszterelnök elementáris erejű beszéde a Tisztelt Házban címmel valamennyi napilapunk teljes terjedelmében közölte az előző napi felszólalást. Azaz, majdnem valamennyi. A belügy által felállított speciális osztályhoz ugyanis százával futottak be jelzések arról, hogy egyes napilapok egyes példányaiban, a miniszterelnöki felszólalást tartalmazó oldalon – a szerkesztők és nyomdászok legnagyobb döbbenetére – az előfizetők és a vásárlók már a következő szöveget olvashatták: “A pusztulás démona megszállotta e planétát, amelyen mi, emberek élünk. Az emberek vétkei, különösen az én gonosz életem, mely mindent felülmúl, amit valaha egy gondolkodó lény elkövetett, készítette elő az utat az ördögnek. Minden nemesebb emberi viszonynak legteljesebb szétrombolása folyamatban van. Csalás, rablás, gyilkolás, halál, megsemmisítés mindenütt napirenden van; és minden, ami eddig történt, csak gyenge kezdet…” stb.
Mire eljött a június az “atrocitások” (a köznyelvben: “froclik”) mindennapi életünk, némi túlzással azt is mondhatnánk, megszokott részeivé váltak (illetve, ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni, sokunk életének, mert – bár föltűnésük rendszeressé vált az elektronikus médiumokat követően a világhálón és a napisajtóban is, mi több, megjelenésükkel úgy a moziüzemet, mint a videokazetta- és dvd-piacot is az összeomlás szélére sodorták – egy belső használatra készült nemzetbiztonsági jelentés szerint az ország lakosságának közel egyharmada “még sohasem találkozott <<atrocitással>>”). Kétségtelen, valóban kissé átstrukturálták a honi média szerkezetét: a nemzetközi médiakonszernek – miután szakértőik arra az eredményre jutottak, hogy “az atrocitások kereskedelmi hasznosítása komoly akadályokba ütközhet” –, úgy döntöttek, időlegesen szüneteltetik tevékenységüket e kétes piacon s a hazai tulajdonú profitorientált médiumok többsége is bedobta a törölközőt, de a közszolgálatiak – miután financiális forrásaik kiapadhatatlanok: fönntartásuk, működtetésük hatalmi érdek – hősiesen állják a sarat (lehetőséget és felületet biztosítva ezzel is a “froclizáshoz”); az sem vitatható, hogy a médiafogyasztás szokásait is átszabták némiképp: a televíziónézők, rádióhallgatók, mozilátogatók és internetezők számának katasztrofális esése mellett is létrejött egy egyre szélesedő új – a szakirodalomban “froclivadász” néven emlegetett – médiafogyasztói csoport, melynek tagjai közösség- és kultúrateremtő erőként élik meg az “atrocitások permanens jelenlétét a médiumokban”; ugyanakkor legtöbbünk számára nem jelentenek drasztikus gátat életvitele kielégítő folytatásában és: no, most mondd meg, mit lehessen azt, tudni, mire is megy ki ez az egész hepaj?
És november végén leesik az első hó. Napokig esik megállás nélkül, olykor szelídül ugyan, ám rövidesen újból erőre kap; időnként pustol, máskor épphogy szállingózik, hull-hull, mint egy megfellebbezhetetlen ítélet. Aki teheti nem mozdul ki lakásából, legföljebb, hogy némi utat vágjon családjának a hófalban, a bejárattól az úttestig (ha mégis indulni kényszerülnének). Magam is így teszek, nem látom semmi okát, hogy másként tegyek: ülök a nagy puha fehér csönd közepén, időnként olvasok, máskor az ablakon keresztül a hóesést bámulom, ezt a gyönyörű evidenciát. Előkeresem és újból végigküzdöm magam egy esszén – finom holmi, kétségtelen, bár töredékét sem igen értem, olyan számomra olvasása, mintha a Holt-tengerben úsznék: nehezen haladok benne, de végig fenntart –, valami Costa Rica-i pszichiáter-író munkája, rólunk írta, a mi problémáink természetére keresi benne a választ. Ha jól értem – márpedig szerintem jól értem – ő a “jelenségekben-atrocitásokban-froclikban” kollektív pszichénk a média terrorjával szembeni ellenállásának manifesztációját látja és – ha jól olvasom – valamiféle szkizoid effektusokat (de az is lehet, hogy defektusokat) emleget (magyarán: szerinte ennek az egész nyomorúságos kis országnak, cakompakk, elment az esze). Ha ő írja bizonyára úgy is van, én mindenesetre másként látom. Mert ahogy ülök ott abban a szobában, a Costa Rica-i intellektuális fölényének a súlya alatt, egyszer csak az a kinti nagy fehérség bevilágítja ásatag tudatomat és mindennél egyértelműbben látom az elmúlt hónapok minden “jelenségének”, “atrocitásának” és “froclijának” végső célját és értelmét. Bárha szavakba tudnám önteni! No de annyit azért mindenképpen el kell mondanom, hogy: nagy, fényes és tiszta és hogy ez egy személyes ügy. Mindannyiunknak. Egy végtelenül személyes ügy.
