— Csurka István drámájáról —
E blogbejegyzést, Olvasó, tekintsd olvasmányajánlónak!
„Nem olyan tragikus ez, gyerekek. Benneteket most az a kérdés izgat, hogy tehettek-e róla, hogy így elhülyültetek. Hát én megmondom, fiúk, és ezzel szeretném, ha egyszer s mindenkorra megoldottnak tekintenénk a problémát. Tehettek is róla, meg nem is. Ez a világ olyan, amilyen. Aki akar, beledögölhet abba, hogy becsületes, józan, mértéktartó, és beledögölhet abba, hogy rothadt, bohém és becstelen. Nem csináltok semmi olyat, amivel megégethetnétek a kezeteket, nem álltok sem a jobb-, sem a baloldalon, hanem itt zsugáztok nálam, és finnyásan bámuljátok a külvilág eseményeit. A lehetőségetek, velem együtt, valamikor megvolt, hogy másként éljetek. Ti ezt választottátok. Ez, barátaim, a nihil. És most nem tetszik? Tanuljatok tőlem: én tudniillik már vállalom ezt a nihilt, és büszke vagyok rá. Jelszóm: amíg nem késő. Nem rosszabb ez a semminél, és nem is alábbvaló. Csak meg kell szokni. No, és most menjetek szépen haza, és feküdjetek le.” [Részlet a műből]
Nemrégiben Dömölky János filmrendező alkotásai után keresgélve a Világhálón az egyik filmes fórumban több hozzászóló kommentjében is találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a Csurka István drámájából 1977-ben készült Ki lesz a bálanya? című Dömölky-tévéfilm remek ugyan, azonban témája miatt teljességgel elavult (és valószínűleg az volt már első vetítése idején is). Csurka drámáját olvastam, Dömölky tévéfilmjét láttam, sok minden eszembe jutott már mindkettőről, az elavultság azonban még véletlenül sem. Úgy döntöttem hát, itt az ideje a dráma újraolvasásának és „szavatossága” újragondolásának.
Csurka Ki lesz a bálanyá?-ja először nyomtatásban 1967-ben jelent meg egy antológiában, első színházi bemutatója 1969-ben, a budapesti Thália Színház kamaraszínpadán volt, tenyérnyi játéktéren, kis nézőtér előtt (és ennek ellenére is az évadban a Thália legmagasabb nézőszámot elérő előadása lett). Ha hihetünk az irodalomtörténészeknek (és nincs okunk nem hinni nekik) a mű már 1962-ben megszületett, szerzője sokat házalt vele, de mindenütt elutasították és nemcsak témája és hangvétele miatt, hanem a kortársak számára nyilvánvalónak tűnő áthallásai miatt is — felismerni vélték a feltételezhetően a szereplők mintájául szolgáló személyeket, Czibor Jánost, Abody Bélát, Réz Pált és magát Csurka Istvánt. (Abody és Réz ma is sokak számára ismert név, előbbi színházigazgatóként, humoristaként, konferansziéként volt közismert alakja a Kádár-korszaknak, utóbbi pedig a Szépirodalmi Kiadó lektoraként, több fontos életműkiadás szerkesztőjeként vált az irodalmi élet jelentős alakítójává; Czibor János a maga korának szintén exponált irodalmára, forgatókönyvírója, dramaturgja, filmes szakembere volt, a Színház- és Színművészeti Főiskolán is tanított, így Csurka tanára is volt, azonban 1961-ben, harminckilenc évesen öngyilkos lett.) Akár indokoltak voltak a színházak korai aggályai a darabbal szemben, akár nem, ezek a hatvanas évek végére a „politikai légkörrel” együtt enyhültek annyit, hogy bemutassák, a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán számos új bemutatót éljen meg és még tévéfilm is készülhessen belőle.
A dráma egyetlen éjszaka története, egy garzonlakás szobájában felállított kártyaasztal körül játszódik, ahol négy férfi (Czifra, a házigazda, egy elvált író, Csüllögh, egy pályakezdő drámaíró, Fény, egy nagycsaládos matematikus és Abonyi, egy szintén családos filozófus, aki általános iskolai tanárként dolgozik) lehetőségeihez mérten túl nagy, veszélyesen magas összegekben pókerozik. A cím is (alapértelmezésében) erre a szituációra utal: „a bálanya az a nagyasszony, aki a bálrendezés költségeit fedezi”; azaz, az lesz a bálanya, aki az este során a legtöbb pénzt veszíti. A parti oldott (legalábbis annak tűnő) hangulatban indul, a kártyapartnerek kedélyeskedéssel, tréfálkozással, húzással-ugratással igyekeznek belelendíteni magukat és egymást a játékba. Az idő előrehaladtával azonban, ahogy a tétek emelkednek, a feszültség nő, a résztvevők fáradnak, komolyabb összegeket veszítenek, egyre gyakrabban szakítják meg rövidebb, majd hosszabb, a játék menetére, a játékosok hozzáállására irányuló viták a partit, amelyek többször irányt vesztenek és sokfelé elkalandoznak, de amelyeken rendre túllépnek, mígnem hajnalban, amikor már valamennyien túl kimerültek ahhoz, hogy az izgalom és a szenvedély tovább hajtsa őket és a játék céljáról és értelméről folyik a vita... (Mivel olvasmányajánlót írok és nem elemzést, ezért tartózkodom attól, hogy részletek bemutatásával – spoilerezéssel – tegyem tönkre a mű iránt érdeklődők számára az első olvasás, a szöveg felfedezésének örömét; a továbbiakban a blogbejegyzés alapkérdésével, a Ki lesz a bálanya? „szavatosságával”, időtállóságával foglalkozom.)
Csurka István az 1960-as évek közepe és az 1980-as évek utolsó harmada közötti idők legnépszerűbb, legtöbbet játszott és legnagyobb közönségsikert arató kortárs magyar színpadi szerzője volt (s emellett prózaíróként, forgatókönyv- és hangjátékíróként, publicistaként is a legismertebbek közé tartozott) és mindez úgy, hogy művei a legkevésbé sem tekinthetők sem tartamilag, sem formailag par excellence populáris, „közönségbarát” alkotásoknak. A korabeli kritika leginkább szatirikus hangját emelte ki (és ebben, nyilván, ott volt az a megfontolás is, hogy megnyugtató magyarázatot adjon a hatolom számára arra a gyakran „érthetetlenül bátor” és kegyetlenül éles, „gyilkos” ábrázolásmódra, ami Csurka stílusának legjellegzetesebb sajátja volt: elvtársak, a keserű gúny mögött az íróban építő, jobbító, nevelő szándék, szocialista öntudat munkál), azonban ez a megközelítés több szempontból is sántít (természetesen, az már más kérdés, hogy a pártállami kultúrpolitika urai mennyire láttak át ezen az alibimagyarázaton és milyen mértékben tekintettek ezekre a művekre hatalomtechnikai eszközként, használták azokat a társadalmi feszültségek levezetésére szolgáló „szelepekként”). A szatírában ugyanis rendszerint a gúny célra irányul (egy-több személy vagy jelenség adott jellemzőire) és van morális indítéka (erkölcsi fölényt érzünk a szatíra tárgyával szemben), a csurkai „hősök” azonban legtöbbször még megfogalmazni sem tudják helyzetük tarthatatlanságának pontos okait, mit és miért utasítanak el, mivel és miért fordulnak szembe, viszonyaik elviselhetetlenségének érzete indítja őket, a drámák konfliktusait adó, gyakran ad hoc cselekvésekre, így megoldási kísérletiek is rendre megfeneklenek vagy zsákutcába futnak, ezért valószínűleg sokkal helytállóbb, ha tragikomédiákként határozzuk meg ezeket a műveket (a tragédia ógörög értelmezését alapul véve: a főhős nem ismeri az istenek szándékait, cselekedetei nem tudnak szinkronba kerülni azokkal, bukása elkerülhetetlen). Emögött a látás- és ábrázolásmód mögött vélhetően Csurkának az a (az 1980-as évek elején, egy egyetemistáknak tartott előadáson nyíltan meg is fogalmazott) felismerés áll, hogy „a magyar társadalomnak nincsenek erkölcsei, csak erkölcsi állapota van” (akiket mélyebben érdekel ez a gondolat, azoknak ajánlom, olvassák el A magyar társadalom erkölcsi állapota című Csurka-szöveget).
A Ki lesz a bálanya? tipikus csurkai dráma, amennyiben maradéktalanul jellemzőek rá a szerző, az 1960-as, 1970-es és 1980-as években írt darabjainak fentebb jelzett tulajdonságai, ugyanakkor ki is emelkedik az életműből, mivel valamennyi közül a leginkább formabontó és sokak szerint a legjobban sikerült is (számos irodalomtörténész nemcsak odáig megy el a méltatásban, hogy az 1960-as évek legkimagaslóbb magyar színpadi műve, de a magyar drámairodalom legjelentősebb alkotásai közé is odasorolja); Csurka szituációérzékben, cselekménybonyolításban, dialógustechnikában és szerepkínálatban is úgy alkot itt egészen kimagaslót, hogy közben mellőzi a hagyományos értelemben vett cselekményt, konfliktust, jellemábrázolást, de még a főhőst is (tudjuk, négy férfit látunk a színpadon egy kártyaasztal körül, játszanak és beszél(get)nek). Úgy gondolom, mindezek figyelembevételével, hogy meglehetősen nehéz a Ki lesz a bálanyát? elavult munkának tekinteni, még úgy is, ha történelmi hátterének és születési körülményeinek ismeretében közelítünk a műhöz (amely háttérre és körülményekre egyébként egyetlen konkrét utalást sem tartalmaz); nem véletlen, hogy az évtizedek során annyiszor mutatták be a színházak (és valószínűleg játszanák a mai napig, ha már több, mint egy évtizede nem lehetetlenítenék el a Csurka-kiadásokat és -bemutatókat szerzői jogi-örökösödési viták), egy mára klasszikussá vált magyar író klasszikusát vesszük vele kezünkbe, nemcsak egy szórakoztató, izgalmas, lebilincselő olvasmányt, de egy „beavató” szöveget is, amely, mint minden jelentős irodalmi „teljesítményünk” (lévén a magyar egy irodalmi kultúra, nálunk elsősorban az irodalmon keresztül öröklődik át a nyelv, az identitás és a hagyomány), magyarságunk megértéséhez és az azzal való azonosuláshoz is közelebb visz minket — aki jót akar magának, olvassa el!
Csurka-művek a Digitális Irodalmi Akadémia oldalain [Kattints ide!]
***
Csurka István [Kattints rá!]
Magyar irodalom [Kattints rá!]
