A szívem mindig jobbra húz. Most is. A fenti választás második szavára.
Literátori neveltetésem a csendes töltekezés helyeit keresi a villamos jobb oldalán.
Racionális átneveltetésem néha a karneváli „aréna” zajos kirakataihoz terel a villamos
bal oldalára. Kényszer konzum-polgárként tudomásul kell vennem, hogy a plázák szirénként „röfögik” az én kitalált jövőmet.
De a szívem azt súgja, hogy a városba „behajózó” idegennek joga van tudni, hogy itt volt reménybeli múlt, és voltak fők, akik nekünk álmodtak egy jobb jövőt.
Mert a villamoson géphang mondja be megérkezésünk állomásait, de az ember dönti el, mi kerüljön a végtelenített szalagra:
Pláza—Tanítóképző Főiskola—így racionálisan;
Tanítóképző Főiskola—Pláza—így tradicionálisan.
De sohasem kirekesztőleg: Pláza.
Mert akkor megadtunk magunkat a városok átnevelő központjainak s a „szirén” jövőnek.
És akkor az én villamosom sírva kifelé zötyög a Kálvin Rómából, amire/akire már nem érdemes emlékezni sem.
