1.
Részletek Németh László Egy különítményes vallomása című munkájából:
„MIÉRT KELL ANTISZEMITÁVÁ LENNEM?
Azt hiszem, egy írót, aki legalább húsz kötetnyit írt, mégsem lehet három mondata alapján megítélni. Munkásságom nyilvános, aki ismeri, annak tudnia kell, hogy milyen része volt benne az antiszemitizmusnak. Miben voltam én antiszemita? Antiszemita voltam abban, hogy olyan szerepet töltöttem be, vagy iparkodtam betölteni, amely a Nyugat korában zsidó monopólium volt. Helyemet puszta tehetségemmel szereztem és tartottam meg, bal- vagy jobboldal, íróklikkek, újságok, kiadóhivatalok támogatása nélkül, olyan pőrén, amilyen pőre ebben az országban csak az ország érdeke lehet. Tulajdonképp szépírónak készültem, s csak azért lettem az, ami lettem, mert úgy éreztem, hogy hiába nagy író, nagy alkotás, ha nemzettest és írók közt nincs igazi korrespondencia. Ebben voltam én antiszemita, s ha az voltam, bűnhődtem és bűnhődöm érte; aki pályámon végigtekint, sok egyéb jel közt megláthatja rajtam a fordított sárga foltot. De ezek az urak, akik nagyon is jól ismerik írásaimat, azt is tudják, hogy miben nem voltam antiszemita. Hatvany szerint én kritikusi gyakorlatomban üldöztem a zsidó írókat. Ez a legtudatosabb hazugság, amit íróember leírt. Igaz, hogy a magyar életnek a közepéből és nem a perifériájáról néztem az irodalom jelenségeit, de ki volt figyelmesebb méltányolója a zsidó író nemes küzdelmének, aki művészetében nemcsak a kifejezés, de az idegen vérmérsékre szabott nyelv nehézségeivel is küzdött. Köztudomású, hogy legtöbbet felhányt »túlértékeléseimet«, melyeket én egyáltalán nem tartok azoknak, épp zsidó vagy zsidó származású írók javára követtem el. Hol a zsidó kritikus, aki Gellért Oszkárt többre becsülte, egy Pap Károly vagy Fenyő László útját nálam jobban egyengette? Ki iparkodott azt, amit mások idegennek éreztek bennük, hozzánk közelebb hozni? Fiatal zsidó írók, Gelléri, Pap Károly, Friss Endre, Vas István, ha hozzám fordultak, nem bíbelődtem-e műveikkel épp oly lelkiismeretesen, mintha a magaméi lettek volna? A Napkeletet, akkoriban utolsó menedékemet azért hagytam ott, mert két zsidó íróról, Fenyőről s Gellértről írt kritikámat nem akarták közölni. Lakásomat, mert tiszteltem, egy olyan íróval osztottam meg, akivel a saját fajtájabeliek egy asztalhoz sem igen akartak leülni. Mi a magyarázata hát ennek a vérvádnak?
A magyarázat egyszerű. A zsidó érzékenység, mint végtelen háló futja be az országot, ha egy helyen megütik, az egész hálózat csörög, reszket, vonaglik. Ma különösen. Aki ennek a hálónak az ura, annak hatalmas eszköz van a kezében, hogy sérelmeit megbosszulja. Ezek az urak részben személyes bosszúból, részben hatalmi okokból rázták meg a hálót, azzal a jól bevált kétszínűséggel, amellyel az »üldözöttek« szokták nálunk az »üldözőket« proskribálni. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy Hatvany cikke nyomán a könyvnapról folyóirataim nyomtalanul eltűntek.
ZSIDÓK ÉS ZSIDÓK
Ne értsenek félre: nem mosakszom. Rosszul ismeri az Shylockot, aki azt hiszi, hogy őt más, mint a font hús, megnyugtatja. Én elsősorban e csaták nem zsidó nézőit figyelmeztetem, hogy ne azonosítsák Hatvanyékat a zsidósággal. Szomorú volna, ha az a fajgyűlölet, amelyet ők szítanak humanista álcájuk alatt, hátunk mögött megint indulatba borítaná az ifjúságot, vagy épp a mi szemünk előtt mosná össze a zsidóságot. A hitlerista áramlat fénykorában arra a kérdésre, hogy a faji gondolatra kell-e felesküdnünk, ezt válaszoltam: »Ha a faj embertani fogalom: nem, ha erkölcsi: igen. A népet többnyire tökéletlenül fedő élettani változat nem lehet eszmény; a nép sorsához illő magatartás: igen. Magyarországon a fajtisztaság német ideáljának nincs helye. A magyarságot sorsa és helyzete más népekre utalja. Vagy megtanul összefogójuk lenni, vagy elpusztul. S hogy erre képes-e, annak egyik legfőbb próbája a zsidókérdés.«
A magyarországi zsidóságnak ma három főtípusa van. Az egyik maga is idegennek érzi itt magát. Népe múltjába merül, sorsát felszívja ez a hatezer esztendős sors, s az országot, melyben él, úgy tekinti, mint új fedelet a hosszú bolyongás egyéb fedelei után. Ez a típus, melynek legkiválóbb irodalmi kifejezője Pap Károly, egyenes és tiszteletreméltó. Épp zsidók ellen sokszor védtem is. S hogy az ő Mikáélje magyar nyelven jelent meg, azt a magyar nyelv éppolyan szerencséjének tartom, mint ahogy a görögnek is szerencséje volt, a sorstávolság ellenére is, hogy az újtestamentum görögül olvasható. A második zsidótípus kilépett ebből az ősi népi sorsból, s lojálisan közelít a közösséghez, melybe születés vagy véletlen vetette. Alkalmazkodni iparkodik legjobb hagyományához, s gazdagítani törekszik ezt a hagyományt színekkel és szempontokkal, amelyeknek a beszövésére őt alkata képessé teszi. Mivel irodalomtörténete (a legjobb magyar irodalomtörténet eddig), épp most jelent meg, tegyük meg e típus irodalmi képviselőjévé Szerb Antalt. A harmadik típus a Hatvany Lajosoké. Ezek arra emlékeznek, amikor még a műveltség zsidó privilégium volt Magyarországon, s a változott viszonyokon azt az időt követelik, amikor ők voltak itt az egyetlen »új nemesség«, mely egyenkint s külön hűségnyilatkozatok ellenében fogadta be a magyarság menekült kiválóbbjait. Ennek a rétegnek egyszer már kezében volt az ország, s most a fogát csikorgatja, hogy kiszalajtotta. Csak egyszer kerüljünk még felül, sziszegi ez a »shylocki« zsidóság, s mi, akik önállóan, de senkit sem bántva, próbáltunk itt minden néposztály érdekében írók lenni, tőlük tanuljuk meg, mint ez az eset is bizonyítja, hogy mi az a humanista inkvizíció.
SHYLOCK HUMANIZMUSA
Ennek a tábornak legfőbb törekvése, hogy a mai bal-jobb ellentétet minden áron fenntartsa, s mivel a jobboldalon az íróféle elhelyezkedést nehezen talál, íróinkat az ő meglévő kereteikbe kényszerítse, fegyelmükre rászoktassa, szellemi kincseiket, mint a »baloldali« érdemek fegyverét csillogtassa. Harcmodorukra jellemző a fiatal Ignotusnak A horogkeresztes hadjáratról írt könyve. Az »örök baloldalt« magasztalja ebben a könyvben, melyhez a nyugtalan szellemek, újítók, költők, humanisták tartoznak s fognak tartozni a tömeggel szemben. De ügyes szemfényvesztéssel ezt a baloldalt azzal a politikai baloldallal azonosítja, melyen ő áll, mintha a világ összes zsenijei csak azért éltek volna, hogy az Esti Kurír álláspontját sub specie aeternitatis fényövezzék. Holott az igazság épp az, amit ők gondosan elhallgatnak, hogy ez a baloldal a gondolkozásnak épp magasabb fórumain bukott meg, s hogy a bal-jobbnak az a korhadt ellentéte, amelyet nálunk is csak néhány száz bal- és jobboldali érdeke tart fenn, az egész világon összeomlóban van.”
Forrás: Németh László: Egy különítményes vallomása, 1934 — Kattints ide!
2.
Részletek Sík Sándor 1938-as naplójából:
„A kormány bemutatta és pártja elfogadta az új zsidótörvényt. Életem legnagyobb fejbeütése: a javaslat szerint én zsidó vagyok. (...) »Vajon zsidó vagyok-e én?« --- kérdezem Pilátussal. (...) Vérség szempontjából kétségtelenül igen. Mégpedig (anyám állítása szerint) mindkét ágon tiszta és keveretlen. (...) Lelkileg: Semmi, de de semmi közösséget a zsidósággal érezni nem vagyok képes. Sajnálom szörnyű sorsukat, amelybe ma jutottak, de pontosan úgy ahogyan sajnálom a négerek amerikai üldözését vagy a szovjet áldozatait: emberi együttérzésből. Tökéletesen látom, hogy pogányság és erkölcstelenség, ami velük történik, de éppen ilyen tökéletesen látom azt a rengeteg bűnt is, amellyel kihívták maguk ellen ezt a végzetet. Semmivel se sajnálom őket jobban, mint a maguk és mások bűneinek más áldozatait és (nagy általánosságban) mindenesetre kevésbé, mint azt a »3 millió koldust«, akikkel magam is megismerkedtem Átokházán: a rettenetes szociális igazságtalanság magyar áldozatait. Ezek kétszer közelebb állnak hozzám: 1. mert magyarok; 2. mert nem tehetnek nyomorukról, ezek csak a mások bűneiért szenvednek, noha nem bűnösök velük.”
Forrás: A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából [Vál., s. a. r., jegyz.: Szabó János], Magvető Kk., Bp., 1993., 205.-206. p.
3.
Részletek Szabó Lőrinc 1945-ös naplójából:
„Még intim zsidó barátaimban is olyan vonásokat látok, olyanok csillannak meg a legnemesebb szívekben, amiket én nem egyeztethetek össze az igazságérzetemmel. Ez több, mint bosszú, mint egyszerű megtorlás, mint kilengése az ingának az ellenkező irányba: ez olyan ösztönök munkájára mutat, amilyeneknek a szellem embereiben nem szabad meglenniük. S ezeket ma egyenesen ápolják, dédelgetik, nagyra becsülik, ezek adnak szinte életjogot!
(...)
A »horogkeresztes szendvicsek« ügye. Sárköziné őrülete, víziója. Nekem is mesélte, még most is, a minap, mikor az Andrássy úton találkoztunk, s végül megcsókolt. Tíz vagy még több évvel ezelőtt, Lóci 5. születésnapján, mondta, nálunk volt hivatalos gyerekzsúrra a gyerekeivel és másokkal. Az asztalon horogkeresztes szendvicsek voltak! Először nem is értettem. Aztán eszembe jutott az idők mélyéből valami hasonló hallott s elfelejtett hülye pletyka, szintén a Márta ügye. A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghúzva a rátét, a szardíniapaszta-ízesítő. S hogy ezt ő azonnal szóvá tette, s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás!! Senki se tudja, tudta hogy a dolog úgy lett volna. Nagy Klára? Még ma sem tudná megrajzolni, hogy milyen az a horogkereszt! Soha, semmit se tudna megrajzolni! Mondtam neki a vádat. Igen, neki is felrémlett valami őrület régi-régi időkből. Hogy Márta miket észre nem vesz! Ha volt ilyen pasztarajz, hát úgy lehetett, hogy a háziasszony a vajra a tubusból az anyagot kinyomva cifrázásnak, ügyetlen meandernek valami alakot akart adni: legegyszerűbb ilyen rajz a kör s benne egy X. Mármost az X sarkai legörbülve kiadhatnak valami horogkeresztfélét. De ezt tudatos rajznak, propagandának minősíteni!! Tiszta őrület és évek óta ható gonosz méreg, leggonoszabb!! »Hogy a gyerek szereti, örül neki«?! A cifrázásnak örül, nem a mintának, a mintának, nem a jelentésnek!!
Még a szendvicsügy. Ha antiszemitizmusból csinálta volna, márpedig sehogy sem csinálta, valaki azokat a rajzokat: miért barátkozott, akkor zsidókkal, miért hívott meg nagyrészt zsidókat arra a baráti zsúrra? Irtózatos beteg képzelődés állított itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, s átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult, feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, értelmezett, torzított mindent!! Hiszen kellemetlenkedett nekem is Márta eleget, gúnyosan, fájdalmasan, gonoszan; s közben bizonyára azt érezte, hogy ő milyen szenvedő fél s én milyen gonosz vagyok! Hogy lehet elképzelni, hogy ilyen lelkiállapotban, nem tisztázott s nem tisztázható félreértések közt, ekkora elfogultság és gyűlölet vagy fájdalom jelenlétében ki lehetett légyen valamikor is magyarázkodni?! Hiába volt minden összejövetel és jó cél, kétfelé beszéltünk bizonyos régi tisztázó összejöveteleken: egymás mellé beszéltünk, s nekem, aki a »horogkeresztes szendvicses« napon jelen se voltam, az egész ügyről alig volt vagy nem is volt, nem lehetett sejtelmem sem, az igazi jelentéséről ennek a nevetséges vádnak. Csak most, utólag borzadok el, s nem értem Mártát, illetve értem és sajnálom és borzadok és kétségbe vagyok esve és felháborodok és…”
Forrás: Szabó Lőrinc: Naplók — Kattints ide!
