Faludy György 1990-ben megjelent 200 szonett című verseskötetét olvasom. Két vers a kötetből:
LXXVII. SZONETT
Kikelt a nagy embertenyészet,
mely a múltat beszünteti.
Előttünk térden a természet
s a tavak eltört tükrei.
A jövendőt gondatlanságból
agyoncsapták. S kit érdekel:
mi lesz, mikor a kultúrából
még megmaradt a kényelem?
Úgy mint morfin a rákbetegnek:
egyre több benzin kell ezeknek,
rakott asztalnál galandférgek,
volánnál pisla halfejek.
E hulláktól mi véd meg? – kérded.
Ezer könyv, kétszáz hanglemez.
(Toronto, 1973)
XCI. SZONETT
Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?
Anyanyelvén köszönthetnők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.
Elmondanók: csak az anyagit látja
s az jó; de hogy életünk kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;
hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni.
(Toronto, 1977)
Faludy György művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalain [Kattints ide!]