E bejegyzés 1-ső része itt olvasható: magyarido.blog.hu/2009/08/25/szabadsag_szabadsag_nelkul_a_vagy_fuhmann_szajensz_fiksonje_1_so_resz
„Ha bármi kikövetkeztethető a történelemből és az emberi természetből, tökéletesen biztos, hogy a zsarnokság egyre zsarnokibb lesz, és hogy az árucikkek egyre silányabbak lesznek. A magánügyek immár a legrosszabb értelemben közösek, vagyis személytelenek és embertelenek. A közügyek már a legrosszabb értelemben magánüggyé váltak, vagyis rejtélyesek, titkosak és túlnyomórészt korruptak.”
(Gilbert Keith Chesterton: A józan ész nevében)*******
Fühmann nagyon jó író. A Szájensz fiksön tanúsága szerint mindenképpen az. Hajlok rá, hogy elhiggyem (amit, kellő ismeret és műveltség hiányában, megítélni nem tudok), hogy (amint azt a magyar kiadás „fülszövegében” olvasom) „a háború utáni német irodalom egyik legkimagaslóbb alakja”. Egyszerű, világos, leíró jellegű, időnként (észrevétlenül, a stílust meg nem törő módon) értekező jelleget öltő elbeszélő próza a Szájensz fiksön nyelve; szikár, takarékos, célratörő nyelv, amely ugyanakkor metszően pontos fogalmazást tesz lehetővé. Elsőrangú modern irodalom. Nem Fühmann specialitása (hiszen az antik irodalomnak éppúgy sajátja, mint a realizmust követő modernnek), hogy a szövegek nem tartalmaznak személyiségrajzokat, a jellemeket a történet rajzolja meg – ám Fühmann ebben is kiemelkedő (a legjobbakhoz hasonlatos). De mindezek ellenére (vagy mindezekkel együtt?) a Szájensz fiksön mégsem „puritán” munka (bizonyos értelemben, ha fegyelmezetten és következetem is, de határozottan „játékos” és „gazdag”): Fühmann számos irodalmi műfaj (nem utolsó sorban a science-fiction) attribútumait, kellékeit, „vándormotívumait”, tudományos, irodalmi és történelmi utalások és áthallások sorát játszatja össze és/vagy értelmezi át, majd emeli-építi be nyelvileg és gondolatilag példásan egységes művébe. (A Szájensz fiksön cím – mint fonetikus írásmódjából is következtethetünk rá – már maga is egy efféle gondolatjáték, fogalomátértelmezési kísérlet…)
A hét történet (fő)hősei (akik az antik tragédiák hőseinek éppúgy igen közeli rokonai, mint az abszurd drámák szereplőinek) miközben (munkakörükből adódóan) olyan feladatok megoldásával küzdenek, mint például a kauzalitás-antikauzalitás kérdése vagy a Szoritész-paradoxon, egyúttal (ugyanakkor) egzisztenciális küzdelmet is folytatnak, ha már nem is identitásuk, de legalább viszonylagos fizikai-pszichikai épségük fenntartásáért. Miközben novelláról novellára haladva követjük cselekedeteiket és gondolataikat világosan kirajzolódik előttünk alapproblémájuk jellege, eredője és lényege: (Csak a nagyon h_lye vagy nagyon gonosz skriblerek, „recenzensek” szokták az általuk bemutatott munkákat „elmesélni” vagy „megfejteni”, a művel való első találkozás izgalmát, örömét a befogadó számára prekoncepciók sugalmazásával elrontani. Magam (amennyire csak lehet) megpróbálnék tartózkodni ezektől a hibáktól; Fühmann Szájensz fiksönjét sokkal jelentősebbnek és értékesebbnek tartom annál, hogy egy ostoba „pársorosba” csomagolt „megmondással”, már elolvasása előtt, elidegenítsem lehetséges olvasóitól.)
Fühmann könyve nem szocializmuskritika; pontosabban: Fühmann könyve sokkal több, mint szocializmuskritika. Nem áll meg ott, ahol kortársainak többsége megállt, nem elégszik meg azzal, hogy a „hitleráj romjai között szárba szökkent és sajátosan szagló neues Deutschland”******** igazi arcát megmutassa. Tovább és mélyebbre megy, mert tudja, hogy a probléma nagyobb és mélyebb; tudja, hogy az „ok” nem Uniterrben, nem is Libroterrben (a ciklus két elbeszélése is – az Alfred Jarry-ötletet feldolgozó Az emlékmű és a Klaus Schlesingernek ajánlott leplezetlen vallomás és ugyanakkor vitairat A perverzitások utcája – Libroterrben játszódik), de még csak nem is a XV. századi Normandiában (A párbaj című novellában ide is „elvisz” minket) vagy a Világűrben (lásd: a Tudatszintmérés című történetet) található. Végigvezet minket egy úton, amelyet (nyilvánvalóan) maga is bejárt és közvetlenül a cél előtt megállva azt mondja: Tessék, lépj! Vissza vagy előre, rajtad áll.
Miért írtam le mindezt? Mert a Szájensz fiksönt szabadság nélküli szabadságunk megértéséhez fontos adaléknak tartom. Nem kulcsmű (annál azért talán már előrébb vagyunk; bár, meglehet, akadhat olyan is, aki számára az lehet) és, ugyan nagyszerű munka, nem is a legjobb könyvek egyike, amit valaha olvastam. De ott és akkor, 1990-ben, olyan kérdésekről és úgy beszélt, ami után ma azt mondani, hogy „honnan tudhattuk volna?!”… (Megnéztem a könyv impresszumát, sajnos, nem tüntetik föl, hány példányban jelent meg, de azt azért erősen kétlem, hogy az én példányom lenne az egyetlen ebben az országban.) Mindig fölmerül bennem a kérdés, ha a kilencven körüli időkre visszagondolok, az azidőtájt olvasott munkák újra a kezembe kerülnek: hol voltak akkor a mi jó „okozatológusaink”, mit csináltak? (Hogy azóta mit, azt tudjuk, azzal napról-napra egyre jobban elhűlve és rettegve szembesülünk.)
Hát, igen.
*******Az idézet némileg bővebben itt olvasható: neonepiprimitiv.blog.hu/2008/05/20/ezt_is_g_k_chesterton_irja
********A „metafórát” Gasper blogger egy kommentjéből kölcsönöztem. Innét: magyarido.blog.hu/2009/08/25/szabadsag_szabadsag_nelkul_a_vagy_fuhmann_szajensz_fiksonje_1_so_resz/fullcommentlist/1#c6870590