„A Nyáry Krisztián-féle új, hatásos és bulváros irodalomtankönyv mellől hiányzik a szöveggyűjtemény.” (Boldog Zoltán)
Hét év után, mint a sajtóból értesülhettünk róla, ismét ráindult Kölcseyre a buzilobbi. [Kattints ide!] A történet előzménye, hogy az irodalomtörténészből Demszky Gábor sajtósává, majd kommunikációs tanácsadóvá és bulvárszerzővé züllött Nyáry Krisztián egyik, 2013-ban megjelent, magyar művészek szerelmi életéről szóló pletykákat kiteregető könyvében, levélrészletekre és költeményekre hivatkozva azt állította Kölcsey Ferencről, hogy homoszexuális volt. A kijelentés nagy hullámokat vetett a tömegmédiában és beemelte identitáskampányába az LMBTQ-közösség is (azaz minden létező kommunikációs csatornán folyamatosan ezt sulykolta a buzipropaganda). Nyáry valószínűleg csak egy kis botrányt szeretet volna kelteni maga körül, hogy ezzel keresettebbé tegye könyveit, azonban túllőtt a célon, Kölcsey lebuzizásával az irodalomtörténész szakma reakcióját is kiváltotta, számos cikk született avatott szakemberek tollából, amelyek kivétel nélkül állításai megalapozatlanságát taglalták (vagyis a fejére olvasták Nyárynak, hogy hülyeségeket irkál). Vélhetőleg az irodalomtörténészek egyöntetű és határozott fellépésének köszönhetően a téma viszonylag rövid idő alatt lekerült a napirendről, tőlük egyáltalán nem megszokott módon még a buzik is felfüggesztették nemzeti klasszikusunk emlékezetének hitvány, nemtelen és aljas bemocskolását — máig, amikor is „felmelegítették” és újrakezdték azt...
Nyáry Krisztián Kölcseyvel kapcsolatos kijelentéseinek légből kapott és képtelen jellegét legrészletesebben talán Tóth Orsolya fejtette ki a Jelenkor folyóirat 2014. évi 11. számában megjelent Igazából szerelem? című vitairatában. Hosszú és alapos cikke végén így foglalta össze az eset tanulságát:
„...a Kölcsey-történet alapján tehát úgy látom, illúziónak bizonyul Nyáry feltételezése, mely szerint a XIX. század eleje az utolsó történelmi korszak, amely a mi kultúránk felől is értelmezhető. Bár belepillantva egy-egy XIX. századi levelezésbe valóban meglepetten konstatálhatjuk, hogy milyen számunkra is könnyedén átélhető érzelmi problémákkal küzdenek, ám Szendi Nóra jogosan figyelmeztet arra: ez az »átélhetőség könnyen feledteti, hogy egyúttal mennyire különböztek tőlünk ezek az emberek, mennyire más jelentéssel bírtak egyes gesztusaik, szavaik, mint ahogy – önmagunkból kiindulva – esetleg értelmezzük azokat.«”
[A cikk a Világhálón is olvasható. Kattints ide vagy ide!]
Csak ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm, hogy meghallgattak! :-)