„A Nyáry Krisztián-féle új, hatásos és bulváros irodalomtankönyv mellől hiányzik a szöveggyűjtemény.” (Boldog Zoltán)
Hét év után, mint a sajtóból értesülhettünk róla, ismét ráindult Kölcseyre a buzilobbi. [Kattints ide!] A történet előzménye, hogy az irodalomtörténészből Demszky Gábor sajtósává, majd kommunikációs tanácsadóvá és bulvárszerzővé züllött Nyáry Krisztián egyik, 2013-ban megjelent, magyar művészek szerelmi életéről szóló pletykákat kiteregető könyvében, levélrészletekre és költeményekre hivatkozva azt állította Kölcsey Ferencről, hogy homoszexuális volt. A kijelentés nagy hullámokat vetett a tömegmédiában és beemelte identitáskampányába az LMBTQ-közösség is (azaz minden létező kommunikációs csatornán folyamatosan ezt sulykolta a buzipropaganda). Nyáry valószínűleg csak egy kis botrányt szeretet volna kelteni maga körül, hogy ezzel keresettebbé tegye könyveit, azonban túllőtt a célon, Kölcsey lebuzizásával az irodalomtörténész szakma reakcióját is kiváltotta, számos cikk született avatott szakemberek tollából, amelyek kivétel nélkül állításai megalapozatlanságát taglalták (vagyis a fejére olvasták Nyárynak, hogy hülyeségeket irkál). Vélhetőleg az irodalomtörténészek egyöntetű és határozott fellépésének köszönhetően a téma viszonylag rövid idő alatt lekerült a napirendről, tőlük egyáltalán nem megszokott módon még a buzik is felfüggesztették nemzeti klasszikusunk emlékezetének hitvány, nemtelen és aljas bemocskolását — máig, amikor is „felmelegítették” és újrakezdték azt...
Nyáry Krisztián Kölcseyvel kapcsolatos kijelentéseinek légből kapott és képtelen jellegét legrészletesebben talán Tóth Orsolya fejtette ki a Jelenkor folyóirat 2014. évi 11. számában megjelent Igazából szerelem? című vitairatában. Hosszú és alapos cikke végén így foglalta össze az eset tanulságát:
„...a Kölcsey-történet alapján tehát úgy látom, illúziónak bizonyul Nyáry feltételezése, mely szerint a XIX. század eleje az utolsó történelmi korszak, amely a mi kultúránk felől is értelmezhető. Bár belepillantva egy-egy XIX. századi levelezésbe valóban meglepetten konstatálhatjuk, hogy milyen számunkra is könnyedén átélhető érzelmi problémákkal küzdenek, ám Szendi Nóra jogosan figyelmeztet arra: ez az »átélhetőség könnyen feledteti, hogy egyúttal mennyire különböztek tőlünk ezek az emberek, mennyire más jelentéssel bírtak egyes gesztusaik, szavaik, mint ahogy – önmagunkból kiindulva – esetleg értelmezzük azokat.«”
[A cikk a Világhálón is olvasható. Kattints ide vagy ide!]
Csak ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm, hogy meghallgattak! :-)
***
Kiegészítés (2025. június 25.)
Részlet Kölcsey Ferencnek Kazinczy Ferenchez írott leveléből (1814. május 31.):
„(...)
Uram Bátyám azt véli, hogy egy szeretetre méltó leány boldogíthatni fogná sorsomat. Sokan mondák nekem azt, amit itt Uram Bátyám mond. A férfiú ki érez magában erőt, többet tehetni, mint amit minden közember tehet, keres magában és magán kívül nem ismert, s talán hamis Ideálokat, s álmainak áldozza fel a napokat, melyekben az égnek minden boldogságát fogta volna birhatni. Érzem, tudom én mit kellene csinálnom, de ki magyarázhatja meg magát önmagának, midőn a jó órát, melyet önként s keresetlen nyújt a sors, visszataszítja, s a bizonytalan jövendőnek dől elébe.
Egyszer benne vagyok s hagyom folyni dolgaimat mint jőnek. Boldog az, kinek sok köteléki vagynak az életben, kinek sok kicsinység azok által fontos leszen, s sok amit a stoának vagy a religiónak bölcsei hiábavalóságnak kiabálnak, őelőttek a legmagához vonszóbb alakban jelenik meg. Igaz, hogy nehezebben fogja majd a sors viszontagaságait, s egykor az elválást szenvedni, de élt, de élt, s egy pillantatnyi keserv, mi az évekig tartott boldogsághoz képest. Nekem nincsenek kötelékim, s ez az epicurusi cinizmus vagy cinikusi epikurizmus, mely a kényt és fájdalmat, a jelenlétet és jövendőt csudálatos egybeolvadással tartja előttem, elvette még könnyeimet is, az öröm és szenvedés könnyűit egyeránt. Én az urambátyám ifjúságának históriáját csak félig tudom, s nem itélhetem meg, ha érzette-e valaha magát ily környülményekben, s érthet-e engemet úgy, amint csak az érthet, aki hasonlókat tapasztalt. Tudok én még most is szeretni, de mennyire különbözik a 24 éves férfinak szerelme a tizennyolcévesnek lángjától? Ha szívemet a legkeményebb vizsgálatra vonom, kéntelen vagyok megvallani, hogy szeretem mostani lyányomat is, forrón s az epedésig. S mi az mégis, hogy örömmel megyek innen? Mi az, hogy a hely kedvetlenségeit még jobban érzem azolta? O ez a fő, ez a fő! nehezen leszek én valaha okos.
(...)”
Kölcsey Ferenc összes művei / [szerk., sajtó alá rend. és jegyz. ell. Szauder Józsefné, Szauder József] Budapest : Szépirod. Kiadó, 1960. [Kattints ide!]
[Anton Einsle festménye, 1835]
