...ami valóban van...

„… minden, ami valóban van, az elmúlt már, s (…) egyedül az van, ami valóban elmúlt. Aki ragaszkodni akar ahhoz, hogy az emberiség múltjának nincsen már tulajdonképpeni életértéke, hanem csupán figyelmeztetés vagy tanítás szempontjából hasznos a jövő számára – mert hiszen a múlt nem tud valóban cselekedni –, annak vállalnia kell azt is, hogy saját életét is a mai napig, sőt előre, az utolsó pillanatig megtagadja, mint értéktelent. Aki megérti azt, hogy a kultúra formát adás, az belátja azt is, hogy a legmagasabb formák, amelyeket megismerni az emberi szellemnek megadatott, pszichológiai értelemben mindig (…) menekülés – a jelentől – voltak.” (Johan Huizinga)

...az emberek szeretik ugyan az igazságot, de...

„Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? (...) Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak! Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább;  szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!” (Szent Ágoston)

Egyébként javaslom...

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! (Cato)

MAGYAR IDŐ

Mélymagyarveszély!!!

A legolvasottabb bejegyzések

Korábbi bejegyzéseink...

...teljes címlistája megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

E blog szerzői...

...nem sértődnek meg, nem kapnak sírógörcsöt vagy hisztériás rohamot, nem kiáltanak rendőrért, ha eltér a véleményed az övéktől.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Keresztény-blogok

Címkék

Címkefelhő

A BLOG TARALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS)

Creative Commons Licenc

„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”

2020.03.23. 15:33 Szabó A. Imre

Diktatúra?!.

Címkék: média kampány internet kommunikáció történelem irodalom kormány demokrácia válság szólásszabadság felhívás jogállam hatalom diktatúra róma sajtószabadság járvány világháló 2020 kormányzás válságkezelés római irodalom krízis világjárvány hatalomgyakorlás irodalomtörténet közösségi média livius demokratizmus alaptörvény jogrend cincinnatus latin irodalom a római nép története a város alapításától

Tegnap jelent meg a Világhálón az alábbi petíció: „Tiltakozzunk a felhatalmazási törvény elfogadása ellen! Még a rendkívül veszélyes és beláthatatlan járványhelyzet sem indokolhatja azt, hogy a magyar kormány kezébe olyan felhatalmazást adjon a parlament, amivel korlátlan ideig bármilyen tárgykörben jogot alkothat! A hatalom a járványt kihasználva olyan törvényt kíván elfogadtatni, amely kiiktatja közéletünkből a jogállam utolsó, még megmaradt intézményeit, a szólás- és sajtószabadságot, a parlament általi törvényalkotást és a választásokat, mindezt úgy, hogy annak sem időbeli, sem tárgybeli korlátja nem lenne! Teszi ezt ahelyett, hogy pontos és közérthető információkat adna, és gondoskodna, felkészülne a várható katasztrófára, valódi nemzeti egységet teremtene a nehéz helyzetben. A dr. Semjén Zsolt által benyújtott törvényjavaslat alapján a magyar országgyűlés közjogi öngyilkosságot követne el, és az alaptörvény által biztosított jogköreit olyan kormánynak engedné át, amely a korábbi gyakorlatát folytatva azt saját céljaira használja fel! Minden magyar demokratának tiltakoznia kell a jogszabály jelen formájában való elfogadása ellen, mert ez visszafordíthatatlan következményekkel járna a magyar demokráciára és jogállamra nézve. Miért fontos? Nagy a veszélye, hogy a kormány a saját hatalmának véglegesítésére akarja felhasználni a veszélyhelyzetet. A felhatalmazási törvény határidő nélküli, korlátlan hatalmat készül adni egy olyan politikus kezébe, aki minden adandó alkalommal bizonyította, hogy a hatalommal gátlás nélkül visszaél, ha érdekei úgy kívánják. Hiszünk abban, hogy egy ilyen törvényt egyetlen magyar demokrata sem támogathat!” [forrás]

Olvasom és a következő jut eszembe (és ha már eszembe jutott, ide is idézem):

„26. A sabinok hatalmas serege szörnyű pusztítással csaknem Róma falaihoz érkezett, fosztogatta a vidéket, s a várost rémülettel töltötte el. Ekkor már szívesen fogott fegyvert a nép; hiába tiltakoztak a tribunusok, két nagy hadsereget állítottak ki. Az egyiket Nautius vezette a sabinok ellen, és letáborozva Eretumnál, apró portyákkal s többnyire éjszakai rohamokkal akkora pusztítást vitt véghez sabin földön, hogy ahhoz képest a római terület csaknem sértetlennek tetszett. Minuciusnak sem ekkora szerencséje, sem ereje nem volt vállalkozása végrehajtásához; az ellenségtől nem messzire ütötte fel ugyanis táborát, és noha nem szenvedett súlyos vereséget, nagy óvatosan mégis a táborban lapult. Alighogy ezt az ellenség észrevette, félelme az idegen seregtől - így szokott ez történni - vakmerőségbe csapott át, s éjjel megrohamozta a tábort, de mivel a támadástól nyilvánvalóan csekély sikert várhatott, másnap sáncépítésbe fogott körülötte. Mielőtt még a mindenfelől fölhúzott sánc elzárta volna a kijáratot, öt lovast menesztettek az ellenséges állások között Rómába a hírrel, hogy a consuli hadsereget körülzárták. Ennél váratlanabb és kiszámíthatatlanabb baj nem is történhetett volna. Akkora rémület, akkora fejvesztettség tört ki, mintha nem is a tábort, hanem már magát Rómát vették volna ostrom alá. Hivatják Nautius consult. Mivel azonban tőle vajmi kevés segítséget várhattak, L. Quinctius Cincinnatust közös egyetértéssel dictatornak választották meg.

Érdemes ezt meghallgatni azoknak, akik a vagyon kivételével minden emberi dolgot megvetnek, és úgy vélik, hogy erénynek és becsületnek ott van csupán helye, ahol árad a bőség. A római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius, négy hold földjét művelte a Tiberisen túl, szemben azzal a hellyel, ahol most a hajós műhelyek állanak - ma Quinctius-féle rét a neve. Éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott, amikor a követek, kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel tógáját, s mind a maga, mind az állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását. Cincinnatus csodálkozva kérdezi: »Talán nincs rendben minden?« Majd arra kéri feleségét, Raciliát, hozza elő hamarosan kunyhójából a tógáját. Aztán letörölvén magáról a port, a verítéket, felöltözve lefelé indul, a követek pedig szerencsét kívánva neki, mint dictatort köszöntik, és meghívják Rómába; elmondják neki, mekkora a rémület a hadseregben. Quinctiusért állami hajót küldtek, a túlsó partra érvén elébe járul három fia, hogy fogadja, majd egyéb rokonsága, barátai, végül a patríciusok többsége. Ez a tömeg veszi körül, előtte a lictorok haladnak, úgy kísérik házába. A nép is összecsődül; de nem örül túlságosan, amikor Quinctiust meglátja, mivel a dictatori hatalmat szélsőségesnek, s ezt a férfit ekkora hatalomban még keményebbnek véli. Azon az éjszakán éppencsak őrséget állítottak Rómában.

27. Másnap a dictator már virradatkor a Forumra érkezett; a lovasság parancsnokává a patríciusi családból való L. Tarquitiust nevezte ki, aki szegénysége miatt gyalogos szolgálatot teljesített ugyan, mégis a római ifjúság legkiválóbb katonájaként tartották számon. Cincinnatus a lovasság parancsnokának kíséretében érkezik a gyűlésre, elrendeli, hogy szüneteltessék a törvénykezést, zárják be a kocsmákat városszerte, és megtiltja, hogy bárki magánszemély foglalkozását űzze; továbbá, »valamennyi katonaköteles férfi fegyveresen, öt napra való főtt étellel és tizenkét karóval fölszerelve napkelte előtt ott legyen a Mars-mezőn; aki már túl van a katonakoron, az főzze meg az ételt katona szomszédjának, amíg az fegyverzetét előkészíti, és karók után jár«. Az ifjúság tehát szétszalad, hogy megszerezze a karókat; ki-ki amit leghamarabb megfog, viszi; senki sem tiltakozik; valamennyien vonakodás nélkül készen állnak a dictator parancsára. Majd inkább csatarendbe, mint meneteléshez sorakoztatván föl a sereget, a dictator a legiókat, a lovasság főparancsnoksága pedig a lovasságot vezeti. Mindkét hadseregben elhangzanak az alkalomhoz illő buzdítások: »Szaporábban haladjanak«; sietni kell, ha éjszakára az ellenséghez akarnak érkezni; a consult és a római hadsereget gyűrűbe fogták, már harmadik napja körül vannak zárva; nem tudni, mit hozhat egyetlen éj vagy nap; »a legfontosabb események« gyakran egyetlen pillanaton múlnak. »Lépj ki, zászlótartó!« »Utánuk, katonák!«, kiabálnak azok, vezéreik kedvében járva. Éjféltájban érkeztek meg az Algidusra; és mihelyt észrevették, hogy közel vannak az ellenséghez, megállapodtak.

28. Ekkor a dictator szemlét tartott, már amennyire az éjszaka megengedte, körbelovagolt és szemügyre vette, mekkora és milyen alakú a tábor, majd meghagyta a katonai tribunusoknak, hogy rakassák halomba a poggyászt, és a katonák fegyverzetükkel és karókkal fölszerelve sorakozzanak föl újból. Úgy történt, amint megparancsolta. Akkor elrendeli, hogy menetoszlopban, hosszú sort formálva vegyék körül az ellenség táborát, és adott jelre csatakiáltást hallassanak; mihelyt a kiáltás elhangzott, ki-ki ásson árkot a lába előtt, és emeljen sáncot eléje. Alighogy a parancs körüljárt, megadták a jelt. A katonák a parancs szerint cselekszenek: kiáltás hangzik mindenfelé az ellenség körül, behatol az ellenség táborába, s elhat a consul táborába is; amott rémületet kelt, emitt örömöt. A rómaiak ujjonganak: »Ez a mieink hangja, megjött a segítség.« És maguk is ijesztgetik az ellenséget védőállásaikból és őrhelyeikről. A consul kijelenti, nincs vesztegetni való idő: a zaj nemcsak azt jelenti, hogy megjöttek a rómaiak, hanem hogy meg is kezdték a támadást; túloldalról nyilván már rajta is ütöttek az ellenséges táboron. Parancsot ad, hogy fogjanak fegyvert és kövessék. Éjszaka indult meg az ütközet; a dictator legiói a csatakiáltásokból megtudják, hogy a döntő támadás a másik oldalról is megkezdődött. Az aequusok épp azon fáradoznak, hogy körülzáratásukat megakadályozzák, midőn ellenfelük belülről indít ellenük támadást; hogy pedig onnan táborukba ne hatolhassanak, az erődítéseket építő seregtől befelé fordulva, (a dictatornak) szabaddá teszik az éjszakát a bekerítési művelete számára: hajnalig a consul ellen hadakoznak. Pirkadatra a dictator már be is kerítette őket, és alig tudtak már csak egy hadsereggel is megküzdeni. Quinctius serege pedig, mihelyt befejezte a munkát, ismét fegyvert ragad, és megrohamozza az ellenség sáncait. Máris új ütközet fenyeget; az előbbi még el sem csitult. Két tűz közé szorulva föladják a harcot az aequusok és könyörgésre fogván a dolgot, hol a dictatort, hol a consult kérlelik: »Ne gyilkolásból álljon a győzelmük, és engedjék meg, hogy fegyverüket letéve elvonulhassanak.« A consul a dictatorhoz utasítja őket; az pedig haragjában még tetézi is gyalázatukat: parancsot ad, hogy vezérüket, Gracchus Cloeliust és a többi előkelőséget megbilincselve vezessék elébe, továbbá hagyják el Corbio városát; az aequusok vére nem kell neki - elmehetnek. Hanem hogy végül kifejezésre jusson vereségük és megaláztatásuk, iga alatt kell elvonulniok. Három dárdanyélből igát állítanak össze, kettőt a földbe szúrnak, egyet vízszintesen föléjük kötöznek. Ilyen iga alatt vonultatta el a dictator az aequusokat.

29. Az ellenség mindenféle holmival megtelt táborát elfoglalván - hiszen egy szál ruhában bocsátotta el őket - (a dictator) az egész zsákmányt a katonáknak ajándékozza; a consuli hadsereget s magát a consult pedig így korholja: »Nem kaptok semmit annak a hadseregnek a zsákmányából, amelynek csepp híján magatok is zsákmányul estetek. Te pedig, L. Minucius, amíg megtanulod, hogyan viselkedik egy consul, legatusomként e legiók parancsnoka leszel.« Erre Minucius lemondott consuli tisztségéről, és a parancs szerint a hadseregnél maradt. Akkoriban a jó parancsnoknak szívesen engedelmeskedtek, és a hadsereg inkább a dictator jó cselekedeteire, mint sok szidalmazására emlékezve, egy font súlyú aranykoronát szavazott meg neki, és oltalmazójaként köszöntötte, amikor távozott. Rómában Q. Fabius városi praefectus összehívta a senatust, mely határozatot hozott, hogy Quinctius csapatai kíséretében diadalmenetben vonuljon be a városba. A diadalkocsi előtt az ellenség vezérei haladtak; elöl vitték a hadijelvényeket; utána a zsákmánnyal súlyosan megrakott hadsereg következett. Azt beszélik, terített asztalokat állítottak föl a házak előtt, és a lakomázók győzelmi dalt énekelve és az ünnepi hangulathoz illően tréfálkozva, csoportokba verődve vonultak a kocsi után. Azon a napon valamennyi jelenlevő helyeslésével római polgárjogot nyert a tusculumi L. Mamilius. A dictator nyomban lemondott volna hivataláról, ha M. Volscius nyilvános hamistanúzási pöre vissza nem tartja. A tribunusok a dictatortól való félelmükben nem gördítettek akadályt a tárgyalás elé; Volscius elítéltetése után Lanuviumba vonult száműzetésbe. Quinctius a tizenhatodik napon lemondott a hat hónapra szóló dictatori hatalomról.” [Forrás: Titus Livius: A római nép története a város alapításától]

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magyarido.blog.hu/api/trackback/id/tr8015547946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása