G. beleszimatolt a hóesésbe, majd ezüstgombú pálcájával a tarka fényekkel önkényesen játszó kirakatokkal megtámogatott járdát kocogtatva nekieredt a főutca fehéren kavargó pihékbe áttűnő egyenesének.
"Már az elmenekülést választani sem hagyják az embert!", dörmögte a sáljába, amit olyan formán kerített a nyaka köré, hogy a hideg légáram elől, ha kellett, az álla is menedékre leljen. Az történt ugyanis - hogy mikortól, az nem világos, de valamikor egyszer csak így lett, és egészen biztos, hogy nem volt mindig így -, az a példátlanságos rákényszerítés, hogy íme Ncxp-ben bankautomatából kénytelen felvenni a nyugdíját!
És a holtató mesék delejes gőzei! Ezek a mélyből szivárgó kipárolgások megfojtják a fejében az amúgy is csak keservesen életben tartott számok kókadt vegetációit; ő pedig lépten-nyomon elfelejti a PIN-kódját.
Miután a nyüves bankkártyáját beolvasta az a fos, és kinyílt a bank e célra fenntartott fabudi alapterületű helyiségének üvegajtaja, s az a retkes automata a pénzfelvétel előfeltételéül azt a rothadék kódot kérte, G. először ezüstgombú pálcájával tettleg bántalmazta a minden emberi megértésre képtelen felületet, mire persze éktelen sipákolásba hajszolta magát a riasztóberendezés, majd a hangzavarban kabátja szárnyát félretolva kigombolta nadrágját, és oldalba vizelte a gépet.
"És most próbálj meg álmodni", mondta, amikor hazaért.
A hangja gunyorosra sikerült.
Úgy pedig nem lehet álmodni.
Csak ilyeneket:
"Ó, te drága, ó, te drága / Klementína jössz-e már, / lallalalla, lallalalla, / lallalalla visszavár" - dúdolta H. D. (Hóhér-Daru? Hajó-Daru?) Estefán, irodai székének hátsó lábain hintáztatva makulátlan öltönybe bújtatott remekbe szabott testét, csupán bal kezének kisujjával - létezik ennél jelentéktelenebb testrész? - támasztotta íróasztalát. Ami lent van, megmutatja, milyen, ami fönt: ennek a kisujjnak, pláne annak körmének ápoltsága, bizony a tarkón elképesztő módon egybefésült frizurára enged következtetni.
A Kicsi egy kisebb asztal mögött egy sárga, olyan homokóra formájú műanyag ülőkén szorongott, egy olyan széken, aminek kerek fedele levehető, s az így feltáruló tölcsér alakú térben bármilyen apró lomot/lomokat tárolhatott az ember. Még akár matchboxokat is. Billegni viszont nem lehetett rajta.
Alig titkolt rajongással legeltette főnökén a szemét. Zakója zsebében, amely felsőruházati textília alatt csupán egy, a szegycsont hegyéig kigombolt inget és vörhenyes szőrzetet viselt, elképzelt szájharmonikát szorongatott. (Kicsiny gyermekként két álma volt: költő vagy muzsikus. Aztán... hagyjuk.)
"Ah, gyermekkor! Matchbox-homok: leperegtél", sóhajtott.
A hajódaru felhajtotta vörös csuklyáját, és pici rozsdától azért rekedtes drótkötélsusogással támogatólag szólt:
"Ez csodálatosan hangzik, Kicsi, harr, feltétlen jegyezd le! Hörr, harr."
Majd nyomatékosabban folytatta:
"Lajos! Hallottad te is?", és megkocogtatta G. homlokát, belül, közvetlen a bal szemgolyója fölött.
A Kicsi elolvadt.
A tócsa felszínén, mint hullott rovarok, vörhenyes szőrszálak használták ki a felületi feszültség adta lehetőséget koncentrikus körökkel ölelt kozmikus lebegésre. Egyikük, aki molnárpoloskaként tekintett magára, élő és virgonc molnárkaként, akinek szapora lábacskái örvénykéket keltenek a járófelületen, abba az arcpirító beképzeltségbe képzelte bele magát, hogy ő nem más, mint a Kicsi ily létformában továbbegzisztáló perszónája, és ebbéli ontológiai dimenziójától hajtva perszonifikálva a Kicsit arra gondolt, hogy most már mindenképpen vásárol egy szájharmonikát: egy sejtelemkék Fender Midnight Blues-t.
G. iszonyú fejfájással nyitotta ki a szemét hajnalban. Az álompoloska menekülésre fogta a beáramló fény elől: hátul igyekezett kijutni a koponyából, hogy a haj természetes zsírosságától megsárgult párna alatt elbújhasson. G. nyelve hegyével kesernyés álommorzsát piszkált elő a kisörlő odvából, ízlelgette egy kicsit, majd annyit üzent vissza tarkótájékra, még félig-meddig önkívületben: "C hangolásút ajánlanak a tanuláshoz."
