Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Azért az mindenképpen elgondolkodtató, hogy az úgy nevezett jobboldali értelmiségünk milyen referenciákra hivatkozik: leginkább II. világháború utáni és kortárs nyugat-európai és amerikai konzervatív és neoliberális filozófusokra, esszéistákra. Mintha minden, ami magyar, ami nemzeti, minőségen és rangon aluli lenne, ha nem egyenesen bűnös, aminek még csak a szóba hozása is kínos, sőt, szégyen volna. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy 1990 óta a jobboldal mással sem volna elfoglalva, minthogy módszeresen visszafelé haladva az időben rehabilitálja és revideálja azokat a magyar alkotókat és gondolkodókat, akiket a kommunisták elhallgat(tat)tak vagy meghamisítottak. Milyen rendszer jött létre Magyarországon 1990 után, ha a nemzeti gondolatnak és hagyományoknak sokkal kisebb helye és szerepe van benne, mint amekkora akár csak a kommunizmus rendszerében is volt?
– Ez így nem értelmezhető, mert nem mindegy, milyen mezőről van szó. Az biztosan nem igaz, hogy rangon aluli vagy bűnös lenne magyar szerzőkre hivatkozni. Ez egész egyszerűen egy nagy marhaság. Kortárs témákban nem mindig lehet visszanyúlni Kölcseyhez és Széchenyihez.
– Milyen mezőről van szó? 1990-ig (!!!) a magyar politikáról, kultúráról való gondolkodásban volt egy kontinuitás. Mivel irodalmi kultúra vagyunk (nálunk elsősorban az irodalmon keresztül öröklődik át a nyelv, az identitás és a hagyomány), ez elsősorban a szépirodalomban zajlott, bár nem feltétlenül csak ott. De akárhol is zajlott, akár az irodalomban, akár a politikai filozófiában, elengedhetetlen volt, hogy a „gondolkodók” az előző korok nagy magyarjaira referenciaként hivatkozzanak. Ez még a legdurvább kommunizmusban-szocializmusban is igaz volt. A rendszerváltoztatás után ez a hagyomány teljesen megszakadt, a nemzetről való gondolkodásból nem csak eltűntek a magyar történelmi-kulturális referenciák, kulturális múltunknak nemhogy revideálása nem indult meg, de rehabilitációja sem. Erről tetszettem beszélni.
***
Kiegészítés (2023. január 23.)
„A nagy művek néha, ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki. De a ragyogás, a hír sokat elfedett - mert szinte vakított - magának a versnek értékéből is. Magunkon tapasztalhatjuk.
E vers minden sorát hatéves korom óta betéve tudom. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal. Ez nem vált hasznára, hisz akármilyen szöveget épp így énekeltem volna. Most magam elé terítem a verset.
Elhessegetem a varázslatot, melyet több mint száz év óta milliók szívéből egyre szív magába s mely már rádiumfényként árad belőle. Arra gondolok, hogy e bűvölő erőt véletlennek köszönheti, annak, hogy megzenésítették, egy nép hivatalos hálalénekévé tették. Méltó volt a kitüntetésre? Úgy olvasom, mintha most olvasnám először.
Első szakasza még küzd a szavakkal; mint az imádkozó, aki lélekben Isten színe elé kerülve, megilletődik vállalkozása merészségétől, attól, akihez vágyódott. Egyszerre mindent kimond, aztán zavarában szinte dadog. Bal sors a' kit régen tép, - Hozz rá víg esztendőt, - nem csak bennem volt a hiba, hogy gyermekfővel a nehézkes inverzióból, az alanytól öt sornyira eltávolított tárgyi mellékmondatból sokáig csak a szavakat értettem, - az értelem keresése nélkül siklottam át rajtuk szomjasan és türelmetlenül a következő sorra, melynél nem a parancsoló felkiáltó jel, nem is a zene miatt, hanem a megcáfolhatatlan, nyilvánvaló igazság, a kirobbanó értelem miatt kellett mindannyiszor tele tüdőből fennen kiáltanom: Megbűnhődte már e nép - A múltat s jövendőt!
A vers itt kanyarodik hirtelen fölfelé, ennél a szinte támadó-vádoló sornál, e kálvinista ízű magyar kifakadásnál, amely miatt majdnem elesett a vers a nemzeti himnusz dicsőségétől, mert hisz a katolikus dogma szerint bűnhődni csak a múltért lehet, a jövőért nem, isten mégsem olyan szigorú!
De a magyarok egy istene, aki a katolikus-protestáns új összeforradásban egy kicsit Janus-arcú lett, úgy látszik mégis az. A katolikusok engedtek. Ezt az Istent nem csak kérni lehet, hanem majdnem felelősségre is vonni. A vers ennél a hirtelenül, a mély érzelem világosságából felszökkent sornál kezd bugyogni, önti magából azt, ami az első szakaszt, épp túlzsúfoltsága miatt, csak ide-oda lökdöste, elrekesztette. A vers szólama ettől fogva egyenes. Ereje még az ünnepélyes széttekintésre is futja, a méltóságos szárnycsapású ívelésre. Őseinket felhozád - Kárpát szent bércére, - maga a költő, ha öntudatlanul is, emelkedéssel kezdi a táj és a történelem, a kétféle, a »tér és az idő« határolta haza ábrázolását. Mesterien váltogatja.
Magasról kezd, szépen hullámzó siklórepüléssel szállni felénk, a jelenbe. A versnek a rím és a tiszta trocheusok mellett belsőbb, hatalmasabb üteme is van: a vonalvezetésé. A leheletnyi csönd és a zaj, a béke és a dörgő pusztulás oly eltanulhatatlan arányossággal váltakozik benne, akár egy szimfóniában. A mű tudatos nagy művész alkotása. Az ember síkságot és dombokat, a dombok közt végtelenbe nyúló völgyeket lát azokon a képeken is, melyek az időt ábrázolják.
Érttünk Kúnság mezején
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőllővesszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára...
Rézbe lehetne metszeni. A várak koszorúzta hegyek közt a messze völgynyúlvány végén a Stephans-kirche tornya ködlik. Csak egy pillanatra. - Hajh de bűneink miatt... a láthatár úgy borul el, olyan hirtelenséggel, mint nyári zivatarkor. A sötétben csak egy szikrázó istent látok, elevenen, a remek sor mögött: S elsujtád villámidat...
Ami azután történik a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar; egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. Körös-körül csattog az ég, vág az eső és jég, barlangból tekint szét, hasztalanul, aki széttekint. Petőfi festette csak ilyen megrázóan történelme közepén a magyart, »szétszórt hajával, véres homlokával«. Kölcsey rádobja a képre még a vérözön és a lángtenger vörösét is. A versnek ez a forrpontja, fokozásban ezen túl nem mehet, heve minden szót gőzzé váltana át. Most kell jönnie a fordulatnak, az iszonyú zaj után a csöndnek.
Az ember a vad reménytelenség után természetesen reményt vár; ezt diktálná a vers hullámzó menete, ezt a romantikus versszerkesztési mód is. Az égzengés valóban egy csapásra úgy áll el, mint holmi színpadon. De most következik Kölcsey, most múlja felül német kortársait, egész korát. Ami ezután jön, azt csak magyar írhatta. Valóban csend következik: ijesztőbb, mint a zivatar.
Vár állott, most kőhalom
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik most helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből.
Szárnyalásából a vers megérkezett, ez a jelen. Ez a magyar béke. Reményért, Vigaszért igazán csak az éghez lehet fordulni. E szakasz után olyan a csönd, mint az orvos szavaira: itt már csak isten segíthet. Ebben a valóban halotti csöndben száll fel az utolsó szakasz sóhajtása. Halljuk szinte a tüdőből be-, majd kiáradó levegőt is. Oly nagy a feszültség, gondolja az olvasó; oly mesteri volt a helyzetteremtés, az előkészítés, mondja a bíráló. Ez a szakasz nagyjából az elsőt ismétli, milyen mély érzelmi tartalmat adva mindannak, ami ott dadogás volt! A vers a legkétségbeesettebb reménytelenség bólintó magyaros beismerése után behúnyt szemű fohászban oldódik fel. Különös egy himnusz. A himnusz műfajilag ugyanis vallásos hálaének, a görögöknél még örvendező.
*
»A magyar nép zivataros századaiból« - mondja az alcím. Valóban csak a cenzor felé? A versben nincs semmi, amin a cenzor megütközhetett volna. A saját lelkületét akarta mentegetni a költő? Pesszimizmusát józanon: a vers megírása után maga is túlzottnak ítélte?
Harminckét éves volt, mikor ezt írta. Ahogy az előttem lévő szép, sárgult első kiadásban közvetlenül a cím alatt olvasom. Csekén 1823. január 22-én írta, vagy fejezte be, mert kötve hiszem, hogy egy nap alatt készült el vele. Nehezen dolgozott. A megelőző hónapokban főleg bordalokat írt, jobban mondva a bor ürügyén a kétségbeesésről, az élet reménytelenségéről.
Minden por, álom,
S füst e világon -
Ebben az időben elég hosszú hallgatás után nyúlt tollhoz, de a következő napról is van vers, január 23-áról, a Remete című. Kezdő sorain a Himnusz hangulata remeg:
Bal sors a kit számkivete
Kedv és öröm közül,
Cellájában a Remete
Kulcsolt kezekkel ül.
Az itt is felmerülő bal sors és a remete cellája, amely a következő szakaszban már barlangot jelent, rávilágítanak, hogy a Himnuszban is kit ver igazán a balsors, kinek barlangjába nyúlt oly kísértetiesen az üldözők kardja, ki nem lelte honját a hazában. Februárban kezdi írni a Vanitatum Vanitas-t.
A Himnusz reménytelensége tehát csak a költő reménytelensége? Nem, hisz most még a próbák előtt áll. Az annyiszor megénekelt keservet a gondtalan nemzettől veszi át s mert szinte egyedül csak ő veszi át, azért roskadozik alatta. Ez kergeti majd a próbákra - s azok majd mind ezt a »költői hangulatot« igazolják. A reformkor kezdetén vagyunk, egy pillanattal a nevezetes hajnal pirkadása előtt. Valaki utólszor saját magán megméri, mit jelent magyarnak lenni. A költői könnyű megállapítás akkor lett volna tévedés, ha a reformkor, a nagy század sikerül.
Amit mi csak a század-vég tüneteiből láthatunk, azt Kölcsey már a Himnusz után tizenöt évre tudta. A nagy kudarc után akkor már megint Csekén élt, és arról ábrándozott, hogy Amerikába, vagy Svájcba vándorol. Jobbágyai, mint tudjuk, fellázadtak ellene, a jobbágyszabadító ellen! Szomszédai ráhajtották a barmaikat a vetéseire, kétévi termését tönkretették. Irodalomtörténetünk azt tanítja, hogy a magyar hazafiságot legvilágosabban ő fogalmazta meg; európai módra fogalmazta meg, európaiak számára.
*
Életével is megfogalmazott valamit. A világos fejű és világos szavú magyar helyzetét? Kora, a jobbak szerint oly nehezen vajúdó reformkor ismerős nekünk, szinte tapasztalatból is. Ő ezt a kort is kétségbeejtőnek érezte; harckereső volt, maró és önmardosó, mert a veszedelmet is látta, teljes egészében. Mindent látott a következményekkel együtt, pontosan: az arisztokrácia önzését; a középréteg műveletlenségét és közönyét; a parasztok életszínvonalát, akik családonként csak évi 12 mérő búzához és rozshoz jutottak s éheztek, mert ez a mennyiség egy személynek sem elég ma sem; a zsidókérdést. Tárgyilagosan látni, ez már akkor azt jelentette, hogy sötéten. Kiben, miben bízhatott volna? A véleményről úgy beszél, mint Szabó Lőrinc, azt írta róla, hogy olyan, »mint az ásítás, ránk jön és elmúl«. Sorsát el tudom képzelni, egy kicsit a mienk. A hivatalos fórum hazaárulónak tartotta, nemzetgyalázónak. Szinte hiányzik, hogy nem börtönözték be, ahogy Wesselényit, ahogy Kossuthot. Az ő kora mégis felülről nézhet reánk és egy kicsit az egész világra; ha másért nem, azért, mert egy irodalmi remekművet fogadott el nemzeti imául. Tudott figyelni a szóra s ha nem követte is megértette, sőt továbbadta, hallhatja ma is, akinek füle van. Hálásak lehetünk e kornak. Amit a magyarságról tudunk, jórészt ennek köszönhetjük. Holott Kölcseynek csak zokszava van rá. A kővel öszvehajigált profheta utoljára elnémul, s kiáltó szó a pusztában sem leszen, ezért nem szabad kiáltani, hogy hátra vagyunk; s oly igen hátra, hogy a jót a felette rossztól megválasztani nem tudjuk, írta s ezt részletesen megírnia nemcsak szabad volt, de érdemes is. Tudjuk, hogy az ő szívet hasogató reménytelensége volt a szántás Széchenyi és Kossuth reményteli kora alá. A szellem útjának e hegeli törvénye lehetne mentsége neki is, nekünk is, ha mentegetődzésre szorulnánk; így ez a biztatónk, nekem egyetlen reményem még.” [Forrás: ILLYÉS GYULA: MAGYAROK (1938) — Kattints ide!]