…Az én generációm, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején születettek, nagykorúvá válása egybeesett a „rendszerváltozással”. Már kellően érettek és még eléggé fogékonyak voltunk ahhoz, hogy a történéseket a maguk valóságában, jelentőségük súlya szerint (sem nem alulbecsülve, sem nem túlértékelve) éljük meg. Gyanítom (pontosítok: tudom), hogy a velem egyívásúak közül nagyon sokak számára a „rendszerváltozás” legfontosabb hozadéka „a történelembe való visszatérés” volt. A diktatúra irrealitásából (ahol a napi élet csak mint egy abszurd színdarab kényszerű játékosaként volt túlélhető) beléptünk/visszaléptünk a történelem realitásába, ahol tények vannak, s ahol a múlt és a jelen újból megismerhető és elbeszélhető. Azonban, látnunk kellett, hogy ez a „visszatérés” már az első lépéseknél megtorpan… (*)
1. Három nappal ezelőtt ezt írtam egy blogposzthoz írott hozzászólásomban (Grift nicknek válaszul): „a magyar jövőbe nagyon szűk ösvény vezet” – írod. Ebben teljesen egyetértünk. Ám, hogy ezt a „nagyon szűk ösvényt” közelítőleg is megtaláljuk, egy (nagyon) komoly társadalmi-kulturális-gazdasági leltárra volna szükség (lett volna szükség már 1990-ben). Nagyjából az elmúlt száz év újragondolására és értékelésére. (…) Tisztázni kell valós viszonyainkat. És mindent, ami értékes az elmúlt időkből újra elő kell venni és „meg kell mérni” az új viszonyok között is. (**)
Másnap, a sajtót böngészgetve, egyik igen neves véleményformálónk következő szavaira akadtam: „A rendszerváltást elölről már biztosan nem lehet kezdeni, hiszen a szerkezet adott, a nemzeti egységre semmi remény, de az elmúlt száz év tisztázása biztosan sokat segítene…” (***)
Ezen az „elmúlt száz év tisztázása biztosan sokat segítené”-n egy kicsit elmorfondíroztam. Vajon mire gondol(hatot)t (neves véleményformálónk), amikor ezt mondta? Cinikus (szellemi) elterelő hadműveletként dobta be (ilyesféle megfontolásból: bajlódjatok ti csak az elmúlt száz év tisztázásával, addig sem a rendszerváltással és az azóta történtekkel foglakoztok); elegánsnak vélt szófordulatnak szánta bizonytalansága kifejezésére (mivel azt mégsem mondhatta, hogy: elk*rtuk, b*’zdmeg, és f*ngom sincs, hogy mi a lóf*sz lesz itt velünk); esetleg óvatos felvezetésnek egy általa (is) már körvonalazódni látszó új szükségszerűség jelzésére? Csak remélni tudom (sajnos, bízni már rég nem tudok benne (értsd: bennük)), hogy a legutóbbira. S milyen szép is volna, ha neves véleményformálónk, mintegy jó példával elől járva, a tisztázást saját, a rendszerváltozásban és azóta játszott szerepének feltárásával és megmérésével kezdené.
2. Az e bejegyzés elején idézett bekezdés egy régebbi bejegyzésemből származik, amely az „emlékezetvesztésről” és az ebből következő identitásvesztésről szól. A kollektív emlékezetvesztés nem csak a közösségi identitást, hanem a személyes önazonosságot is lehetetlenné teszi. Az elmúlt húsz év ennek (a közösségi és személyes ellehetetlenülésnek) jegyében állt. Ha teljesen őszinték próbálunk magunkhoz lenni, akár még azt is beismerhetjük: nem volt ez az időszak minden értelem nélkül való: aki kellően fogékony a tanulságokra az szembesülhetett vele (modellértékű példát kaphatott arról), hogy hová is vezethet egy efféle folyamat. És megismerhette, milyen érzés (is) a nullponton/a forrponton állni.
Van ebben valami rendkívül felemelő és ugyanakkor megtisztelő is. Próbálj belenézni a jövőbe! S mit látsz ott? Egy egyértelmű választást: meglehet, nem telik el néhány év és az 1990 és 2010 közötti időszakot úgy fogják emlegeti, mint a tizenkilences kommün, a negyvennégy-negyvenötös nyilasuralom és a Rákosi-korszak után az elmúlt száz év szellemileg legsötétebb korszakát; aminthogy meglehet, beáll (ad absurdum: intézményesül) a jelenlegi „sötétség” és az éjben fel-felvillanó „tremendumoktól” elcsigázott/felajzott csőcselékként halálrarettegjük magunkat és/vagy agyonmarcangoljuk egymást. (****) Hogy ezt láthatod: méltóság. S ha ez nem tölt el hálával és bizalommal és nem ad erőt, ahhoz, hogy lépj, akkor ugyan mi adhatna?!
3. Nemrégiben M. I.-t néztem a tévében, aki azt bizonygatta: nincs kire fölesküdnünk, mint O. V.-re. Ez, ugye, azt is jelent(het)i, hogy rajta kívül nincs más (akire fölesküdhetnénk) és azt is, hogy föl kell rá esküdnünk. Utánaolvastam az „eskü”-nek, itt is (*****), ott is (******) és, persze, másutt is. Majd, némi gondolkodás után, a következőre jutottam:
Fölesküszöm O. V.-re, még azon a napon, amikor ő fölesküszik ránk.
Várom O. V. válaszát!
Mucius Scaevola (Magyar Nemzeti Múzeum, Lapidárium) (*******)
(*****) lexikon.katolikus.hu/E/eskü.html
