Már lassan két napja, hogy új szobát kaptam, itt, a Második Emeleten. Szobatársam – Matyi Az Elmeholt (Aki Kilépett) – állapota (sajnos) jelentősen romlott, a főorvos úr úgy döntött, nyugalomra (és magányra) van szüksége. Át lettem hát költöztetve egy másik, eleddig üres, kétágyasba. Ha egészen őszinte vagyok: nem is igen bántam. Egy kis egyedüllét sohasem árt.
Új szobám se nem rosszabb, se nem jobb, mint a régi (volt); ugyanaz az aknajelleg, ugyanazok a pattogzó falak és ugyanazok a vaságyak. Ámde, előző szobámmal ellentétben, itt az ágyammal szemközti falon kép függ, pontosabban egy rajz – talán valamelyik előző beteg munkája lehet (?) –, igénytelen, de üvegezett léckeretben.
(talán valamelyik előző beteg munkája lehet (?))
(...)
Ma délelőtt járt nálam Z. Hozott nekem dohányt, cigarettapapírt és három szem szaloncukrot. Egy kókuszosat, egy fahéjas-almásat és egy zseléset. (Onnét tudom, hogy mondta.) Mindezt kabátja jobb zsebéből ürítette az ablaknál álló asztalra, majd háttal a fénynek leült egy székre és a kép szemlélésébe merült.
(...)
Rövid hallgatás után Z. fényben úszó kontúrja egy könyvet húzott elő kabátja bal zsebéből (felémnyújtva), e kérdés kíséretében:
– Ismered?
Stanisław Lem Kiberiádájának egy erősen megviselt könyvtári példányát vettem át tőle (Stanisław Lem: Kiberiáda. Európa Kk., Bp., 1987., Második kiadás). A könyvet ismerem, többször is olvastam, még kamaszéveimben; generációm egyik kultkönyve volt (és talán nem is a leggyengébbek közül való).
– Lapozz a 139. oldalra!
Odalapoztam, de az oldal, több azt követő oldallal egyetemben, hiányzott – pontosabban: durván, ügyetlenül valaki kitépkedte –, a 136. oldalt a 145. követte.
– Ez a könyv egy törölt könyvtári példány – magyarázta Z. –, évekkel ezelőtt egy selejtezésen vettem. Mikor olvasni kezdtem és beleakadtam az oldalhiányba, gondolhatod… Elmentem a könyvtárba, hogy kölcsönözzek egy ép példányt. De a könyvtári példány is rongált volt, és, *****, ugyanezek az oldalak hiányoztak belőle. Néztem másik könyvtárban is, megintcsak ugyanaz… Végül az X. utcai gyerekkönyvtár könyvtárosnőjétől kaptam kölcsön az ő privát Kiberiádáját, így tudtam elolvasni a hibázó elbeszélést.
(No, Z. és a könyvtárosnők, külön történet…)
Néhány másodpercnyi mélázás után (talán a könyvtárosnő alakja merült föl benne) Z. így folytatta:
– A kötetekből hiányzó történet címe: Hogyan maradt meg a világ? Két mérnökről szól, Trurlról és Klapanciuszról, akik valamikor az idők kezdetén (vagy egy másik tér-időben), számos elmés találmánnyal járultak hozzá a világ karakterének kialakulásához. Többek között egy géppel, ami mindent meg tudott csinálni, ami s betűvel kezdődött. Nyilván, sejted, ez egy parabola. Ha jól meggondoljuk az egész, a Kiberiáda egésze, tulajdonképpen az: egy groteszkbe csomagolt cinikus rendszer- és modernitáskritika. Lem Trurl mérnök bőrébe bújva mondja ki, játssza el mindazt, amit a hatvanas évek Lengyelországában, legalábbis, nem volt ildomos…
Nagyon szerettem volna rágyújtani, arról nem is szólva, hogy rég kitaláltam már, mire is akar kilyukadni, úgyhogy, belevágtam szegény Z. fejtegetésébe:
– Nem haragszol, ha azt ajánlom, gyújtsunk rá?!
(...)
(Amíg mi Z.-vel dohányoztunk, addig talán olvasd el, Olvasó, a Lem-novellát. Itt (ha a „láthatatlan kéz” ki nem tépte):
(…)
Miután Z. elment ledőltem és elszunnyadtam. A nővérke hangjára ébredtem, aki az ajtóból tudatta velem, hogy: „a főorvos úr hívatja, Karácsonyra hazamehet”
Az ajtó csapódott és ott a félhomályban, az álomtól még kábán, percekig csak ez járt a fejemben: „Hová?”
Szent Ambrus: