Mi a magyar most?
„Ugyanazt gondolják, akarják, mint én, de az eszükben és szívükben, a gondolkodásukban és becsületességükben; – de ez, amit mondok, nincs a húsukban, veséjükben, tüdejükben, lélekrészükben – ez az én magyarságom –, pedig enélkül ezzel a néppel az ő forradalmát megcsinálni nem lehet… Itt még a legjobb forradalmár, a legtökéletesebb vezér sem elég, ha nincs benne az én magyarságom, mert akkor az a forradalom nem ennek a népnek a forradalma.” (Ady Endre)
„Bármennyire nem tetszik a határon túli magyarokért aggódó honfitársaimnak és a mélymagyaroknak, bizony köszönetet kell mondanom Robert Ficonak és kormányának. Köszönet jár a szlovák politikának, mert ki merte mondani, fel mert lépni a nyíltan náci szervezetek tagjai ellen. Fellép, eljárást indít, vállalja véleményét, szembenéz a két ország közötti konfliktus esetleges elmélyülésével, de kijelenti: nem kér a nácikból, és ami a lényeg, tesz is ellenük! A magyarok meg behúzzák fülüket-farkukat, egymásra mutogatnak, vagy önös, anyagi, politikai célokra használják fel a kialakult helyzetet.”
Aki kedveli a Völkischer Beobachter vagy a Szabad Nép stílusbravúrjait bizonyára értékelni tudja az alábbi szösszenetet is:
www.romnet.hu/jegyzet/jegyz313.html
Ha jól sejdítem sajtótörténeti jelentőségű művel állunk szemben. (A jegyzet utolsó bekezdése különösképpen izgalmas.) Ilyen nyíltan (és elvakultan) magyargyűlölő szöveget talán még sohasem írtak le magyar nyelven.
Az alábbi szöveget egy, a „budapesti tizenkettőről”, az 1948 és 1968 között forgatott tizenkét legjobb magyar filmről készült korabeli kiadványban találtam. Elolvastam, majd elolvastam mégegyszer. Majd kimentem vizelni, majd kiköhögtem magam, majd ittam egy pohár vizet. Majd kiemeltem a szövegből néhány gondolatot (vastagbetűs kiemelés tőlem). Majd eszembe jutott, hogy a gyerekeim éppen tegnap beszéltek először arról, hogy elpályáznak ebből a (szerintük) **** országból. Hát, így állunk.
„Lukács György új filmjeink társadalmi szerepéről.
(…) Valóban igaz, hogy Jancsó és Kovács nagyon ellentétes módszerekkel dolgozik, de talán valami közös is felfedezhető magatartásukban… Lát-e Lukács elvtárs valami közöset a tekintetben, hogy milyen problémákhoz nyúlnak, és milyen szándékkal teszik ezt?
– Biztosan van valami közös, s e téren, szerintem, a filmnek ma Magyarországon – legalábbis a magyar kultúra számára – úttörő szerepe van. Mi ti, – s ebben a legrosszabb irodalomtörténetünk és kritikánk – olyan helyzetbe jutottunk, hogy külsőleg mindenféle modernizmust megengedünk magunknak, a valóságban azonban folytatjuk a régi kultúrfölény helytelen politikáját. Arra gondolok – irodalomtörténeti példával élve –, hogy valósággal Császár Elemér színvonalán műveljük a múlt igazolását. Ahhoz, hogy ezen túllépjünk, specifikus dialektikára van szükség. A marxizmus ugyanis nemcsak abban áll, hogy feltárom az okokat és megmagyarázom a dolgok összefüggéseit. Történészeinknek, szerintem, igazuk van, ha megmutatják, hogy 1867 előtt nem volt Magyarországon komoly nemzeti forradalmi mozgalom, s Deák valóban kénytelen volt a kiegyezést megkötni. Ez az igazság. De más kérdés ezt hitelesen feltárni és más glorifikálni. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feudalizmus 1848-ban megindult nagyon gyönge és felületes felszámolásának továbbvitele teljesen kimaradt a 67-es programból. A kezdődő kapitalizmus Magyarországon teljesen érintetlenül hagyta a vármegyei és vidéki feudalizmust. Mármost ennek a kornak az irodalma propagálta ezt a fejlődést, és bizonyos fokig még ma is igazolják. Különösen Jókaira hivatkoznék, aki egyenesen apologetikusan ábrázolta ezt a kort. Jancsó Szegénylegények c. filmje viszont határozott, egészséges szakítás ezzel a felfogással. Ráday gróf, aki Jókainál a Lélekidomár, felvilágosodott, nagyszabású ember, aki mellesleg megértette azt a nagy gondolatot, hogy a szabadságharcost meg kell különböztetni attól, aki a magántulajdonhoz nyúl… Mindezzel szakított Jancsó, s az egész rádayizmus mint középkori bestialitás tárul elénk. Ezt nagy lépésnek tartom előre.
– S itt áttérünk egy komoly teoretikus kérdésre. Amikor Lenin a pártosságról beszélt – nem abban a bizonyos újságcikkben, aminek az irodalomhoz nincs köze, hanem egyik fiatalkori írásában –, azt mondta: a marxizmust két dolog jellemzi. Egyrészt, hogy objektívebben tudja a társadalmat ábrázolni, mint a polgári tudományok, másrészt, hogy ebben az objektivitásban egyszersmind állást foglal. Szerintem a Szegénylegényekben éppen ez van meg. Az az állásfoglalás, hogy – egészen nyíltan kimondva – történelmünkben gyűlölnünk kell azt, ami gyűlöletre érdemes, hogy Magyarország soha nem válik igazán fejlett, kulturált országgá, ha a szellemi és politikai vezetésre hivatott réteg nem látja meg ezt az ellentétet a magyar történelemben, s nem gyűlöli és utálja meg benne azt, ami gyűlöletre és utálatra érdemes. Ez ellen nálunk bizonyos tiltakozást és averziót tapasztalunk. A tiltakozás a Hideg napok ellen is szól bizonyos tekintetben. Van ugyanis egy olyan téves nézet, melyet nemcsak egyes bürokraták, de még gondolkodó és jó írók is képviselnek, hogy ti. Magyarország úgy került bele a fasizmusba, mint Pilátus a krédóba… Ez az, ami nem igaz… A fasizmusig vezető fejlődés 67-ben indult meg, de mi soha nem tértünk le a fejlődésnek ún. porosz útjáról. Az 1918-19-es forradalmak túl rövidek voltak ahhoz, hogy tényleges változást hozzanak. Magyarország fel nem számolt feudalizmusa folytán lobogó zászlókkal vonult be a fasizmusba… Ez az, amit Kovács a hétköznapi élet kisemberénél bemutat.
Mikszáthnak nagy érdeme volt – szerintem ő a legkritikusabb magyar író –, hogy a magyar fejlődésének ezt a negatív oldalát, ha nem is haraggal és felháborodással, de mindenképpen az igazságnak megfelelően ábrázolta. Most Kovács és Jancsó is felvetik, hogy a magyar fejlődés igenléséhez szükségünk van arra, hogy tényleg gyűlöljük azt, ami gyűlöletre érdemes. Ez azonban nem népszerű dolog, sem egyes bürokratáknál, sem a nacionalistáknál. Mégis ideológiailag, az ilyen ellenérzések ellenére, nagy lépés előre ez a magatartás, és ezért meggyőződésem, hogy Jancsót és Kovácsot a történelemszemlélet tekintetében igazi avantgarde-nak kell tekinteni. (…) (Interjú Lukács Györggyel.)”
(Filmkultúra, 1968. 3.)
A napokban a Filmmúzeum tévécsatorna levetítette Kovács András Falak című filmjét (1). (S ha hihetünk a híreknek, le fogja vetíteni még néhányszor: legközelebb talán november 11-én.)
FALAK (1968, fekete-fehér, 95 perc) Rendező: Kovács András Forgatókönyv: Kovács András Operatőr: Illés György Vágó: Daróczy Mária Zene: Mikisz Theodorakisz, Ismael Hang: Rónay Gyula Díszlet: Romvári József Jelmez: Lázár Zsazsa Gyártásvezető: Bajusz József Gyártó: MAFILM 1. Játékfilmstúdió Szereplők: Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Bánki Zsuzsa, Szemes Mari, Mensáros László, Drahota Andrea, Ráday Imre, Philippe March, Bernadette Lafont, Major Tamás, Iglódi István, Tóth Judit, Benedek Árpád, Avar István, Tomanek Nándor, Koltai János, Ruttkai Ottó, Lóránd Hanna, Tallós Endre, Fonyó József, Szilágyi Tibor, Pecsenke József, Fonyó Emmi, Győri Ilona, Erőss Tamás, Gurnik Ilona, Liska Tibor, Tordy Géza, Szabó László, Velenczey István
Bár meglehet, ezen véleményemmel erősen kisebbségi álláspontot képviselek a magyar filmértő-filmszerető közönségen belül, de bátran kimondom: a Falak a magyar filmtörténet egyik legjelentősebb ténye, időtálló alkotás, amely a mának talán sokkal fontosabb üzeneteket hordoz, mint saját korának hordozott.
Kovács András életművével, bár szívesen tenném, ehelyütt nem foglalkozom bővebben (talán majd egy önálló bejegyzésben), nem szeretném, ha túlontúl hosszúra nyúlna e szöveg. Annyit azonban mindenképpen el kell róla mondanom, hogy (általam ismert) munkássága példaértékű alkotói tisztességről tanúskodik. Alkotói tisztesség alatt (ez esetben) azt értem, hogy Kovács filmjei úgy tartalmi-gondolati, mint formai-esztétikai értelemben tiszta „alakzatok”, rendezőjük nem próbál sumákolni, elkendőzni (sőt, még csak sejttetni sem), nem igyekszik másnak láttatni sem magát, sem alkotásit, mint amik. (Ugye nem kell sorolnom az ellenpéldákat?)
A Falak elkészülte idején (1967-68-ban) beilleszthető volt a „nehéz emberek”-, valamint a „termelési konfliktus”-tematikájú filmek (2) sorába. A történet már a korban is meglehetősen „használtos” volt, számunkra, innét 2008-ból, pedig már amilyen „avitnak”, olyan hamisnak is tűnhetik:
„Ambrus mérnök nyíltan tájékoztatja a vevőt az exportra szánt cikk konstrukciós hibájáról, ezért felfüggesztik. Főnöke Párizsban értesül az eseményekről. Benkő találkozik egy régi barátjával és annak francia feleségével, és az esti iszogatás alatt kezdenek neki más színben feltűnni az itthoni események. Ennek hatására elhatározza, hogy kiáll beosztottja mellett a főigazgatóval szemben, hiába próbálja lebeszélni róla tapasztalt főnöke.” (3)
Némiképp enyhítheti ugyan berzenkedésünket a produkcióval szemben, hogy Gábor Miklóstól Latinovits Zoltánig és Mensáros Lászlótól Major Tamásig a legnagyobb nevekkel találkozhatunk a szereplők listáján, de ez talán mégsem volna elég inspiráció ahhoz, hogy „bevállaljuk” egy ilyen film végigülését.
Ámde…
Valamikor a(z ezerkilencszáz)nyolcvanas évek második felében láttam először a Falakat és rögtön tudtam, hogy „itt valaki/valakik nagyon belecsapott/belecsaptak a lecsóba”. Azóta is legkedvesebb filmjeim között tartom számon, s ez a „vonzalom”, az évek során, csak erősödött és mélyült bennem. Már javában a kilencvenes években jártunk, amikor olvastam (többször-többhelyütt), hogy Nyugaton a Falak (The Lost Generation címmel) ismert, elismert és ugyancsak számon tartott alkotás. Itthon ugyanakkor, ha emlegetik is, akkor is, leginkább, csak, mint „kora értékeinek egyik leghitelesebb mozgóképes archívumát” (4).
Az itthoni értetlenség okain gondolkodva nem volt nehéz megtalálnom a megoldást: „ha valaki elmerül a lekvárban, akkor, nyilván, nem lát, nem láthat ki belőle”, azaz, amiről a Falak szól, az a ma Magyarországán (lényegébe) ugyanúgy érvényes, mint volt 1968 környékén. Természetesen, nem a történet felszínéről beszélek, a lázadó mérnök esetéről az önvizsgálatot tartó káderrel (és viszont), hanem a konfliktus lényegéről (mely, ne kerülgessük a forró kását, bizony, metafizikai).
Nem tudom, Kovács András mennyire volt tisztában a forgatókönyv írása közben, hogy mi lesz munkájának végeredménye. Mindenesetre elkészítette a filmtörténet valószínűleg valaha volt legdidaktikusabb forgatókönyvét (legképtelenebb dialógusgyűjteményét), amely számos dologra lehetett ugyan alkalmas, de játékfilm-alapanyagnak bizonyosan nem. Talán tudta, talán nem, hogy milyen eredményre fog vezetni, ha ezeket a többnyire teljesen életszerűtlen párbeszédeket – amelyek a valóságban meglehet, hogy elhangzottak-elhangozhattak különböző szintű és különböző helyszínű ideológiai vitákban, világnézetiklub-esteken, szakmai és magánbeszélgetésekben, de a vászonról visszaköszönve szükségszerűen groteszk színezetet kapnak –, tehát, talán tudta, talán nem, hogy milyen eredményre fog vezetni, ha ezeket a párbeszédeket kora legtehetségesebb színészei szájába adja: ha tudta, akkor hatalmas tehetségű rendező, ha nem tudta, akkor egy „bazi” nagy mázlista. Mindenesetre megtette.
(Mivel eszembe jutott egy hasonlat, hát elmondom: kicsit olyan ez a kovácsi „kísérlet”, mintha, mondjuk, J.-L. Godard (5) Wittgenstein (6) Logikai-filozófiai értekezését egy szerelmi háromszög keretei közé beillesztve dramatizálná. Megnézném. Ti nem?)
A Falak – hogy megfoghatóvá tegyem mindenki számára a film, véleményem szerinti, lényegét és értelmét – egy „kommunista kabuki (7)”. Az „elmondhatatlan dialógusgyűjtemény” és a konfliktus kimondott megoldatlansága/megoldhatatlansága (melynek oka, kimondatlanul, de nyilvánvalóan, a hamis narratíva) szükségképpen arra inspirálta a színészeket, hogy valamilyen módon emelkedjenek el a „szöveg” elsődleges jelentésétől. Nem tudhatjuk, Kovács instrukciójának vagy saját tehetségüknek és érzékenységüknek (vagy esetleg ennek is és annak is) engedelmeskedve „kabukiba kezdtek”, azaz a hangsúlyok, gesztusok, tekintetek (ahol kellett), ha leheletfinoman is, de nyomatékot kaptak, s ezzel átértelmezték (helyére emelték) és érzelmileg hitelesítették a drámát. Mindeközben pedig „körbemozogták” azt a „feketelyukat” (azt a hamis narratívát), amely a filmben bemutatott konfliktus valódi hátterében áll, s amely ugyanakkor megoldhatatlanná is teszi e konfliktust.
Kovács András Falakjának nyugati sikere, gyanítom, e „kabuki” érzékelésének és megértésének eredménye. Aminthogy magyarországi visszhangtansága szintén e „kabukinak” „köszönhető”: vannak, akik nem tudnak és vannak, akik nem akarnak a „feketelyukba” nézni, s talán olyanok is, akik már olyannyira megszokták a „poklot”, hogy ott érzik magukat „otthon”.
Oldjunk. Ha már Godard szóba került: nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a nagy Godard maga is rajong e filmért, s talán időnként újra- s újranézi, miközben azon morfondírozik, milyen szerencsések is ezek a „kelet-európaiak”, hogy nekik a történelem tálcán kínálja az olyan drámákat, amiért egy nyugati művésznek nagyon-nagyon mélyre kell ásnia.
Pedig ha a jó Godard egy kicsit jobban magába/magukba nézne…!
A napokban a Filmmúzeum tévécsatorna levetítette Kovács András Falak című filmjét. S ha hihetünk a híreknek, le fogja vetíteni még néhányszor: legközelebb talán november 11-én. Kihagyhatatlan.
(1), (3) www.filmtortenet.hu/object.488130CF-9A77-45A8-BA64-6172805F0521.ivy
(2), (4) www.filmtortenet.hu/object.cd2d19df-a1a1-4696-ad45-f9b2d3b36205.ivy
(5) hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Luc_Godard
