Mi a magyar most?
„Az emberi nem jövője érdekében egyfajta mukimura van szükség.”
Gubbubu, a külföldet majmoló halhatatlan szavai ezek Kodolányi János Vízözön című regényéből.
Halhatatlan megnevezés alatt Kodolányi az első emberiség „vezető értelmiségeit” érti.
Az erechi birodalom szülötte Gubbubu aztláni szokásokat és elgondolásokat honosít, végtelenül büszkén és elegánsan.
Erechet legyőzi és megalázza Szurippak. Uralkodó halhatatlanja Lugal király és főpap rendkívül előrelátóan és nem mindennapi toleranciáról téve tanúságot úgy dönt, hogy a letiport birodalom tudós halhatatlanjait felkéri, működjenek együtt a szurippaki tudós halhatatlanokkal. Még szép, hogy az emberiség jövője érdekében.
Lugal, papkirályként a szimbolikus tettek iránt erős érzékenységet tanúsítva, egy hatalmas tornyot építene, mint egy szép kerek, összefoglalva leíró elméletet, ahová összegyűjtené mindazt, amit a nagybetűs emberi tudomány létrehozott.
A fönt idézett kijelentés felkérésekor hagyja el Gubbubu száját.
Aztán egy kicsit később jön a Vízözön, lepucolja a föld színéről Lugal királyt, Szurippakot, a tornyot az összes vezető értelmiségivel együtt, és a megtisztított terep átadatik egy új emberiségnek.
Pazár: Mecsoda hülyeség…
Dunai: Hát, nem tudom…
Csutak (indulatosan): Mit tudsz te… Mit tudtok ti?! (elsírja magát)
megjelenik Színes Géza, de csak Csutak látja
Csutak: (zokog) Géza, Géza…
Pazár feláll a kondigépből, elhagyja a helyiséget, majd visszatér egy túlméretezett gyógyszeres dobozzal, amin az „ANTIDEPRESSZÁNS” felirat olvasható
jelenet vége
TÉGY A MOTIVÁLATLANSÁG ELLEN!
FELHÍVÁS AZ ORSZÁG VEZETŐ, VÉLEMÉNYFORMÁLÓ ÉRTELMISÉGÉHEZ ÉS A MAGYAR VIDÉKI ÉRTELMISÉGHEZ
(Czakó Gábornak)
„Gagyi”:1. igénytelen, színvonaltalan, lepusztult
2. Alsógagy, Felsőgagy, Gagybátor, Gagyvendégi (kistelepülések a csereháton)
3. Gagyi László, Gagyi Benedek (valamikori földesurak)
Ismert, Jancsi és Juliska kemencébe vetik a gonosz boszorkányt és megmenekülnek.
Igen ám! Csakhogy Jancsi megragadta a vénasszony egyik lábát, gondolva magában, hogy amikor Juliska hátat fordít, majd visszarántja a tűzből, és aztán valami ésszerű kompromisszumra jutnak a vén gonosszal: gyümölcsöző titkos együttműködés a jövőben… „Többet ésszel, Jancsikám!”
Juliska dettó.
És ők ketten ekkor egymásra kacsintottak. „Ki a tűzből, Vén Gonosz!”
A megegyezés már könnyen ment. „Tudjátok, gyerekek, a mézeskalács házikó mindig is ideális helyszíne volt a konszenzuskereső dialógusoknak”, mondta a boszorka, és már mosolygott.
Teltek, múltak az évek.
A hétfejű sárkány és bűnszövetkezete elrabolta a napot, a holdat, a csillagokat, és kitört a demokratikus átalakulás. Az öreg király egyik szeme nevetett, a másikat kiszúrták egy kis aprópénzzel. (Hogy mennyiért vették meg Király Kis Miklóst, az egy másik mese tárgya.)
Jancsiból falujukban polgármester — csinálódott.
Juliskából Jancsi alatt, iskola nélkül, pénzügyi előadó, könyvtáros, adminisztratív munkatárs és takarítónő — lett. Egyszerre.
Azután a rokonok is sorra. („Gyűlik a sok sütemény: rétes, béles, torta…”)
Így teltek, múltak a ciklusok.
„Jancsikám, szólt hozzá egy éjjel álmában a vénasszony, számoljunk!” Lefőtt erre Jancsi, csatakos lett a pizsama és a paplan. „Nyugodj meg, még nem ANNAK jött el az ideje, mosolygott a boszorkány hamiskásan. Figyelj, tudod te is, ebben a gagyi demokráciában polgármestert leváltani nem lehet, téged se lehet. Ez a negyedik ciklusod, neked már nem számít innen kezdve — ahogyan eddig sem számított — a választói akarat; kinyalhatják, Jancsi, neked biztos nyugdíjad lesz! Gondoltad volna annak idején, a te képességeiddel, hogy idáig juthatsz? Aki nem ismer, még tisztel is, mint közösségi első embert! Hát milyen öreganyád vagyok én neked? De félre az ömlengéssel, váltott hangot komoran, te most már biztonságban tudhatod magad, add nekem a talajt a lábad alól!”
Így történt, hogy elveszett Jancsi lába alól a talaj. Ettől az éjszakától kezdve nem volt többé ura semminek. Juliska költekezett és urizált, a falura pedig sötét letargia-ködöt fújt fogatlan szájából a Vén Gonosz, és ebből a ködből testet öltöttek lelkekre éhes katonái.
És Jancsi nem volt képes elmagyarázni senkinek, hogy nem ő a hibás…
(Pol(itikai) strat(égiák) 3.)
„(…) Az indiánok ősmondáiban, mitikus elbeszéléseiben nagy számmal szerepelnek törvényhozók, reformátorok, s e népek ma is nekik tulajdonítják első törvényeiket, műveltségüket, vallásukat. Körülbelül nyolc ilyen törvényhozó apostolnak, kultúrhősnek <<személyazonosságát>> lehet megállapítani (…)
Legismertebb közülük Quetzalcoatl (…). (…)
Kevés legenda van, mely annyira sugározná a népnek és tanítójának egymáshoz való szeretetét, mint Quetzalcoatlé. Életének és megjelenésének minden kis részletére emlékeznek. Fehér arca, szakálla idegen volt a csupasz vörös bőrűek között, hosszú, fehér köntöst viselt, melyet vörös keresztecskék díszítettek; fejét királyi koronához hasonló, magas mitra födte (…); durva cipője inkább szegény zarándokhoz illet volna, s hosszú vándorbottal járt. Hangja hol lágyan szólt, mint a kolibri csicsergése, hol fenyegetőn zúgott, mint a tenger; szeme úgy fénylett, hogy nem lehetett sokáig beletekinteni. Tisztaszívű volt, mint a gyermek, asszonyt nem ismert, s szakálla ellenére ártatlan lányhoz hasonlított. Senki sem látta, mikor szállt partra Mexikóban, szent városában, Tullában hirdette az igét, jobb társadalmi rendet teremtett, művészeteket és hasznos mesterségeket hozott. A szeretetet tanította. <<Ruházd fel a mezíteleneket, tápláld az éhezőket; gondold meg, hogy testük olyan, mint a tiéd, hogy emberek, mint te vagy; szeresd a gyengét, mert ő is isten képmása.>> A szeretet istene nem kíván véres áldozatot, hanem csak illatos füstöt, virágot, gyümölcsöt, imát és tiszta szívet. <<Ha azonban emberáldozatot akarsz hozni istennek, áldozd fel tenmagadat, saját testedet és véredet, nem a másét.>> Az örök békét, a háború megszüntetését is hirdette: <<Ha pedig háborúról beszéltek előtte, vászonnal betömte fülét>> – mondja a legenda. Minden erőszaktól irtózott. (…)
Végül a háború istene, Huitzilopochtli, uralmát féltve, leszállt a földre, és elűzte Quetzalcoatlt. Egy vásári nap a nép összegyűlt a piacon; a középen, kicsi, öreg, ismeretlen ember állt, senki sem tudta honnan jött. Tenyerén paprikajancsi formájú viaszbabát tartott; mormogott valamit, s a báb táncolni kezdett, mintha élne. Senki sem tudja megmondani, mi ment ekkor végbe a tömegen, az embereket mintha az ördög szállta volna meg a csoda láttára, s hogy jobban lássák, tolakodtak, lökdösték egymást. Mire a mutatványnak vége lett, az egész tér vérben úszott, és tetemek hevertek szanaszét, mint egy csatamezőn. Az aggastyánt agyon kellett volna ütni, akarták is, de mindig újra feléledt. Végre megértették, hogy varázsló, Huitzilopochtli küldötte, talán maga az isten; így meghódoltak neki. Ettől kezdve bebizonyította, hogy Quetzalcoatl törvényei hamisak, s a nép követte őt. Quetzalcoatlt nem ölték meg, csak elhagyták és elfelejtették. Ekkor Quetzalcoatl visszatért Keletre, a tengeren túl levő Tlapallanba, de megígérte, hogy ismét el fog jönni. (…)”
(Az idézet forrása: Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető Kk., Bp., 1984.)
Napok óta Tengiz Abuladze, grúz filmrendező, Vezeklés című filmje jár a fejemben. Nyilván, a grúziai események hívták elő, számos más emlékkel együtt, tokosodó emlékezetem mélyéről. A nyolcvanas évek vége felé, talán nyolcvannyolc tájékán, magyarországi bemutatása idején volt szerencsém látni a filmet (többször is); majd a kilencvenes évek végén, egy videotéka fölszámolásakor, néhányszáz forintért meg is tudtam vásárolni (VHS-kazettán) és alaposabban is el tudtam mélyedni benne. Időnként azóta is elő-elfordult, hogy hivatkoztam rá, bár, ahogy most belegondolok, korántsem elégszer.
Abuladze Vezeklése rendkívül erős film, nem csoda, hogy hatalmas világsikert aratott. Komplex mű: egyszerre tragikus, groteszk és abszurd(!), ami már önmagában is igen nagy teljesítmény, s ami ihletett, mély szimbolizmusának az eredménye. Abuladze tudja, hogy filmje témája, enélkül „a realitástól való elemelés” nélkül, a néző számára befogathatatlanul kegyetlen és nyomasztó volna: így, „elemelve”, azonban „példázatszerűvé” válik és megélhetővé (olyannyira, hogy, jó eséllyel, katartikussá is).
A grúzok legalább háromezer éve élnek jelenlegi hazájuk területén. Történelmük folyamán valószínűleg nem volt olyan ötven év, amikor valamely éppen aktuális környező nagyhatalom ne rontott volna rájuk (Makedón Nagy Sándortól a hellenisztikus utódállamok uralkodóiig, a rómaiaktól Bizáncig, a szasszanidáktól az arabokig, a mongoloktól a perzsákig, a törököktől az oroszokig stb. mindenki „bennük járt, rajtuk taposott”). Gyakran megszállták, kirabolták, nemritkán felosztották, hosszú évszázadokra megszüntették az államiságát, de Grúzia mindig újraéledt. Ha ennek az elpusztíthatatlan életerőnek a titkát keressük, mindenek előtt, a kultúrát és a nép kultúrához fűződő viszonyát kell alaposabban szemügyre vennünk.
A grúz kultúrában az ősi (archaikus), a keresztény és a modern elemek sajátos egységben élnek együtt. Ha metaforát keresünk, amellyel leírhatjuk e sajátos egységet, akkor, nekünk, magyaroknak, szinte magától értetődően adja magát az illyési „haza a magasban”-kép. A grúzoknál, ugyanakkor, a nagyobb történelmi távlat és a nagyobb kiszolgáltatottság sokszorosan fölfokozza e „magasban lévő haza” jelentőségét, sokszorta fölerősíti jelenlétét; aminthogy a hangsúlyok is, e „hazában” – a tulajdonképpeni hagyományban –, sokkal inkább az egyezésekre, mint a különbözőségekre helyeződnek. (Hogy mondandónkat egy példával is alátámasszuk: Cereteliről, a grúzok egyik legjelentősebb költőjéről, tudjuk, hogy mint nemesi család sarja, egy ősi szokás előírásai szerint, gyerekkorának tekintélyes részét apja egyik jobbágyának családjában töltötte, majd, szentpétervári egyetemi tanulmányok után, mint a XIX. századi nemzeti irodalom megújítója lépett föl – modernizált, anélkül, hogy az ősit tagadta volna; számára a múlt (a hagyomány) különböző elemei nem egymást kizáró, hanem egymással kölcsönhatásban álló, a grúz identitást erősítő részek voltak.)
Abuladze Vezeklése e fentebb vázolt „grúz” látásmódnak (mely végeredményében minden, hagyományaiban erősen gyökerező kultúrának, többé-kevésbé, sajátja) tipikus darabja. A film, elsődleges szándéka szerint, a sztálini terrorral való szembenézésről szól, ámde alkotója – úgy, hogy végig egy jól beazonosítható konkrét történelmi helyen és időben bonyolítja cselekményét – az első kockáktól ki is lép, fölül is emelkedik a realitáson és olyan perspektívából mutatja meg nekünk a konfliktust, amely az archaitásból éppúgy értelmezhető, mint a modernitásból.
Folyt. köv.
***
Gasper blogger küldött jutyubos linket a Vezeklésből. Köszönöm! Megnéztem és volt még ott, ahol az volt. Íme, néhány jelenet Tengiz Abuladze Vezekléséből:
www.youtube.com/watch?v=Hod1LKLLT3o&feature=related
www.youtube.com/watch?v=sW6BGIxwiK0&feature=related
www.youtube.com/watch?v=jSCw4z2HhDk&feature=related
www.youtube.com/watch?v=H1y5nfFuy64
www.youtube.com/watch?v=KWgxbkAUuzw
***
Apdét vagy kiegészítés, 2016. május 28.:
„Varlam Avaridze, a nagy vezető meghal, és ünnepélyesen eltemetik. Másnap a diktátor családja döbbenten fedezi fel, hogy valaki kiásta a holttestet, és kertjükbe vitte. Az eset többször megismétlődik, míg elfogják a tettest: a halott diktátor egyik áldozatának lányát. A nő annak idején megesküdött: a holttestet nem engedi a földben nyugodni, így áll bosszút szülei és mások szenvedéseiért. A bírósági tárgyalás fényt derít az előzményekre. Kiderül, ki is volt valójában Varlam Avaridze...”