„Döbrentei Kornél:
MÁRIA KERTJE: DACFÖLD
1.
Megroppan alatta a kőgerinc, az erdő-sörényű hegy meghőköl,
amint a pilisi len, bolyhos boglárka, magyarföldi husáng,
az őzsuta és a dúvad lehével
egylényegű humán-sóhaj támasztotta ködből,
megidézve múlhatatlan-jelenidejű őstusánk:
a virtus lovagjaként elutálva magától a csüggedést kevélyen,
a nyeregbölcsőből kitestesül Árpád fejedelem szelleme,
a meredélyen, mintha napsugárból vert aranykengyel lengene,
a sorsfolyamból kiszakítja a Hadúr s felmutatja segedelemért sosem esdő karját,
s látszik: a csakrák duzzasztotta fénysodor lüktetve mint járja át,
ez a nagyidőbe mart akarat meg nem romlott,
István királyra örökítve tovább az ország-vigyázó Szent Jobbot.
Árpád kezében Attila kivont kardja van,
megfordított villám, földről vág az égbe, de hangtalan:
a visszanyelt átok vésztjóslóbb, mint a dörgedelem,
rettenetes az a csönd, melynek kelepce-verem
alján egy oroszlán hallgat.
A kard kihasítja a nehéz-vemhű égaljat.
2.
Kidől a kegyelem, nem, mint babákból a kóc,
mint belek iszamos kígyófonadéka rohamra hajszolt bakából,
mikor a szuronyok hegyén kockázatos közelség a távol,
midőn összekuporodni magadba visszakotródsz –;
a szelíd üdvözület lomhálló hömpöllyel kiárad a kertre,
hol jég-kartács barack, cseresznye, szilva termést vert le.
Minden gyümölcsnek le kellett hullnia?
A kérdés fönt reked, nem uralja gravitáció, le nem zuhan,
Uram,
valóban üres a múmia?
3.
A kaszára érett fűrengeteg harsányan zöldren,
smaragd óceán, verőfény-iszapjába süllyedve, törten,
hantolatlan hevernek a túlfeszített anyagból kicsikart művek,
nem bírták el a kemence kifehérült hevét,
bús beismeréssé roncsolódtak, a talentum Isten szándékától mit se véd,
bár felrobbant, szétszakadt testüket nem telepedték meg a nyüvek,
íme a létfölöttiség!
Bennünk a gyehenna szünetlen, könyörtelenül éget –;
a megtisztulás az irgalmatlanabb ígéret.
4.
Vissza ki salaklott, a hazárd idegen vagy vérszerződést tagadó rokon?
Repedés-térképpel szétszaggatott, félresikerült kísérlet
ez a porból porig selejtes kerámia-élet,
tektonikus gyűrődésekkel az arcokon
a miénk, mintha az időszámítás az exhumálás előtti,
vagy akár az utáni való volna,
a kettő, mintha mindig egymásba omolna,
s a véknya köztit, mint szigorított börtönt, vélünk összezárva letölti;
invalidus ország, mankó-pénzen biceg, nem a kutya sánta,
sebeire gyógyírnak nem jutott elsősegély-történelem,
olykor izmosodott a kurázsi, mégis elsatnyult az önvédelem,
s mert saját igazába botlott, hogy utolérik, azt se bánta,
és Lovagkeresztként viselte a szépségtapaszt,
maga-magára ragasztotta, s hittel hitte, éltető malaszt.
5.
Hőguta senyvítette fajanszok, málladék Ige-testek nem hagyattak épen;
elmerülve a porta nekiszabadult őstenyészetében,
lebegve a teremtés-titkot trágárul kitáró opál-boncasztalon,
mit aládúcol zsálya, lestyán, borsmenta, rozmaring,
citrom s kakukkfű, sáfrány, keserű üröm s gyalog-gyom,
fuszeres kipárolgásukból megtartó üdv-pácolat nedve kering
s balzsamozó bizonyság: ami széttörött, egyszer még összeforrhat,
mint a meghasadt Életfa, fölébe vihar-csavart, növendék hárs roskadt,
rendelve hozzá gyámolnak holt akácból villás végű karó,
körbevirulja, lecsábítva színével a széles eget a katángkóró.
Szerte tőből levált angyalszárnyak: kiszökött belőlük a lendület,
bénaságukat a rajtuk landoló szitakötő-raj sem gyógyítja meg,
ha elemelkedésük titkon mégis megesne,
kacsák, libák griffmadár-emléke – tömötten rontnának a hártyavékony neszre,
odafönt ragadozómadarak baljós örvénye kavarog:
éhük súlyától kőhullású ölyvek, kányák, karvalyok.
6.
Nap-járású és Hold-vonulású a fájdalom,
magos dudvában hanyatt, növényi szárakon,
a lélegzés kikínlódott áramolásán át,
tüdőmmel, e Szentlélek-fújtatóval csiholom fel
az árvacsalán csúcsán sistergő csillagot, a jánosbogárt,
mely az éccaka koromzatos kürtőjében delel,
noha derengésre intőn átható jel:
– valójában megvilágosult mikor leszek rá? –,
hogy tilalmas egy rettenet-ragyás túszarcra szakosított szeneszsák
mocskos, visszafordíthatatlan éjjelébe veszejteni a Piétát.
Szeszélyes kuszaságban – akár a sírkertekhez szabott névsor „úgy fent, mint lent” –
nyugszanak a kemence méhébol kikapart kerámiaembriók s egy kihordott stációs
menetrend:
tigrisbukfenc-ívu elbukás, Krisztus a kereszttel hasmánt hosszítja magát,
fényévekkel mérheto helybenkúszás, ám a magasságból nem enged alább,
s feszüljön meg a zászló, repessen a kerti csupasz rúdon,
de széltől nógatva is csak imát vagy átkot tátog – akasztott félúton? –,
alatta nyersszagú lóhere, fölötte méreglövellő lódarázs,
odább szederindák karolta korpusz, a védtelenségében megkaristolt,
hangyaboly hemzsegő üszökfoltjából rajta a takarás,
nem tudni, virradatos-e még, vagy beteljesült legendájának utána holt?
És arrébb Ugyanő, az ágyékából kicsavart-combú Jézus üzen:
a mennyei harmatban lehet tocsogni is, de itt kötelesség járni a vízen.
7.
S birstörzsnek veti hátát a torzó. Kong, tartalmát
ez sokszorozza meg, sorstalan és elhagyatott,
lényege, így számkivetve, megtagadni a mostohán kiégetett agyagot,
irigyelve az önaurát erjesztő hullott almát,
és szenvedi,
ahogy mellette az élettel teli,
hasas, ötliteres befőttesben a kovászolni szánt uborka
dagonyázik a fényben, s mintha tágulna az üveg burka,
mert szabad akaratból a karámostromló réten még bévül,
a kovászlébe masírozik kapor, csombor, fokhagyma, és zamatolni révül.
És Szent László szétrobbant, gyökér-közi arcát
– pírja helyén töredezett az anyaga-nincs derű-zománc –,
csuszamlós türelemmel a csigák összeragasztják,
ezüstvarratokkal visszaálmodják a keresztény képmást,
melyen csak azért is székely rovásírással vésett a ránc,
majd furán gabalyodva, kiizzadt mésztüskékkel hágják egymást.
8.
A nem várt múltakból a vélt jövő időkig
felgyülemlett szemét-vonulatok a mindenkori jelent befödik,
e rothadó magaslatról kilátni nehéz,
a közellét negédes máz, a távlat epével kevercs méz,
s a köztes létet önkívületig nyalakodva emésztik nyüzsgő trágyaférgek,
s Ti, világra kibukott, hibásnak ítélt koravén gyerekek,
akik a Tajgetoszon nemes hulladékká értek,
a Siralom Völgyébe, ha kell, ejtőernyővel ereszkedjetek,
mert maradhat, lehet belőletek még rontatlanul ép,
e zúzdaidőben is csorbíthatatlan cserép,
a dac majolikája, melyben megpezsdül a lélek,
ha az egek kárpitját leszakító erő erre téved.
9.
Szavatossága nem járt le, bár Árpádházi Szent Erzsébet
glóriája elgurult, de köréből, akár egy T-34-es tank, kiégett
az űr, rozsdás kerék vagy királynői korona-abroncs,
inkvizíciós máglyahévtől átfűtve sem lenne roncs,
mint a meggyfához döntött fejehiányos akt se,
tűnik többnek, mint démonin vonzó testüreg,
mélyébe naponként az évszaktalan hímképzelet befülled,
s úgy dermedt matéria, hogy a létezést serkentse,
lágy idomzata a mámoros szabadságnak nem Trianoni Határ,
és amikor költeni beléköltözik egy cinegepár,
átélik, létezik még szent robot,
és eltitkolt, birtokolhatatlan szívük a gyurmában feldobog,
áthallszik ütődve hegygerinchez, ormokhoz verten,
s dörömbje szétfeszül az ablakkeretben,
majd megszelídülve súgdal valami gyöngéd neszt,
amit a beton és a szívburok egyként átereszt;
s áll a ház, a rontás elmesszítve retten,
a terméskövek közé beépített arkangyal szárnykaréjok, fejek,
mint a Kőmíves Kelemen-i habarcs, a falakat balladásan tartja meg,
és még így is az aláomlás iramától csüggedten.
10.
A csipkebokorból Babba Mária szeme felvillanó tágulatában,
a Kisjézus testén át megszúrt illat-áram
uralkodik el a kerten, az asszonyi ölből a gyermek kikél,
– a parancsolat először térdig, majd égig ér –,
és az anyamellről leszakad,
picinyő tenyere bűverővel a vakolatra tapad,
s könnyedén áthatol a falon a kicsi ded,
megcirógatni arcunkat a szalma-langy szobába betipeg.”
...A magyar kultúrának sokkal kevésbé eleme a „rasszizmus", mint a kultúrák legtöbbjének. Azok, akik az antiszemita-rasszista kártyát rendre kijátsszák --- legyen szó bármilyen gyökerű és jellegű konfliktusról --- a magyarság ellen, leggyakrabban azért teszik, mert tkp. ők, maguk, rasszisták és/vagy (faji) szektari(an)usok. Az elmúlt (nagyjából) húsz év azért (volt) sokkal tragikusabb ebből a szempontból, mint bármely ezt megelőző időszak, mert sem a keresztény kultúrkörben, sem a szovjetkommunizmus alatt nem nyerhetett volna --- és így nem is nyert --- ilyen mértékben tért az efféle destruktív manipuláció: hiszen a kereszténység --- s kiváltképp a katolicizmus --- ennek lényege szerint ellentmond(ott), a Sztálin utáni szovjetkommunizmus pedig --- Sztálin tevékenységének „köszönhetően" --- már sokkal inkább egy modern ateista, nacionalista, imperialista, birodalmi ideológia volt --- ha hivatkozásiban meg-meg is jelent, de --- (Sztálin alatt és után) gyakorlatilag teljesen elveszítette apokaliptikus, messianisztikus jellegét. A posztmodern liberalizmus --- s főként nálunk, mifelénk, a „ballibizmus", liberálbolsevizmus --- azonban éppen ezt az apokaliptikus, messianisztikus motívumot kapta föl, élesztette újjá, és lovagolta meg, s az egész progressziós, emberiszabaságjogos, antirasszista, antixenofób, antihomofób, genderista, feminista, ilyen-olyan kisebbségvédő stb. téboly mélyén ott izzik ez az apokaliptikus, messianisztikus „hit": hiszen, nyilvánvalóan, tisztában vannak azzal, hogy pld. „kisebbségvédő" harcuk egyenes következménye, a védett kisebbségekben, a közösségtudat aszimmetrikus, egészségtelen mértékű felerősödése --- ami például megnyilvánulhat szélsőséges nacionalizmusban, szektari(an)izmusban, fanatikus és kirekesztő törzsi- és/vagy kiválasztottságtudatban, a „másokkal" szembeni burkolt vagy nyílt agresszióban (gyűlöletben és effektív erőszakban) stb., szóval olyasfélékben (s még olyasfélébbekben), amiket rendre a többség halálos bűneként rónak fel ---, de bíznak --- még ha ez többségükben nem is tudatosul, hanem „hitbéli érzületként" éli meg --- az eljövendő új világban --- ahol már saját destrukciójuk, pusztításuk, reményeik szerint, nem fordul ellenük ---, annak új törvény(szerűségei)ben, tkp. bíznak benne (ú. é. abban), hogy „az Antikrisztus majd kihúzza őket a sz*rból"...