Ajánlom F. László barátomnak, akinek édesapja egy napon egy férfiarasznyi lécdarab négy sarkába beleütött egy-egy palaszeget, majd az ámuló gyermek kezébe nyomta, és azt mondta, „tessék, ez a Sas-1”.
Akik történetünk főszereplőjénél - ő az, ki csupán két alkalommal mutatkozik meg az olvasó, mint nyilvánosság előtt -, lényegesen fiatalabbak, és esetleg értetlen grimasszal szakítják majd félbe az olvasást, azok jóindulatáért és megértéséért koldulok, kérve azt, hogy bosszús legyintés és végső elutasítás helyett vonják be a megértés folyamatába az ővele egykorúnak sejtett korosodó édesapákat, esetleg fiatalos nagyapákat, mert minden időknek megvannak a maguk bujkáló bizonyságtevői…
- El sem hinnéd, hogy miféle dolgok hagynak nyomot az emberben – jelentette ki. A hetvenes években élte kamaszkorát, mégis gyűlölte a retró divatot. Neki az az időszak, amit ez a szó mostanság épp lefed, másról sem szólt, mint irgalmatlan mennyiségű csalódásról. A rengeteg irgalmat nem ismerő csalódástól pedig mára már teljesen megcsömörlött. Egy időben nagy energiákat fektetett a csalódások okozta csömörből való kiszabadulásba – egészen addig a pillanatig, míg végre ezektől a meddő, eleve kudarcra ítélt, de újra és újra makacsul megismételt kísérletektől is elfogta a csömör érzése.
- Tudod, én nagyságrendekkel több őszt éltem meg, mint tavaszt. Telet, mint nyarat… De tudod mit? Ami a nyarak számarányát illeti, lehet, hogy megváltoztatom az álláspontomat: éjjelente sokszor érzem úgy, hogy sűrű párától lucskos fojtogató trópusi éjszakák súlyos mancsai szorongatják a torkomat. Így válik fülledt karibi nyárrá – homokos tengerpart és rafinált koktélok nélkül – az éjszakák lidércnyomása. Mást ne mondjak, maga az ördög visz ilyenkor vakációra, mint ahogyan az ártatlan Ladó Gyula Lajost vitte a gőzös a Kis-Balaton mocsárvilágába.
- Mocsárvilág! Ez tetszik! Tűpontos és szakszerű, tökéletesen megfelel azon körülmények leírására, amik a belsőmbe rejtőzve tombolnak. Értelem és szív… a belső.
Szinte állandóan magában beszélt.
Na, jó, szünet nélkül. Nem hallhatóan. Magában. Ajkai sem mozogtak. Ezért aztán sokáig fel sem tűnt senkinek.
Körbe-karikába, körbe-karikába…
-Hörr, harr – hörr, harr.
Most, ezen a keserves november végi éjszakán éppen 1999-et írtunk, szeptember 13-át. A Holdat egy, a felszínén történt nukleáris robbanás kilöki a világűrbe… majd hamarosan elnyeli egy féreglyuk… Még jóformán nem is pirkadt, amikor Hóhér-Daru Pista főperzekútor orrán felparázslott a pápaszem narancsszín lencséje a helyiség sötétjében. Irodai asztala mögött ült elegáns felöltőben és várt valakire. A belépő apró termetű perzekútor behúzta maga után a ritka ronda, ízléstelen libafos zöldre mázolt ajtót.
- Möghótt a Sándor – jelentette be. A szín kivilágosodott.
- A Sándor?
- Ű.
- Möghótt?
- Mög.
- Mögölték!
A szín elsötétül, az ajtónyílás négyszöge felfénylik, látni, ahogyan a perzekútor elhagyja a helyiséget, majd rögtön ismét belép. Amint az ajtót bezáró mozdulat megismétlődik, a szín újra világossá válik. A beszélgetés immár minden dialektust nélkülöző hivatali német nyelven folytatódik.
Tehát elölről:
- Meghalt a Sándor! - A Sándor? - Ő. - Meghalt? - Meg. - Megölték! – Bizony, úgy tűnik.
- Nagy jót tett velünk, aki ezt tette. Hörr, harr – az orrát szívta, majd a torkát köszörülte Hóhér-Daru Pista. Az éjszakai harmaton kissé meglevesedett az orra. – Hörr, Pindúr, harr, mit tudunk?
- A testen látványos külsérelmi nyomokat nem találtunk, a boncolás talán majd többet árul el – tájékoztatta fontoskodó modorban Hóhér-Daru Pistát Pindúr perzekútor.
- Tehát nem tudjuk, hogy mitől is pusztult el ez a veszedelmes útonálló, rablógyilkos, valamint nőcsábász. Ezt állítod, hörr, Pindúr, harr, segédperzekútor?
Valahogy falsul hangzott ez a kötekedő hangütés. Nem illett Hóhér-Daru István főperzekútor alapvetően méltóságteljes termetéhez, vizenyős, világos narancsszín lencsék mögé rejtett könnytáskás szeméhez.
- De István, ez rám nézve sértő… ez a segéd megszólítás, s mondtam már neked, a boncolás után fogunk többet tudni.
- Hörr, harr… Ki talált rá?
Pindúr segédperzekútor (kerülendő a későbbi sztárallűröket, jobb ezt így elfogadni) arcát enyhe pír öntötte el.
- Még annyit szerettem volna hozzátenni, hogy a Sándor ugyan útonálló is volt, meg gyilkos is, de nőcsábász az talán mégsem. Mindenki tudta róla a pusztán, hogy a Sándor monogám alkat, s van neki szeretője, a Piros. – Miután így kikérte Sándor nevében magának, egy árnyalattal még vörösebb lett: - Csólyospálosiné lelt rá, a kocsmáros asszony. Te is ismered, István…
- Kitalálom, – törte meg a zavarodott csendet Hóhér-Daru Pista, - a hálókamrája előtt talált rá.
- Vallomásában azt állítja, hogy az éjszaka közepén zajt hallott, mintha két férfi beszélgetne az ajtó előtt. Az ő előéletével ez már nem az első ilyen eset lenne, nem is izgatta magát különösebben, mentek már érte birokra is a pusztázó betyárok. Folyt a kamrája előtt már embervér is. Akkor ijedt meg, amikor valahogy olyan hirtelen lett nagy-nagy csend.
- Szinte látom magam előtt: torkában dobogó szívvel, kezével szorítva a kilincs madzagját, így állt jó ideig az ajtó mögött, majd kitárta azt… s bazsarózsás hímű szögedi papucsának orrával a Sándor tetemébe botlott!
- Bazsarózsás bizony, gyöngyvirággal és láncöltéssel szegélyezve – mélázott el egy pillanatra Pindúr alperzekútor, - …jaj, István, ne csináljuk ezt, hiszen mindketten tudunk a másikról!
„Ez a sírós hang nem férfihez méltó”, gondolta magában Hóhér-Daru Pista. Arcizmai megfeszültek, húsos alsó ajkát megvetően biggyesztette le. Már-már meg is szólalt, de ekkor eszébe jutott, hogy máskülönben előszeretettel tartja magát az önfegyelem bajnokának, nyugalmi helyzetbe vezényelte hát az arcvonásait.
A képmutatás ezen egyértelmű és letagadhatatlan pillanatát remek helyzetfelismeréssel ragadta meg a Hóhér-Daru Pistában már amúgy is benne rejtőző, s kókadt szunyókálásából épp felriadó gonosz, és elméjében hasadást és háborúságot keltett.
Sanda tekintetet vetett Pindúr segédperzekútorra.
Ő ugyan érzékelte valahol tudat alatt ezt a rosszakaratú kisugárzást, de annyira elmerült az emlékezésben, hogy nem vett tudomást róla. Elrévülő hangon, szinte búgva mondta:
- Emlékezz, amikor betértünk a kocsmába, azon a latyakos februári estén, a miskárolókéses sorozatgyilkos forró nyomát ütve éppen abban a nyirkos hidegben, sört kértünk, bár egy félliter fűszeres forralt bor jobban esett volna, de hát, ha már módi, legyen német, akkor előjött a kármentő mögül a szépséges Csólyospálosiné, s abban a pillanatban pontosan azt láttam meg rajtad, amit magam is éreztem itt, legbelül.
Pindúr segédperzekútor a szívére tette kezét…, hogy aztán döbbenten tapasztalja Hóhér-Daru Pista őrjöngő kirohanását:
- Ha a szépasszony lenne az áldozat, tudnám ki ölte volna meg, méghozzá a legaljasabb kéjvágyból!
A segédperzekútor némileg megszeppent, de megpróbált higgadt maradni.
- Nem értelek, István – értetlenkedett. – Eddig pontosan azért nem emlegettük az amúgy teljesen nyilvánvalót, ezt a sajátos helyzetet, hogy éket ne verjen a munkakapcsolatunkon réges-régen túlnőtt baráti viszonyunkba.
Hóhér-Daru Pista a segédperzekútor elé lépett, az arcába hajolt, fölemelt mutatóujját kettejük orrhegye közé dugta:
- Habár, szemed kékje kiváló komplementere az én narancsszín szemüvegemnek, azért ne hidd, hogy te nekem valamiféle társam, amolyan kiegészítőm lehetsz! Hörr, Pindúr, harr, én már régóta iszonyodom ettől a viszonytól! – hörögte az arcába.
Pindúr segédperzekútor tekintetét könnyfátyol homályosította el.
- István, ez nem te vagy – mondta alig hallhatóan. Megdöbbent, ilyen, kontroll nélküli viselkedés mindeddig elképzelhetetlen volt számára Hóhér-Daru Pista részéről. Kifakadt: - Mióta az eszemet tudom, mindig kettőnk közös nyomozati munkájáért éltem, s formáltam külső megjelenésem. István, te az én idolom vagy. Nemcsak hős, hanem bálvány! Egy ragyogó bálvány, akinek fényét hogyan is merném tompítani? Mit gondolsz, véletlen, hogy ilyen szedett-vedett az öltözékem, ilyen lompos a hajviseletem? Pedig ragyoghatnék én is: a szép Csólyospálosiné rajongott is értem. De én még neki is csak rólad áradoztam. A sudár termeted, elegáns felöltőid és nyakkendőid… ezüst hajkoronád, amit mintha rakacai márványból faragtak volna ki az örökkévalóság igényével…
„Elég már a szenvelgésből”, gondolta a főperzekútor.
- Te vagy a vezérszólam, aminek érvényesülnie kell, én csupán a kíséret vagyok!
„Így van, érvényesülni NEKEM kell!”
- Szóval azt állítod, hogy Csólyospálosiné csak azért, mert te… CSAK AZÉRT, MERT TE… Mégis kinek képzeled magad, te… te… mellék-segédperzekútor?! – Élénken hadonászni kezdett. – Csólyospálosiné összes porcikája az enyém, saját jogon csak az enyém! És ne hidd, hogy egyetlen pillanatig is rajongott érted. Sajnálat volt az, nem rajongás. Szánalomra méltó kis senki, nézz már végig magadon!
Hóhér-Daru Pista teljesen kivetkőzött magából. Pindur segédperzekútor döbbenten állt. S ekkor a narancssárga lencse mögött meglátott valamit!
A démon, kíváncsiságát nem bírván tovább türtőztetni, kilesett Hóhér-Daru Pista koponyájából, a legkézenfekvőbb helyen, a szemüregen keresztül. Arrébb könyökölte a szemgolyót, fájdalmasan kissé be is nyomva azt, körmével belekapaszkodott a szemkörüli izomba, ezt, mint egy nehezen mozdítható sötétítőt, félrehúzta, s így teremtett magának annyi rést, hogy a külső szemzugnál szabadon kiláthasson.
Hóhér-Daru Pista felszisszent, összerántotta a szemhéját, de ez a rebbenésnyi mozdulat már túl késői volt.
Pindúr segédperzekútor hátán átfutott a hideg.
Eszébe jutott a Sándor teteme. Görcsbe rándult mutatóujja, ami utolsó mozdulatával egy akasztófát karmolt a padló vert sarába.
- Most elárultad magad, Pista. De elárult téged, mert nyomot hagyott, a Sándor is! – Kiáltott fel, mint aki mindent ért.
Hóhér-Daru Pista hátat fordított, az íróasztalára támaszkodott, fújt egyet, majd egy mély sóhajt követően ismét a segédperzekútorhoz intézte szavait:
- No, lám, a mesterdetektív. Megmondanád, mégis mi okból? Mégis mikor? Mégis hogyan? Hörr, Pindúr, harr, képes vagy ezeket a kérdéseket megválaszolni? Mert én igen. Hogy miért TETTED, azaz mi volt az indítékod? Az bizony az irigység: a Sándorban ott volt az, amire te, kis Pindúr pandúr mindig is vágytál, hogy ne más árnyékában élj, hogy felnézzenek rád, sőt rettegjenek tőled! S ha ehhez bűnözni kell, úgy jöjjön a bűn! Jöjjön a gyilkolás! És micsoda biztos nyereség pont a Sándort tenni el láb alól! Mert gyilkolsz ugyan, de egy körözött banditát likvidálsz, akiért nem kár, egyben pedig leszámolsz egy legendás hőssel, mondjuk ki, egy Naphérosszal; te, Pindúr segédperzekútor, letaszítottad hát a Napot égi pályájáról! Tetted mindezt az éjszaka sötétjében. Most már sohasem virrad meg. A Nap íme ott fekszik a döngölt sárpadlón, a kocsmárosné hálókamrája előtt… Hörr, Pindúr, harr, ebben a percben pedig biztosan azt gondolod, hogy a Sándor helyére léphetsz. Hogyan is tehetnéd, hiszen még a gyilkosságot sem mered felvállalni! Valószínűleg megmérgezted, biztosan azt mondtad magadban, na, jó, ez az első eset még így is jó lesz, ennyire sumák és alattomos módon, a következőt már a magam mindent elsöprő jogán fogom tenni, mert akkorra én már hős leszek…! Hahahörr, Pindúr, harrhaha…!
Mesterkélt kacagásától szinte fulladozott.
Pindúr segédperzekútor az egész okfejtés alatt a fejét rázta.
- Rosszindulatú fantáziálás helyett inkább rekonstruáljuk a történteket – szólalt meg tárgyilagos, emellett fájdalmasan szomorú hangon. – Tegnap késő este, amikor végre le tudtuk zárni a miskároló sorozatgyilkos haramia esetét, én még bent maradtam a hivatalban, hogy végére járjak a kötelező papírmunkának, te pedig elindultál hazafelé, mondván, még betérsz a csárdába, mert megkívántál egy kevés hideg töltött káposztát, még különben sem vacsoráztál, ami, mint tudjuk, ilyen zimankós időben a csárda fűtetlen éléskamrájának ablakában éri el a megfelelő, azaz a bicskával könnyen karikákra szelhető fagyos állapotát . Indulás előtt még kölnivizet locsoltál a hajadra. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy igazából a szép Csólyospálosinéhez igyekszel. S ott bizony, az ajtó előtt a Sándorral találkoztál. Adódik a kérdés, hogy ő mit keresett azon a helyen? Te nem tudod, de nekem még szerelmünk kezdetén bevallotta a szép Csólyospálosiné, hogy ő valójában a Sándor édestestvére és mint ilyen, egyben orgazdája is. Kért, hogy tartsam ezt titokban. Megtettem, nem bűnpártolásból, hanem az operatív munka kedvéért. Mikor átkutattuk, találtunk is a Sándor lajbizsebében egy jó gyermekarasznyi arany feszületet, ami valószínűsíthetően a rácdorogi unitusok esperesének múlthavi kirablásából származik. Az éjjel mindössze annyi történt, hogy te félreértetted a helyzetet, s puszta féltékenységből megölted a Sándort.
- Hörr-hörr-hörr, Pindúr, harr, engem zavarba hozol a gyanúsítgatással, magadat pedig lejáratod. Hol van hát a gyilkos fegyver?
- Megmondom neked, István: a gyilkos fegyver, az, ami nem hagy külsérelmi nyomot az áldozaton, a gyilkos fegyver TE MAGAD vagy! Csólyospálosiné tanúvallomásában megemlítette, hogy két férfi beszélgetésére lett figyelmes! Aztán a Sándort halva találta az ajtó előtt. Ez bizony a te különleges és kíméletlen személyiségedre utal, amit fegyverként fordíthatsz bárki ellen. Nem más hat ilyenkor megsemmisítően, mint amit a szakirodalom úgy ismer, hogy gyilkos pszichológiai ráhatás! Ehhez nincs szükséged másra, csak megfelelő fellépésre és gondosan megválogatott szavakra. Mert te ilyen vagy. Felsőbbrendű intellektusoddal a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és intellektuális fölény atmoszféráját hozod létre önmagad körül, ebben a vákuumban pedig, ahonnan hirtelen kiszippantódik az élet és az önbecsülés minden csírája, másfél méteres körzetedben a hideg és élhetetlen kozmosz világa alakul ki: ez a lelki megsemmisítő vákuumtöltet okozta hát a Sándor halálát… Mert a stílusod ellenállhatatlan, ezt el kell ismerni.
- Hörr, Pindúr, harr – szólalt meg Hóhér-Daru Pista az olyan ember hangján, mint akit hájjal kenegetnek, - minek is tagadjam, én végeztem a Sándorral. Elismerő szavaidért pedig engedd kifejeznem hálámat, kedves Pindúr. Társam. Barátom. Ünnepeljük meg, hogy ma éjjeltől íme egy banditával kevesebb a puszta haramiáinak száma!
Széles mosollyal arcán kétoldalról megveregette és megszorongatta Pindúr barátjának a karját, majd megölelte őt:
- Menjünk, reggelizzünk meg a kantinban, a vendégem vagy egy pár debrecenire, párolt hordós káposztával…
- Rendben, de a sört én állom! – vágott közbe vidáman Pindúr (immár) teljesértékű perzekútor. És barát.
A műanyag roló keskeny résein kínkeservesen próbálta átgyömöszölni magát a kora reggeli napfény.
- Hogy mik nem hagynak nyomot az emberben – mondta.
Néhány másodpercig maga elé bámult, aztán megcsóválta a fejét. Mélyet sóhajtott. Az ágy szélén ült pizsamában, meztelen talpa a hideg járólapon pihent.
Most azon gondolkozott, hogy valakivel cigarettát kell behozatnia. Ha nappalra visszakapja a telefonját, majd ráír az ismerőseire.
- Reménykedő ráirat, ez tetszik. – Elismerően bólintott. – Reménykedő ráiratot küldök mindenkinek, aki szóba jöhet. Ez jó lesz.