Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Lehetne tisztázni meddig politikus valaki és mettől hazaáruló.
– Akkortól hazaáruló, amikortól politikusnak áll.
***
Politikai kultúra [Kattints ide!]
„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”
2024.12.12. 22:39
/’pɒlᵻtɪks/ 2024
Címkék: politika közélet kormányzat politikus kormány állam haza politikai kultúra politikai kommunikáció hatalom posztmodern globalizmus diplomácia közügy hazaárulás kormányzás kormánypárt pártpolitika hatalomgyakorlás politikai stratégia politikai szocializáció politikai osztály gyarmati politika hatalomtechnika egalitarizmus homogenizáció egyneműsítés egyenlősítés szürmodern államügy
3 komment
2024.12.05. 02:57
Szombat esti mozi avagy mozgóképértelmezési kísérletvázlat
Címkék: film kép mozi kommunikáció tudomány valóság művészet tudás tükör minőség eszköz fénykép megértés festészet látás modernitás realitás realizmus mozgókép hamvas béla absztrakt analízis analogikus imagináció racionalizmus vizuális kommunikáció szakralitás eizenstein sz m bazin andré friedel egon virtualitás vizuális kultúra abszolút gyermekrajz tarkovszkij a a mozgóképes műveltség mozgóképkultúra mcluhan marschal molnár v. józsef
„Bhajdzsit királyt felkereste az apa, aki egyetlen fiát elvesztette. Könyörgött a királynak, segítene szörnyű bánatán. Lehetetlen, mondta a gyászoló apa, hogy ha a király valóban ura az országnak, ilyen szerencsétlenség történjék. A király ekkor Yamahoz, a halál istenéhez könyörgött, aztán a többihez. Mindhiába. Míg Brahman, az istenek felett álló egyetlen és kimondhatatlan megszólította: a halál ellen, király, nem tehetsz semmit. De fesd meg a fiú képét. A király így tett. Brahman rálehelt, a kép életrekelt, az apa megvigasztalódott.” (1947) (1)
A szanszkritban a „kép”-re több kifejezés él. Mint minden hagyományos kultúrában, így az archaikus indiai kultúrkörben is, a világlátás és a viszonyalkotás alapja az analogikus imagináció. Korunk absztrakt analitikus szemléletével szemben – amely a dolgoktól független, kívül- vagy önálló fogalmi rendszerek létrehozására törekszik, ezekben véli megtalálni a megismerés és a megértés eszközeit – az analogikus imagináció embere a hasonlóságokon alapuló egyezésekben látja a megismerés forrását és tudja, hogy a megértés nem fogalomalkotás, hanem viszony. Mert a hagyományban világos, hogy semmisem önmaga, hanem a többihez és végső soron az Abszolútumhoz való viszonya.
Ekként a „kép” a szanszkritban – „minőségétől”, azaz a „megvalósulás fokától” függően – lehet „citra” – „festett tárgy” –, „abhasa” – „a valóság visszfénye” –, „pratima” – „ellenmérték” – és „yantra” – „eszköz” – (2), tehát nem csupán esztétikai és kommunikációs „objektum”, de „az istenséggel nem azonos, azzal mégis összeköttetésben álló, életét attól nyerő valóság” (3), ugyanakkor „eszköz”, amely „a kimondhatatlanról kimond valamit” (4) és „lélekvezető, megmutatja az utat a valóság teljébe, az egészbe” (5).
A „pratima” „szóról szóra »ellenmértéketet« jelent, az ellenmérték pedig tükör, ami az istenség egyetlen arcát tükrüzi. De aki az istenségnek csak egyetlen arcát ismeri, az magát az istenséget ismeri, mert a kép ezt az egyetlen arcot valóban megméri, mert a képen az istenség egyetlen pillantása világít át, és abból és azon át néz a megteremtett teremtményekre. (…) Létünk bezártságából következik, hogy a teljességet csak önmagunk töredék voltán át ragadhatjuk meg. De mivel minden elszakadt létezőben ő szemléli magát, részben a maga egészét, bármilyen kvalitásban őt ragadjuk meg.” (6)
A reneszánsz és fokozottan a felvilágosodás óta a racionalizmus és az utilitarizmus kényszere alatt álló tudományos és művészeti elit elkeseredett harcot folytat az emberiség primordiális tudása és metafizikus öröksége ellen. Ennek a folyamatnak része és eszköze a támadás a képpel – visszaélve vele ellene – a kép – a „szentség”, a „megidéző” és „megvalósító”, a „metafizikussal kapcsolatot teremtő” – ellen, annak megsemmisítésére törve. A „megszentségtelenítés” azonban nem „racionalizálja”, éppen ellenkezőleg, „démonizálja”, „elszabadítja”, „értelmetlenné” és „destruktívvá” teszi a képet. Ezredvégünk vizuális kommunikációra épülő társadalmainak hamarosan nagy árat kell majd fizetniük ezért, az akkor már elkésett felismerésért: létüket. Mert a kép mindig a „meglátott” marad, a „válasz” és a „beavatás” élményét sugározva magából. Az absztrakt analízisre térítettek tudatában ez a primordiális tudás, mint életalkotó szabály – törvény – már nincs jelen. Az eredendőből, a hagyományból kihullottak számára a kép szakralitása merő misztikum, megfoghatatlan.
Egy Marshall McLuhan-anekdota: A történet szerint McLuhan találkozott egy távoli hölgyismerősével, akivel vele volt kisfia is. Rövid társalgásuk végén McLuhan megjegyezte, milyen kedves és bájos a fiúcska. Mire az anya öntudatosan válaszolt: Látná a fényképét!
McLuhan anyája kimondja az ítéletet saját világa fölött. A kellő képzelettel bírók lelki szemeikkel láthatják, amint szavainak súlya alatt az Alsó-, Középső- és Felsővilág egymásba omlanak vagy ahogyan az Es elsüllyed a Tudat-alattiban.
Az emberi világlátás és viszonyalkotás apokalipszise – története a történetben –, a történelmi párhuzam kifejtésének mellőzésével:
ANALOGIKUS IMAGINÁCIÓ
SZENZUÁLIS ANALOGIZMUS
ANALITIKUS SZENZUALIZMUS
ABSZTRAKT ANALÍZIS
A kép szakrális pozícióját ma már csak az egészen kicsiny gyermekek lelkében tölti be. Csak ők képesek helyesen írni és olvasni a képet, mert még “Isten tenyerén élnek” (7).
„A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt mindenszeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a »csillagocska«, fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó »kinti« Rendet, amelyről ott »bent« mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez – és nemcsak szóval – szemével, s teste-lelke minden moccanásával; kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaiban képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak; s különvalóként is kerek egésznek.” (1991) (8)
A gyermeki lélekben élő analogikus imagináció az organikus emberi létezés szellemi alapművelete. Enélkül szerves – a világot igazgató törvényekkel harmonikus – élet lehetetlen. Az emberiség figyelmetlensége és felejtése következtében törvényen kívül került. A kép története – Istennek az emberben tükröződő arcából virtuális valósággá válása – erről a kihullásról mesél.
„A nyugati festészet eredendő bűne a perspektíva volt.” (9)
A tudást még töredékesen őrző kánont, a perspektivikus ábrázolás (képalkotás) elterjedésével, egyféle analitikus szenzualizmus váltja fel és a realizmus relativitása, amelyben a viszonyok egyre esetlegesebbé – megállapodás szerintivé –, pszeudo-antropomorfabbá válnak. Ez az átalakulás – valójában (Hamvas Béla kifejezésével élve) „permanens krízis” – az „önvesztett” emberiség újkori „metafizikus kalandorkodásának”, céltalan útkeresésének része, amely következményeiben máig tart.
A XIX. század nagy találmánya a fénykép, amely feladata szerint a pillanat megörökítését szolgálja. A cél, amely létre hívta, a mulandóság öröklétbe emelése, nemcsak képtelen, de ugyanakkor végzetes vállalkozás.
Sz. M. Eizenstein Bezsin-rét című filmje megsemmisült. Néhány filmfotó azonban fennmaradt róla, ezek segítségével képet alkothatunk a szovjet filmrendező elveszett munkájáról.
A fényképeken muzsikok láthatók, amint egy templom szentélyét bontják. A tréfából megkoronázott parasztmenyecske arcáról ugyanúgy, mint ahogyan a szentképektől megfosztott aranykeretek keretezte szakállas muzsikarcokról átszellemült boldogság sugárzik.
A fényképezés tette lehetővé a mozgókép megvalósítását.
„Már a 19. század végén feltalálták, de csak egy évtized múltán jutott világuralomra. Ugyanolyan jelentőséggel bír életünkben, mint bírt az árnykép a késő rokokó, a panorámakép a second empire idején. Eleinte úgy tűnt, mintha egy új művészeti forma jönne világra vele, de ezt az illúziót csak némaságának köszönhette. Mert még a legszárazabb és legkorlátoltabb ember képzelete is százszor izgalmasabb és festőibb, mint a világ valamennyi kimondott szava együttvéve; a legszebb és legmélyebb verssorok még csak közelítőleg sem fejezhetik ki, amit a legegyszerűbb múzeumlátogató ki nem mondottan érez. Amíg a mozi néma volt, voltak filmen kívüli, azaz lelki lehetőségei, a hangosfilm azonban leleplezte; és íme, ország-világ szeme és füle előtt nyilvánvalóvá válik, hogy csak egy durva, holt gépezettel van dolgunk. A bioszkóp csak az emberi taglejtést öli meg, a hangosfilm az emberi hangot is, ugyanezt teszi a rádió; egyszersmint megszabadít a koncentrálás kényszerétől, s most már egyidejűleg élvezhetjük Mozartot és a töltött káposztát, a vasárnapi prédikációt és az ultipartit. A mozi és a rádió megsemmisíti azt a titokzatos fluidumot, amely árad mind a művészből, mind a közönségből, és minden színházi előadást, minden hangversenyt megismételhetetlen lelki élménnyé tesz. Az emberi hang mindenütt-jelenvalóságra, az emberi taglejtés öröklétre tett szert, de cserébe oda lett a lélek. Bábel tornya ez: »És mondta az Úr: nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.« A rádióból ma már csalogánykoncert és pápai beszéd hallik. A Nyugat alkonya ez.” (1931) (10)
„Miért járnak moziba az emberek? Mi vonzza őket egy sötét terembe, ahol másfél órán át árnyak játékát figyelhetik a vásznon? A szórakozást keresik? A narkotikum szükséglete? Valóban, számos országban vannak szórakoztató trösztök és konszernek, amelyek a filmet, a televíziót és a látványosság egyéb fajtáit kizsákmányolják. De nem ebből kell kiindulni, hanem a film alapvető lényegéből, amely a világ elsajátításának és megismerésének emberi ösztönével függ össze. Úgy vélem, hogy a moziba menő ember normális igyekezete arra mutat, hogy az időért megy oda – akár az elveszett vagy elszalasztott, vagy ez ideig birtokába nem vett időért. Az ember az élettapasztalatért megy moziba, mivel a film egyetlen más művészethez sem hasonlíthatóan szélesíti, gazdagítja és koncentrálja az ember tényszerű tapasztalatát, és nemcsak gazdagítja, hanem hosszabbá, mondjuk így, lényegesen hosszabbá teszi. Ebben rejlik a film valóságos ereje, és nem a sztárokban, nem a sablonos történetekben, nem a szórakozásban.” (1973) (11)
A kép szakrális pozíciójának elvesztése, az abszolút világrendben betöltött szerepéből való kihullása a mozgóképpel fejeződött be. Az Istennel kapcsolatot biztosító, a Teremtés térképeként igazító lélekvezetőből, a Valóságot relativizáló és virtualizáló, az emberi tudatra rátelepülő, a tudattartalmakat összemosó, a világban való tájékozódást elképtelenítő, a „társadalom normálisan humánus berendezkedését” (12) lehetetlenné tevő elszabadult démonikus eszköz lett.
Ez a büntetésünk, végeredményében: vesztünk, amelyet magunk mértünk magunkra az embernek, a mulandónak, az Abszolútum, az örökkévalóság, aranykeretébe foglalásának kísérletével.
„A primitív (visszakorcsosult) népek mágikus praxisban élnek, és a társadalom normálisan humánus berendezkedésétől mind távolabb kerülnek, a mágikus aktusoknak és formuláknak (…) annál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. (…) A modern társadalomban a mágikus gyakorlat csaknem egyeduralkodó. Babona, ha az ember fals irányba transzcendál. Törvényes elvek nincsenek, jelszavak vannak, amelyek varázsformulák. A realitással való kapcsolat megszakad, és az ember káprázatban él.” (1964-1966) (13)
(1) Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Második, javított kiadás, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1989. 42. p.
(2) Uo.
(3) Uo.
(4) I. m. 44. p.
(5) Uo.
(6) I. m. 42. – 43. p.
(7) Molnár V. József: Egész-ség. Méliusz Alapítvány, Bp., 1995. 7. p.
(8) Uo.
(9) André Bazin. In: Kétszer ötven év a francia film történetéből. Francia dokumentumfilm, rendezte: Jean-Luc Godard, 1996.
(10) Egon Friedel: Az újkori kultúra története VI. kötet. Holnap kiadó, Bp., 1994. 274-275. p.
(11) Andrej Tarkovszkij: A megragadott idő. In: Fejezetek a filmesztétikából. vál. és szerk.: Zalán Vince. Múzsák, Bp., é. n. 236. p.
(12) Hamvas Béla: Patmosz II. Az Életünk Szerkesztősége és a Magyar Írók Szövetségének Nyugat-Magyarországi Csoportja kiadása, Szombathely, 1992. 52. p.
(13) Uo.
***
Film [Kattints ide!]
3 komment
2024.12.03. 23:59
Monnyonle!!!!!!
Címkék: politika kommunikáció közélet nemzet fidesz magyarország botrány agresszió populizmus erőszak csőcselék demokrácia orbán viktor magyarság konzervativizmus kereszténység propaganda manipuláció politikai kultúra politikai kommunikáció züllesztés uszítás közerkölcs hatalomgyakorlás politikai szocializáció 2024 közgondolkodás fidesz kormány magyar péter orbánizmus karaktergyilkosság hatalomtechnika botránykampány narcizmus menczer tamás proliság prolizmus közkultúra bestializmus fülöp attila
E blogbejegyzés közvetlen előzménye itt olvasható.
Azért valljuk be, legalább azok, akik képesek még bárminemű gondolkodásra, félelmetes, hogy az orbánizmus a proliság reneszánszát hozta el, amiről azt reméltük, hogy miután negyven éven át szenvedtünk tőle, végre megszabadultunk, most újra virágában mérgezi a közéletet és a közkultúrát; Pártunk és Kormányunk propagandagépezete már teljes kapacitásával a prolizmus, illetve annak posztmodern változata, a narcisztikus tömegember szentimentális bestializmusa gerjesztésén dolgozik. És merjük kimondani: Nem lesz ennek jó vége, hölgyeim és uraim! [Kattints ide!]
A Fidesz hatalmát legkésőbb 2018 óta az ex-MSZMP-s és ex-MSZP-s szavazók tartják fenn és az Orbán-kormányok, 2010-ben meghirdetett elveiket rég feladva, ennek tudatában és ennek a helyzetnek a fenntartása érdekében politizálnak, nemcsak félrevezetve egykori és jelenlegi keresztény, nemzeti, konzervatív szavazóikat, de elárulva a magyar kulturális és politikai hagyományt (a magyar nemzeti kultúrát) és az ország szuverenitását is. [Kattints ide!]
Politikatörténeti pillanatok:
[A kedvenc részem az, amikor, miközben Menczer Tamás fröcsögve acsarkodik Magyar Péter arcába, Magyar odaszól az oldalt sunyítva meghúzódó Fülöp Attila államtitkárnak:
– Emlékszel, amikor együtt ministráltunk a ferences templomban? Szerinted Teofil atya mit szólna ehhez?
Menczer Tamás (ex)államtitkár, a Fidesz kommunikációs igazgatója, ő reprezentálja a kormányzati kommunikációt. Ilyen viselkedés még a Balkánra sem jellemző vagy Fekete Afrikára, nemhogy az európai és benne a magyar politikára. Ez nemcsak egy keresztény, nemzeti és/vagy konzervatív állampolgárnak vállalhatatlan, de minden épeszű embernek!
Az Orbán-kormánynak még ma le kell mondania!
***
Kiegészítés:
Egy kommentben olvastam, hogy ez a „Reszketsz, kicsi?!” honnét van: a cigányok nyitnak így, amikor ki akarnak rabolni. És ez a Fidesz kommunikációs igazgatójának szájából hangzik el! Most már legalább tudjuk, hogy konkrétan mire is készülnek Orbánék.
Kiegészítés 2.:
Az internetes fórumokat, a közösségi médiát olvasgatva az a benyomása alakul ki az embernek, hogy a Fidesznek már egyetlen épeszű szavazója sincs, Menczer Tamás viselkedéséből és az arra adott kormányzati reakciókból pedig az, hogy már egyetlen épeszű politikusa sem.
Kiegészítés 3.:
Eddig csak maszopos kamunak tartottam, hogy Orbán Viktort anno Grazban kezelték pszichés problémákkal. De ezek után, hogy köznyilvánosan ilyeneket mond az ő szájával, hogy „itt küzdelem van, aki szelet vet, az vihart arat; aki kardot ránt, az kard által vész el; ezekkel az agresszív emberekkel nem lehet szót érteni, hanem le kell őket állítani, és ezt tette a Fidesz szóvivője is, és ezt jól tette” [Forrás], már nincs kétségem afelől, hogy doktor miniszterelnök úrnak valóban komoly bajok vannak a fejében. Ez az ember közveszélyes.
Bónusz:
Attól a pillanattól kezdve, hogy Orbán Viktor legitimálta Menczer Tamás fellépését, Magyarországon véget ért a törvényes, többpárti demokrácia és kezdetét vette a hatalmi erőszakra épülő önkényuralom. Demokráciafelfogásokon lehet vitatkozni, jogállamisági kérdéseket lehet értelmezgetni, de amikor a miniszterelnök nyílt erőszakra szólítja fel a híveit, az teljesen egyértelmű.
2 komment
2024.11.30. 03:11
Közügy
Címkék: élet nemzet irodalom magyarország halál emlékezet 1981 magyarság költészet törzs múlt hűség hagyomány idegenvezetés romlás örökség közügy hajtás rom bennszülöttek nedv tisztesség koszorú illyés gyula gyökér önazonosság elixír magyar irodalom műemlék haza a magasban magyar költészet irodalomtörténet erőfeszítés 2024 kutyaszimat pusztuló ország a mult nyelvén tudók a törzs nyelvén tudók
Illyés Gyula 1981-ben megjelent Közügy című verseskötetét olvasom. Egy vers a kötetből:
IDEGENVEZETÉS
E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok:
nem a végromlás nyomai
ezen a tájon – gyökerek ezek itt:
mind a mai napig
nedvdusak; igy
a kripta-törmelékek
sem azt összegezik,
hogy ami leomlott,
fölrakhatatlan.
Tegnap és hajdan
aratott, igen, Újévtől Szilveszterig,
látástól vakulásig, de még holdfényben is
a jó-kaszás Idő, de kihajt
a tors a tarlón,
a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is
a ciceroneként elősündörgő
bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól
a megmunkált arany, a faragott kép,
a porfir oszlop. A diadalív!
az elvesztett csaták terén –
A példaadó hős vezéreket
dicsfényű mennybe húzza fölfelé
százával a hóhér kötél –
Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták
lélekzenek még odalent.
E szétszórt tégladarabok, csontkupacok
– hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek
– erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz –
nem a szemnek, nem látványul beszélnek
erőfeszitésről, inszakadásig, hanem
hűségről, hiábavalóságig,
tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan
forgathatnak filmet valamiféle
megláttató előhívóval
a mult nyelvén tudók.
Kutyaszimattal előkaparható
elixirről a törzs nyelvén tudók.
Illyés Gyula művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalain [Kattints ide!]
***
Magyarság [Kattints ide!]
Magyar irodalom [Kattints ide!]
Szólj hozzá!
2024.11.29. 20:29
Forradalom az identitásban 2.
Címkék: közösség politika homoszexualitás kommunikáció közélet nemzet fidesz irodalom magyarország emlékezet populizmus identitás orbán viktor magyarság csurka istván erkölcs kereszténység propaganda manipuláció bűn elvek hatalom megbocsátás közerkölcs magyar irodalom szájer józsef farizeizmus erkölcsi törvény orbánizmus erkölcsi válság hatalomtechnika emlékezetpolitika balkanizálódás emlékezetkultúra magánbűn közkultúra fogyasztóbarát magyar identitás erkölcsi állapot rendezőelv petri lukács ádám
E blogbejegyzés közvetlen előzménye itt olvasható.
1.
„Örkény egyperces: Csurka István életművét Szájer József méltatja.” [Egy komment a Világhálóról]
„A 90 évvel ezelőtt született Csurka Istvánra emlékezve rendezett szerdán konferenciát »Csurka 90 – Idő és sors« címmel a XX. Század Intézet. A meghívó szerint »itt az ideje újraértékelni Csurka István politikusi, írói és gondolkodói arcélét, kiemelni életművének azon elemeit, amelyek szellemi muníciót képeznek napjainkban is«.” [Kattints ide!]
Kommentelők egymás közt. A cikk alatti kommentfolyamban olvastam:
– Húha, jól leápolták Csurkát az érintettek. Azóta is folyamatosan prüszköl a sírban. Úgy látszik Orbán stratégái úgy döntöttek hogy a maguk képére formálják Csurka hagyatékát. Kérdés, Csurka megalkuszik-e. Hagyják-e írásai a kilúgozást, a kisajátítást? Bele tudják-e passzintani magvas mondandóját a cionista görény-kurzus ideológiájába? Esetleg meghasonlás szemtanúi vagyunk, amikor is a Fidesz gondolkodó elitje a kormány aljas közel-keleti külpolitikájának meghaladására készül?
– Csurka egyik legfontosabb kijelentése az volt, hogy a magyar társadalomnak nincsenek erkölcsei, csak erkölcsi állapota van és a magyarok személyi igazolványában nincs fénykép, csak ujjlenyomat. Ha a magyarság túlélésére törekszünk, mindenek előtt, ezen kell változtatnunk. A Fidesz válasza erre a titkosszolgálatokat, a bulvárt és a kormányzati kommunikációt kombináló, a közbeszédet, a közgondolkodást és a közkultúrát soha nem látott mélységekbe süllyesztő Rogán Művek propagandagépezete. Nagy mákja volt az öregnek, hogy nem élte meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiteljesedését.
2.
„Az ígéret földjére vezető út a Sinai hegyen át vezet. Lehet, hogy az erkölcsi törvény azért létezik, hogy fölülemelkedjenek rajta: de azok nem tudnak fölébe emelkedni, akik nem fogadták el követeléseit, s minden erejükkel nem próbálták teljesíteni őket, majd becsületesen nem néztek szembe a saját kudarcaikkal.” [Kattints ide!]
„Mi, akik olyan öregek és szerencsések vagyunk, hogy már a Fidesz első irodájában, a Molnár utcai kis lakásban beszélgethettünk Szájer Józseffel, természetesen örülünk, hogy közössége visszavárta és visszafogadta őt. Szájer – mindezt a Mandiner olvasói jól tudják – a kommunizmus kimúlását követelők hőse volt, hiszen az egykori állampárt legnépszerűbb jelöltjét győzte le az első szabad választásokon. Szájer József kitűnő, éléselméjű figura, aki sokat tett azért, hogy Magyarországon szabadság legyen. A Covid-karantén idején volt egy kínos és mémszerű pillanata, ami után végleg befejezte politikusi életpályáját, minderről és sok másról is a Mandiner hetilapban Szalai Laurának adott interjúban sok figyelemreméltót mond a Fidesz legképzettebb jogásza. A gesztinai rebbéről, reb Jechiel Meir Lifschitzről mesélték, hogy ifjúkorában meg akart tanulni sakkozni. Amikor azonban megtudta, hogy a játék szabályai szerint, ha valaki egyszer már lépett, az nem gondolhatja meg magát és nem léphet vissza — kijelentette, hogy ez nem neki való. Mindezt pedig azzal indokolta, hogy nem zsidónak való dolog, ha nem lehet megbánást tanúsítani és megtérni, azáltal is, hogy az ember visszacsinálja. Az a közösség, amelynek nincs egy stabil belső magja, az a közösség, amely nem tekinti természetesnek a zsidó-keresztény kultúra talpkövét jelentő megbocsátás kultúráját, az a közösség, amely nem engesztelődik meg és ha másként is de nem alkotja újra viszonyát a közösség egyik alapítójával, s egy egyszeri magánéleti botrány után a sajátjáért nem áll ki, nem lehet életképes.” [Kattints ide!]
Kommentelők egymás közt. A cikk alatti kommentfolyamban olvastam:
– Innét indultunk: „Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. Harmincéves munkáját nem fogjuk elfelejteni és megtagadni, de cselekedete nem elfogadható, és nem védhető. A történtek után az egyetlen helyes döntést hozta, amikor bocsánatkérés mellett Európai Parlamenti mandátumáról lemondott, és a Fideszből kilépett. Döntését tudomásul vettük." [Forrás] Itt tartunk: „Tegnap Szájer József visszatért a közéletbe, intézetünk bemutatta az új könyvét. Ahogy Schmidt Mária mondta, Szájer egy kiváló képességű, kipróbált harcos, akinek igenis helye van a közösségünkben. A rajta élcelődő ellenzéki megmondóembereknek pedig azt üzenjük: nem érdekel minket, mit írnak vagy mondanak! A karaván ugyanis halad.” [Forrás] Akkor most merre is halad az a karaván?!
– A témában mindenkinek le kell tenni a hűségesküt, mert különben...? Nem hoz neki semmit a Jézuska, vagy száműzik Csádba aranybányát őrizni? Van az egyszerű szervilizmus, és van a minősített esete. Ez még azt is túlhaladja, ez a jövő, élve teszik a panteonba korunk hősét, a jó buzit. Rossz buzi a másik csapatban van csak. Eszem megáll, és lekuporodik!
– Gondolkodtam rajta, hogy mi ez a jelenség, hiszen még Kádár János alatt sem viselkedett az elit ilyen eunuch módon. Aztán úgy döntöttem, hogy valószínűleg az a megfejtés, hogy Orbán Viktor alatt Magyarország balkanizálódni kezdett, egyre gyorsuló tempóban csúszunk lefelé a térképen délkeleti irányba.
– Volt egy munkatársam, aki naponta többször frissítette a teendői listáját, mindig a legfontosabb került felülre. Nem tartottuk épelméjűnek, mert a rendezőelv az kell, hogy legyen, ha valamit elkezdtél, fejezd is be, mert a nagy taktikázásba könnyű belezavarodni, akárcsak a személyre szabott hazudozásba. A listázásnál sokkal fontosabb a rendezőelv kiválasztása. Sokféle vezetési stílus van, amiknek nagyon különböző a hatékonysága. Amit itt látunk, az eszement kapkodás, szétszaladtak a lovak. A propaganda mindenhatóságába vetett hit veszélyes tévhit. Mindent azért a választók sem vesznek be, bármit nem lehet lenyomni a torkukon.
***
Csurka István [Kattints ide!]
Szájer József [Kattints ide!]
***
Kiegészítés (2024. december 2.):
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Bogár László írja: „Orbán Viktor nemzeti nagykoalíciója, amely a Fidesz fedőnevet viseli, ha rejtett formában is, de képes »otthont adni« az önállóan soha meg nem jelenhető nép-nemzetnek. És a magyar miniszterelnök azért lehet egy formálódó globális nagykoalíciónak is meghatározó személyisége, mert hordozza azt a szellemi örökséget, amelyet a 20. század utolsó évtizedeiben Csurka István alapozott meg.” [Forrás]
– Drága Bogár úr! Ha valamit úgy elrejtünk, hogy már magunk sem találjuk, akkor az nincs. Képzelje csak el, ha Csurka István is így gondolkozott volna 1990-ben és addig rejtegette volna az MDF-ben a nép-nemzetet, míg végképp nyoma vész, akkor most miről beszélgethetnénk?!
Szólj hozzá!
2024.11.20. 03:00
A boldogságról
Címkék: közösség párbeszéd szabadság boldogság tükör tekintet szeretet megértés tisztelet embertárs lehetőség lehetetlen személy alázat emberség egyén méltóság embervolt individualizmus alárendelés mellérendelés a szabadság titkos döntése a másik az én méltóságom őre személyesség
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Mindenkit hagyni kell boldognak lenni, ennyi az egész!
– Lehetetlent kívánsz.
– Miért?
– Mert az emberek nem önmaguktól boldogok, hanem egymástól.
***
A tekintet (a)vagy a szabadság (1.) [Kattints ide!]
1 komment
2024.11.14. 18:49
Kádárizmus újratöltve (bonus track)
Címkék: politika 2006 család kommunikáció közélet 1982 rendőr társadalom orbán viktor magyarság gyermekvédelem párkapcsolat kurva felelősség európa kiadó politikai kultúra politikai kommunikáció dekadencia popzene kádárizmus 2010 titkosszolgálatok közerkölcs strici spicli züllés politikai szocializáció morális problémák 2024 erkölcsi normák moralitás varga judit magyar péter orbánizmus fidesz-kormány erkölcsi válság hatalomtechnika nőkérdés hatalmi visszaélés vogel evelin
„(...)
túl sok a rendőr
túl sok a spicli
kevés a kurva
kevés a strici
kevés a rendőr
kevés a spicli
túl sok a kurva
túl sok a strici
ez egy igen-igen kemény, kemény világ
ez egy igen-igen kemény, kemény világ
a zene nem zene, a szöveg nem szöveg
senki nem tudja, hogy jön vagy megy
a zene nem zene, a szöveg nem szöveg
senki nem tudja, hogy jön vagy megy
ez egy igen-igen kemény, kemény világ
ez egy igen-igen kemény, kemény világ
(...)” [Kattints ide!]
1.
Csak eljutottak Orbánék 2024-re oda, ahol Kádárék 1982-ben voltak!
2.
2006 és 2010 között a Fidesz minden második megnyilatkozása a társadalom erkölcsi válságáról szólt. Hadd kérdezzem már meg nagy szeretettel, hogy milyen erkölcsi állapotokra utal és milyen jövőt feltételez az, amikor a fideszes kormányzati kommunikáció politikai ellenfelükkel szemben két, a politikai ellenfélhez korábban a legszorosabban kötődő, a kormány által félreérthetetlenül megzsarolt, majd kitartott nő személyes visszaéléseire és támadásaira épül? Mit üzen ez a társadalom számára? Milyen családvédő kormány az, ami az emberek legbensőségesebb, legszorosabb kapcsolatait használja fel/ki hatalma fenntartására? A kormánypárt szavazói mit szólnának hozzá, ha a házastársukat, élettársukat zsarolnák, játszanák ki ellenük, hogy ezzel kényszerítsék vagy tegyék tönkre őket?
***
Kádárizmus [Kattints ide!]
Orbánizmus [Kattints ide!]
***
Kiegészítés (2024. november 15.):
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Felelős ellenzéket szeretnék karácsonyra, vagy húsvétra, vagy a szülinapomra, de bármikor meglephettek vele! [Kattints ide!]
– Én pedig „Felelős ministeriumot Buda-Pesten”! [Kattints ide!]