„A KISEMBER ÉS A KISPOLGÁR
Félek a kispolgártól. Nem gyűlölöm, amiért szűk és korlátozott világban él, de félek tőle, amiért világának túlnyomó fele formátlan és végtelen sötétség.
A kispolgár tökéletesen más valami, mint a kisember. Látszatra a két életforma azonos. Valójában homlokegyenest más. A kisember olyan, mint a hó alatt megbúvó mag. Szemben a kispolgár lappangó poklával, démonitásával.
A kisember: nyitott. S bár nem ura helyzetének, ártatlan nyitottságában birtokosa az emberi lét egészének, nyitottságával megtapasztalva, érettséggé váltva mindazt, ami eltiporja. Sorsával így szakadatlan részese a valódi kultúra örökké győztes vereségének.
Vele szemben a kispolgár: zárt. Ura életének. És vesztese annak az aránytalanul nagyobb meghívásnak, amit tökéletesen érzékeltet földünk sorsa, mérete és helyzete az univerzum egészében.
Amíg a kisember – hasonlóan a lángelméhez – a mindenség polgára, a kispolgár kizárólag a földet lakja. Az ilyenfajta »állampolgárság« azonban törvénytelen. Ahogy a gőg se azért bűn, mert túl nagyra, hanem azért, mert túl kicsire veszi magát, hogy sorsa biztos ura lehessen.
A kispolgárnak háza, kertje és kutyája van. Én nem ezért bírálom. Félelmemet a kispolgár elhanyagolt, elnyomott világa kelti, ami nem egyéb, mint a tudat alá szorított mindenség. Ami házát, kertjét, kutyáját illeti, ezeknek legfeljebb örülök – ha mindjárt halovány mosollyal is –, mert ezek legalább láthatók. Ezeket befogadta életébe és tudatába. Félni én attól félek, amit a kispolgár nem mer vállalni az emberi lét egészéből, attól a kerttől, aminek nincs égboltja.
Megpillantva a kispolgárt, én egy deformált, letagadott és be nem vallott mindenséget észlelek mindenekelőtt, mely ha szóhoz jut egyszer, a »kispolgár« habozás nélkül hagyja ott házát, kertjét, kutyáját, hogy az elnyomott univerzum mintájára berendezze a koncentrációs táborok világát, a be nem vallott mindenség mintájára egy bevallhatatlan mindenséget.
Dosztojevszkijt pillanatra se tévesztette meg a látszat. Az önző korlátoltság mögött a kispolgárban ő a kor formátlan démonát látta, a kiszámíthatatlan veszélyek mérnökét. És tudta, ismerte az ide vezető utat is. A valódi démon sose születik démonnak. Hitler gyermekkori fényképeit szemlélve nem véletlen a szorongásunk. Bizonyos értelemben saját veszélyeinkkel, s korunk lejtőjével szembesülünk e fényképeket szemlélve. S itt megkockáztatnék egy nagyon hazárd irodalmi megjegyzést. Aki »démonnak« született, az Dosztojevszkij volt. Legalábbis olvasásakor érzem azt, mintha egy démon fejlődéstörténetét olvasnám, egy »démonét«, aki a lét méhen kívüli terhességében fogant és visszatalált az emberibe, egyszerűen az emberibe. Szemben a kispolgár démonitásával, ő nem a bölcsőből jutott a pokolra, hanem a pokolból a keresztre. De jellemzésemnek ezek az utolsó szavai semmiképp se a vallásfilozófia szótárából származnak. Erősen irodalmiak: ily módon kívánva kifejezni a kifejezhetetlent.
(Új Ember, 1972. október 15.)”
