[A bejegyzés közvetlen előzménye: magyarido.blog.hu/2011/03/08/mertek_vagy_merdek_meg_mindig_kotcse/fullcommentlist/1#c13182596]
Holnap Balogh László, Gara Kálmán és Végh Dezső Debreceni villamoskalauz könyvének bemutatója lészen Debrecenben a Megyei Könyvtárban, következzen e helyütt mostan egy látatlanban és olvasatlanban hozzáfűzött adalék; szól az elbaltázott ischler-szeletről:
Hatodik osztályos koromban, mint az Újkerti lakótelepi Kun Béla Általános Iskola sötétkék nylonköpenyes – zsebemben, akár a kis Recének, némi kiömlött ragasztó, savanyúcukor és zsírkréta törmelék -, cé-s tanulója, egyik nap, valamelyik szünetben beálltam a sor végére az aula sarkában elhelyezett büfé előtt; lévén ischler-szeletet látván az üveg mögött, szép fekete csokoládéba mártottat fehér papírszalvétán ... egykoron nagyon szerettem, ha meglátogattuk apám unokanővérét, ezért aztán nagyon szerettem az ischlert, mindezekért pedig nagyon szerettem Debrecenben villamosozni, azon az akkor még járó fapados járaton, amelyik a Vöröshadsereg útjáról a Béke útjára kanyarodott és az Attila téri görögkatolikus templomnál fordult aztán vissza, azért szerettem tehát azon a fapados járaton villamosozni (jegyzem meg mintegy mellékesen, hogy már az Apolló mozihoz is, aholis ugye általunk a járatváltás lezajlott, szintúgy, a Lisznyai utcától a sárga tujával utaztunk, hátul a kalauz emelvényénél egy forintért fehér fecnit vettünk – megváltva vele számomra az utazás jogát; szüleimnek bérlete volt), amelyik a Vöröshadsereg útjától a Béke útján az Attila téri görögkatolikus templomig járt, mert nagyon szerettem az unokatestvéreimhez vendégségbe menni, többek között azért, mert nagyon szerettem az ischler-szeletet a – na, milyen utca? – sarkán, a Pacsirta cukrászdában, mert amikor végigzörögtünk a Simonyi utcán, át a Bem téren, tovább a Péterfián, aztán a Kálvin tér után a Vöröshadsereg útján, majd átszállás után a Béke útján egészen az Attila téri görögkatolikus templomig, előre tudtam, hogy betérünk majd a sarki aprócska Pacsirta cukrászdába, és én ott nem is egy, hanem kettő darab ischler-szeleten fogok élvezkedni ... álltam a büfé előtt a sorban, kisgyermekkori íz emlékeimet dajkáltam, álltam, mint kőszikla: még a becsengetés sem fog innen elmozdítani, az aulában zsibongó alsós kis hülyegyerekek is mind lepattantak rólam; de kár volt a lelkesedésért, az ischlert készítői jól elbaltázták: ott a Pacsirtában a két tésztakorongot valami mennybéli kókuszos krém ragasztotta össze, ezt a mostanit pedig közönséges lekvár. Közönséges lekvár.
Hatodik osztályos koromban álltam a Kun Béla Általános Iskola aulájában, nylon iskolaköpenyben, és tudtam, többé már soha sem fogok várni semmit a jövőtől.
„(…)