Ostromállapot van.
Az éjjel betegségem felébresztett. Ültem kiült fotőjömben, szíttam a cigarettákat, szürcsölgettem egyik bögre teát a másik után és éltem az ostromállapotot. Nem kellett semmit elképzelnem, elég volt egyet s mást felidéznem.
Felidéztem hát, szépen sorjában, azoknak a tekintetét, akiket a bizonytalanság betegesen gyanakvóvá tett, azokét, akiket kapzsivá, azokét, akiket apatikussá és azokét, akiket halottá. Nem kellett hosszan keresgélnem, mindre van emlékem bőségesen.
S míg így idézgettem dohányfüstbe, teagőzbe és nem viselhetetlen, de a róla megfeledkezésre alkalmat nemigen adó fájdalmamba burkolózva, hogy „hányan kipusztultak, hányan elrohadtak, hányan a fenébe elrohantak, s nem épp a rohadtak”, valahonnét hátulról és mélyről egy dallam kezdett beszivárogni tudatom aktívabb rétegeibe. Megörültem neki mikor észrevettem és felismertem, és hívtam, hogy jöjjön, minél előrébb.
Ültem az ostromállapotban és gondolatban együtténekeltem a karral. És akkor ott ott-tudtam abban a karban mindazokat (is), akik már (így vagy úgy, ezért vagy azért, de) nincsenek velem.
Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl,
Melyen az élet halni szállt S megtörte holta a halált.
Kegyetlen lándzsa verte át Gonosz vasával oldalát.
S mely szennyet, vétket eltörölt: Belőle víz és vér ömölt.
Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid énekelt:
Az Úr, halljátok nemzetek! Kereszten trónol köztetek.
Rajtad tündöklik, drága fa, Királyi vérnek bíbora.
Ó választott jeles faág, Ki szent testét karoltad át!
Világ bűnének zálogát, Ó boldog ág, te hordozád,
Az ellenség gonosz fejét Megváltónk rajtad zúzta szét.
Ó kereszt, áldunk, szent remény, A szenvedés ez ünnepén.
Kérünk, kegyelmet adj nekünk, Add vétkünkért vezeklenünk.
Szentháromság, dicsérjenek, Üdvösség kútja, mindenek.
Legyen győzelmünk, add meg ezt, A diadalmas szent kereszt.
