A www.gondola.hu írja:
„Szögi Lajos nagyobbik lánya azt nyilatkozta nemrég a médiában, hogy a szörnyű tragédia után kicsit – már amennyire lehet – az vigasztalja, hogy édesapja borzalmas halála fölrázta a társadalmat, az embereket figyelmeztette egy iszonyatos veszélyre. A kiváló magyartanárt, aki diákjait és gyermekeit is arra nevelte, hogy ne legyenek rasszisták, fogadják el a más embereket, nos ezt a kitűnő embert brutális módon agyonverték Olaszliszka egyik utcájában 2006. október 15-én, két kislánya szeme láttára. A Szögi család azt reméli, hogy ebből a szívbe markoló példából az ország tanul, és választott vezetői révén megszervezi az ártatlan emberek védelmét.
Évezredekkel ezelőtt egyébként az ilyen esetek megelőzésére, de legalábbis ritkítására hozott létre államokat az emberiség.
Nos, fájdalom, de Szögi Lajos mártírsága kevés volt ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság államként működjön. A hatóság gyenge ahhoz, hogy megállítsa az olaszliskásodás folyamatát.” (1)
Nem vagyok „nagy újságolvasó”, nem töltök naponta órákat azzal, hogy valamennyi számomra elérhető sajtóterméket végigbogarásszam – nincs igényem az efféle „tájékozottságra”. Mégis, mikor a fent idézett gondolás jegyzetet elolvastam, biztos voltam benne, hogy egy hatalmas áttörés tanúja voltam: az úgynevezett „mértékadó” sajtóban (és a gondola.hu-t, bízom benne, ide sorolhatjuk) eddig még soha, senki le nem írta – hacsak nem aljas, gúnyos éllel – Szögi Lajos tiszavasvári tanár halála kapcsán a „mártíromság” szót. (Nem nyugodtam meg felismerésemben, némiképp utánajártam, ellenőriztem: guglizásaim igazolni látszanak feltételezésemet.) Idejegyzem a nevét annak, aki először leírta: Hortolányi Dénes.
Egy régebbi bejegyzésben – az aradi vértanúkra emlékezve (2) –, már írtam a vértanúság fogalmának eredetéről és „profán” alkalmazásáról. Leírtam már, hogy: a vértanúság szakrális fogalom. (3) Profán alkalmazása a kifejezés eredeti keresztény jelentésének téves értelmezéséből vagy tudatos eltorzításából származhat. Így, természetesen, az 1848-1849-es szabadságharc után Aradon kivégzett honvédtisztek sem voltak „vértanúk”. Ugyanakkor magatartásukkal és „sorsukkal” – közülük többek, többször – számos vonatkozásban is „tanúk”, azaz „tanúságtevők” voltak. Számomra akkor, ott a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Magyarországán mindenképpen. Általuk, történetük megismerése által „megnyílt” előttem a történelem; a róluk (és tőlük) való olvasás elindított bennem egy gondolkodási folyamatot a múltról (aminek kétségtelenül van relevanciája), a múlt és a jelen viszonyáról, hasonlóképpen a személyes és a kollektív, a személy és a hatalom viszonyáról.
Szögi Lajos „szerepének” kimondása, beemelése a „nemzeti emlékezetbe”, ebben az értelemben, legalább olyan időszerű volt, mint amilyen jogos. Szögi Lajos halálával – miként az aradiak –, maga is „tanúvá”, „tanúságtevővé” vált, s – miként az aradiak – maga is egy, a nemzeten elkövetett sötét és gonosz erőszak szimbolikus áldozatává. Szögi Lajos neve megidézi számunkra mindannak a sokszáz-sokezer megölt, megnyomorított és megalázott honfitársunknak az alakját és szenvedését – többnyire idős, önmagukat megvédeni képtelen vagy beteg emberekét és gyerekekét –, akik egy infernális rezsim által megidézett és feltüzelt tébolyhullám áldozataivá váltak.
Bejegyzésem címéül a hivatkozott gondolás jegyzet egy mondatát választottam: „Nos, fájdalom, de Szögi Lajos mártírsága kevés volt ahhoz, hogy…”. A szerző a szövegben a mondatot így folytatja: „…a Magyar Köztársaság államként működjön.” Ezzel a megállapítással nehéz volna vitatkozni, hiszen a Magyar Köztársaság nem működik államként. Ugyanakkor – és erről már nem beszél a szerző – e „mártírság” révén félremagyarázhatatlanul és letagadhatatlanul megmutatkozott a valóság igazi arca. Egy „tanúságtétel”, ha valóban az, sohasem több és kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Amellett és éppen annyira tesz tanúságot, ami mellett és amennyire tanúságot kell tennie. E tanúságtétel MEGTÖRTÉNT.
***
Megérett az idő, hogy nyíltan beszéljünk, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, hogy szembenézzünk az elmúlt hatvan év valós történetével, helyünkkel és szerepünkkel – ki-ki a maga helyével és szerepével – ebben a történetben. Olyan pont ez, ahol a profán és a szakrális már nem értelmezhető egymástól elkülönítve, hiszen napi létünk már nem írható le másként, mint szakrális fogalmakkal. S ha létezésünk kérdései szakrális tartalmakat nyernek, az azokra adott válaszoknak is szakrális válaszoknak kell lenniük. Az aradiak vagy Szögi Lajos „tanúságtétele” csak úgy válik befogadhatóvá számunkra, ha áldozatuknak (4) értelmet tulajdonítunk, s az általuk képviselt értékeket magunk is követjük.
Két válasz létezik. Vagy igen vagy nem.
Folyt. köv.
„A magyarság önpusztítása az anyaországban 1958-ban kezdődött, igen tevékeny pártállami ösztönzéssel. Nem kell ennyi rengeteg gyerek! - adta ki az ukázt agitprop hadseregének a politikai hatalom 1957–58-ban, éppen amikor a születésszám elégtelenre váltott. A pártvezérelt sajtómonopólium tette a dolgát, s 1962-ben már a népességhez arányítva nálunk született a legkevesebb gyerek a világon. Aki szót emelt, megbélyegezték, a művi abortuszok száma – csak a nyilvántartottaké – kétszázezer fölé nőtt. Az átlagos életkor kitolódása elfedte a gyermek korosztályok gyorsuló fogyását, s az először 1981-ben jelentkező <<természetes fogyás>> 2000-re huszonnyolcszorosára nőtt. Ez idő alatt hétszázezerrel több volt a koporsó, mint a pólya, s nem számolva az időközben betelepülőket, mára mélyen tízmillió alá szorultunk.
