„(…) Van ebben a szemléletben [t.i. a Spengler-Frobenius-Sorokin-Toynbee-féle úgynevezett kultúrmorfológiában] valami visszataszítóan egészségtelen, hogy az ember életét ezer évekkel mérik, mikor nem ezer éveket él, hanem, mondjuk, hetvenet, és ami számára fontos, nem egy század, hanem öt perc. Ha valaki ilyen méretekben gondolkodik, és az embert ezredévek távlatából rovarnak tekinti, nem lepődhet meg, hogy az ember tényleg rovarnak érzi magát, az élet bagatell, visszakorcsosult önérzettel és destruált halhatatlanságtudattal. (…)”
Kinyitottam a nagy kétajtós szekrényt, hogy elővegyem az őszi-tavaszi kabátomat és, abban a pillanatban, beütött a krach. A kabátot kiakasztottam, a vállfáról leakasztottam, a vállfát visszaakasztottam, a szekrényajtót bezártam, a kabátot a bejárat melletti ruhafogasra akasztottam, majd a kétségbeesés súlya alatt kiült fotőjömbe rogytam.
Mondtam is Z.-nek, mikor legközelebb találkoztunk:
–Ember, nekem ez már sok. Ami itt körülöttünk zajlik, ami itt rajtunk esik az számomra már kezelhetetlen. Egyszerűen sok. Blokkol, b*’z’ki, blokkol. És ötletem sincs, hogyan lehetne ehhez viszonyulni. Akárhogy, valahogy…
Meglepetten tapasztaltam, hogy Z., a nagy empatikus, egyáltalán nem empatikusan, hanem értetlenül néz rám.
Egy darabig nézett, majd ennyit mondott:
– Amerikai plán.
No, ettől nem lettem sokkal okosabb.
Vártam a folytatást, de a folytatás csak nem jött. Z. jobb vállam felett elnézve a hátam mögötti koszlott fal olvasásába merült. Kénytelen voltam megsürgetni:
– Az f*sza! De mi van vele?!
– Nem igaz, hogy nem mondtam még! Biztos, hogy mondtam – mondta, pedig még nem mondta. – Ez a nagy tudomány, ez a nagy felfedezés, az amerikai plán. Tudod mi az, nem?
– Ja. Kábé. Valahol a félközel és a kistávol között. Attól függ, honnan közelítjük meg a problémát.
– Nohát! Erre jöttem én rá: a mozgásokat, eseményeket, szereplőket, nevezd közéletnek vagy annak, aminek akarod, te nézed, a saját szemeddel, a saját tudásoddal, a saját tapasztalataiddal; olyan „látószöget”, olyan „képkivágást” kell hát választanod, ahonnan, amiben ez az egész sz*rság számodra értelmezhetővé, kezelhetővé válik. Nekem ez az „amerikai plán”. Ha túl közel mész, abból se’ jön ki semmi, ha túl nagyra nyitsz, abból se’. Nekem, az én „pozíciómból”, ez működik. És működik.
Logikusnak tűnt, amit mondott, bár az elégedettség, amivel (mondta), tőle kicsit komikusnak (tűnt (mivel egyáltalán nem jellemző rá)).
Majd arról beszélt, hogy ez a „szemlélet” a „magunkfajták” természetes szemlélete, és hogy a „hatalombitorlók” nagyon sok melót fektetnek abba, hogy ebben bennünket megzavarjanak, elbizonytalanítsanak. Ez is logikusnak tűnt.
Ültem otthon kiült fotőjömben és a Z.-től hallottakat próbálgattam. Gondolatban ide-oda rakosgattam, toszigáltam „objektívemet”, mígnem egyszercsak (hirtelen) igen élesen a következő emlékkép rajzolódott ki a fejemben:
„(…) Odahaza a Vicunán, meséli [a bíró], az elítélt értelmiségi bűnözőknek, akik visszaéltek a beléjük vetett bizalommal, betömik a fülét, hogy a lelkük ki ne szabadulhasson. Akkor aztán ürülékkel feltöltött mesterséges tavakba merítik őket - nyakig. Akkor aztán a helyettes rendőrbírók nagy teljesítményű motorcsónakkal nekihajtanak a fejüknek.Ő maga, a bíró, meséli, százával ítélte ilyen büntetésre a bűnözőket, és azok kivétel nélkül mindig ellenkeztek, mondván: nem szegték meg a törvényt, legfeljebb a szellemét sértették meg, azt is csak éppen egy picikét. Mielőtt elítélte őket, mindig éjjeliedényt húzott a fejére, hogy messzehangzóbbak és félelmetesebbek legyenek a szavai, majd elmondta a formulát:
– Fiacskáim, nemcsak a törvény szellemét kapjátok. Megkapjátok ezúttal testestül-lelkestül. (…)”
(Ez az idézet mégegyszer kicsit bővebben itt (is) (el)olvasható: bbjnick.blog.hu/2007/11/30/kurt_vonnegut_irja)
Most itt tartok. Ha módom lesz rá, feltétlenül megkérdezem Z.-t, hogy, ugyan, ő is hasonló eredményre jutott-e?
***
A politikai osztály megtisztítása (Válságkezelés rapid módon). Itt: magyarido.blog.hu/2008/07/26/a_politikai_osztaly_megtisztitasa_valsagkezeles_rapid_modon