szentkoronaradio.com/kulfold/2009_10_20_a-szuzanya-hangjat-hallotta-az-abortuszokat-vegzo-nogyogyasz
Ennyi.
„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”
2009.10.20. 03:43
Fotográfia (a)vagy a „kizáródási pont” (Egy fontos kulcs az életünkhöz 3.) 2.
Címkék: film magyarország valóság magyarság tényfeltárás hagyomány ideológia ragályi elemér magyar film szembesítés modernizáció önreflexió fotográfia 1972 tradíció szociográfia iglódi istván sebő ferenc zolnay pál kizáródási pont zala márk sorsélmény gyökérélmény jankura péter köllő miklós székely orsolya zsugán istván
„Meg kell a búzának érni, meg kell a búzának érni,
ha minden nap meleg éri, ha mindennap meleg éri.
Meg kell szívemnek hasadni, meg kell szívemnek hasadni,
ha mindennap bánot éri, ha mindennap bánot éri.” (1)
E bejegyzés közvetlen előzménye itt olvasható: magyarido.blog.hu/2009/10/14/fotografia_a_vagy_a_kizarodasi_pont_egy_fontos_kulcs_az_eletunkhoz_3_1
„… mi sem áll távolabb tőlem, mint annak a felszínes és felelőtlen filmcsinálási módszernek a dicsérete, hogy <<felveszek egy csomó anyagot, aztán a vágóasztalon majdcsak összeáll belőle valami film>>. Számomra természetes, hogy tisztességes és lelkiismeretes dokumentumfilmes csak olyasvalamihez kezdhet a kamerával is utánajárni, amit elméletben tud és már alaposan ismer. De ilyen esetekben is, adott pillanatokban rendszerint létrejön egy úgynevezett <<kizáródási pont>>. Amikor az emberek és a dolgok egyszer csak másról kezdenek vallani, nem a szorosan vett, eltervezett témáról. Éppen ezeknél a <<kizáródási pontoknál>> kell nagyon érzékenynek bizonyulnia a dokumentumfilmesnek, s a váratlanul felvetődő más problémát, más szituációt követni a kamerával. Ilyenkor szinte önmagát termeli ki a téma, s születnek a jelentős, valóban jó dokumentumfilmek, mert ilyenkor jelenik meg az anyagban a líra, a költészet is. Tapasztalatom és meggyőződésem, hogy a dokumentum és a költészet bizonyos ponton találkozik, s egyszer csak megjelenik a vásznon a nyers, kisszerű köznapi élet poézis. Engem ez érdekel leginkább: hogyan lehet újra és újra létrehozni ezt a különös varázslatot.” (2)
Ha a(z ezerkilencszáz)nyolcvanas évek végén írnám ezt a bejegyzést, Zolnay Pál (3) idézett (eredetileg 1972-ben megfogalmazott) gondolatait a maga korában nagyon bátor és nagyon újszerű (tulajdonképpen áttörést hozó) gondolatokként jellemezném. Ma (kettőezerkilencben) azonban úgy kell jellemeznem, mintha 1972-ben írnám ezt a bejegyzést: nagyon bátor és nagyon újszerű (gondolatokként). Így jártunk.
A Fotográfia c. film keletkezéstörténete ugyancsak érdekes és tanulságos történet. Zolnay elbeszéléséből tudjuk, hogy az alapötlet egy árvízi dokumentumfilm forgatása közben ötlött fel benne: egy gazzal felvert udvaron, egy összeomlott vályogház mellett beszélgettek egy asszonnyal, aki (a természeti katasztrófában) gyakorlatilag mindenét elvesztette. Egyetlen dolgot sikerült megmentenie, egy olcsó esküvői színes fotográfiát. „Legfontosabb, hogy ezt sikerült megmenteni a víztől. Ez olyan érték nekem, hogy nem adnám egy tehénért!” (4) – mondta az asszony a filmeseknek. A stáb köré hamarosan körégyűltek a szomszédok is, akik mind hasonló helyzetben voltak és mind hasonló lelkesedéssel mutogatták (a víztől szerencsésen megmentett) vándorfotográfusok által készített igénytelen-giccses családi képeiket. Ez az élmény egy a vándorfotográfusok tevékenységéról, annak hatásáról szóló rövid(dokumentum)film elkészítésére ösztönözte Zolnayt. A rövidfilm készítése során szerzett élmények és tapasztalatok azonban tovább foglalkoztatták, eladdig, hogy egy „dokumentum-játékfilm” forgatásába kezdett. Két nagyszerű (és kellően „szituációérzékeny”) színésszel (Iglódi Istvánnal és Zala Márkkal), a vándorfényképészek tevékenységét imitálva, a helyzetben rejlő lehetőségeket kihasználva, járja a Fotográfia c. film forgatócsoportja a magyar vidéket és rögzítik mindazt, ami rögzíthető. Az alapkoncepció, a tényfeltárás („ugyan miért is adja egy vidéki nyugdíjas másfélhavi nyugdíját oda egy otromba giccsért?”) azonban lassan szembesítéssé válik (erre (is) utal Zolnay e bejegyzés elején idézett interjúrészletben), majd önreflexióvá: nem mi (a filmesek, az „értelmiségiek”) ítéljük meg őket (a „népet”), hanem ők, az ő életükben rejlő mélységek ítélnek meg minket. (A film utolsó kockáin Zala Márk tekintete erről a felismerésről – „sorsélményről”, „gyökérélményről” – üzen nekünk.)
Igen messzire vezetne, ha most a Fotográfia születésének idején uralkodó társadalmi környezet és kulturális atmoszféra boncolgatásába fognánk. Legyen elég itt most annyi, hogy a hetvenes évek legeleje volt ez, az értett kádárkor kezdete. A rezsim túl volt már a megtorláson, túl volt már a téeszesítésen, túl volt már a bedőlt új gazdasági mechanizmuson, eddigre/addigra elkészült már a (manapság csak) kádári kompromisszum néven emlegetett mákony (méreg), mely a kezetört-lábatört, magatehetetlen társadalom végletes és végleges tudatvesztését volt hivatott biztosítani (ez a méreg a hetvenes évek folyamán fel is szívódott és el is érte célját). A Fotográfia szereplői ennek a világnak az alakjai. És ezek az alakok (még) meg tudják fogalmazni, meg tudják jeleníteni nekünk az „egzisztenciális konzekvenciát”: számukra és az általuk megjelenített karaktereken keresztül számunkra még megnyílnak a „tárnák” és megelőlegeződnek a perspektívák, és még meg tud fogalmazódni a kérdés (amelynek csak így, a maga teljességében van értelme és megfogalmazásának képessége, megfogalmazódása maga a válasz): „Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?”.
És azóta?
(…)
…meglehet, nem telik el néhány év és az 1990 és 2010 közötti időszakot úgy fogják emlegeti, mint a tizenkilences kommün, a negyvennégy-negyvenötös nyilasuralom és a Rákosi-korszak után az elmúlt száz év szellemileg legsötétebb korszakát; aminthogy meglehet, beáll (ad absurdum: intézményesül) a jelenlegi „sötétség” és az éjben fel-felvillanó „tremendumoktól” elcsigázott/felajzott csőcselékként halálrarettegjük magunkat és/vagy agyonmarcangoljuk egymást… (9)
Egy kép a Fotográfia című filmből
E blogban eddig is igen gyakran írtuk már le a valóság (5), a valóságigény (6) és a valóságérzékelés (7) szavakat. Némiképp performansz jelleggel két felhívást is közzétettünk, ugyancsak a valóságért folytatott küzdelem jegyében (8). E „filmajánlót” is tekintsd, Olvasó, a valóságigény egy újabb megnyilvánulásának.
A valóságért folytatott küzdelem (tervezett) következő állomása egy a tükörkonstrukciókról és az analogikus gondolkodásról szóló bejegyzés lesz. (Ha eső nem lesz, lesz…)
***
(1)www.folkradio.hu/album/felvetel_show.php?id=10467 & hu.wikipedia.org/wiki/Tizen%C3%B6t_magyar_parasztdal
(2)Zsugán István: A nyers valóság poézise. Zolnay Pál. in: Zsugán István: Szubjektív filmtörténet 1964 – 1994. Osiris-Századvég, Bp., 1994., 216. p. (eredetileg megjelent: Filmvilág, 1972. 9. szám)
(3)www.filmtortenet.hu/object.cd8f8e26-5b73-4b42-92cf-26d1053538ab.ivy & www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=21
(4) Zsugán István: A nyers valóság poézise. Zolnay Pál. in: Zsugán István: Szubjektív filmtörténet 1964 – 1994. Osiris-Századvég, Bp., 1994., 216. p. (eredetileg megjelent: Filmvilág, 1972. 9. szám)
(8)magyarido.blog.hu/2008/08/24/tegy_a_motivalatlansag_ellen & magyarido.blog.hu/2009/05/11/felhivas_171
***
Apdét vagy kiegészítés (2011. július 6.):
„Meg kell a búzának érni, meg kell a búzának érni, / ha minden nap meleg éri, ha mindennap meleg éri. / Meg kell szívemnek hasadni, meg kell szívemnek hasadni, / ha mindennap bánot éri, ha mindennap bánot éri.” (Zolnay Pál Fotográfiája megjelent DVD-n):
„Meg kell a búzának érni, meg kell a búzának érni, / ha minden nap meleg éri, ha mindennap meleg éri. / Meg kell szívemnek hasadni, meg kell szívemnek hasadni, / ha mindennap bánot éri, ha mindennap bánot éri.” (Zolnay Pál Fotográfiája megjelent DVD-n):
38 komment
2009.10.14. 12:50
Fotográfia (a)vagy a „kizáródási pont” (Egy fontos kulcs az életünkhöz 3.) 1.
Címkék: jövő film magyarország valóság magyarság múlt hagyomány ideológia jelen ragályi elemér magyar film modernizáció fotográfia 1972 tradíció szociográfia iglódi istván sebő ferenc zolnay pál kizáródási pont zala márk jankura péter köllő miklós székely orsolya zsugán istván
„Amikor üzenni akarok, postára szoktam menni.”
(Valóság nagybátyánk mondása –
mint kutakodásomból kiderült, a mondás
eredetileg Lindsay Andersontól származik)
„Nem értem, de tudom mi ez.”
(Z. barátom mondása)
2009. október 15-én, csütörtökön, 20 órától és október 16-án, pénteken, 17 óra 35 perctől a Filmmúzeum tévécsatorna levetíti Zolnay Pál Fotográfia c. filmjét.
Gondolkodtam rajta: hogyan is adhatnék ennek a bejegyzésnek némi „nagytávlatot”, hogyan is tudnám értelmesen és érdekesen leírni (anélkül, hogy rosszízű prekoncepciókkal megmérgezném a filmmel való első találkozás izgalmát, örömét), milyen „tárnákat” is nyitott (és nyit), milyen perspektívákat is előlegezett (és előlegez) meg (szerintem) a Fotográfia c. film? Végülis arra jutottam, hogy ajánlom az alkotást és miután bemutatásra került (s akit érdekelt, megnézhette), akkor mondom csak el „észrevételeimet”. Így lesz.
Fotográfia
1972, fekete-fehér, 80 perc, Zolnay Pál
Bár a fotós készíti a képeket, a retusőr munkája talán még fontosabb. Ő szerzi a faluban az üzletet, de ami még lényegesebb, ő szépíti meg az igazságot az embereknek. Sokan választják ezt, a nyers valósághoz az élet már így is túl kemény: például Nyerges nénié, aki egy fotóról idézi fel férje és meggyilkolt lányainak tragédiáját, és a gyilkos anya fotója is előkerül. Mert amíg a retusőr retusál, a fotós mélyre ás a falra akasztható történelem bugyraiba.
Rendező: Zolnay Pál
Forgatókönyv: Zolnay Pál, Székely Orsolya
Dramaturg: Köllő Miklós
Operatőr: Ragályi Elemér
Vágó: Szécsényi Ferencné
Zene: Sebő Ferenc
Hang: Arató János
Gyártásvezető: Forgács Lajos
Gyártó: Hunnia Játékfilmstúdió Vállalat
Szereplők: Zala Márk, Iglódi István, Sebő Ferenc
A hatvanas-hetvenes években a magyar film(művészet) számos remekművet hozott létre. E remekművek fontossága, értéke nem kétséges. Ugyanakkor jónéhány olyan alkotást is (létrehozott a magyar film), amely korántsem tekinthető (esztétikai értelemben) remekműnek, de máig nagy segítséget nyújthat annak megértésében, hogy „Honnan jöttünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?”. Egyik-másik ilyen alkotás, innét, kétezerkilencből, revelatív hatással bír(hat). Ezek közé tartozik (meggyőződésem) a Fotográfia.
Valóság nagybátyánk egyetértésével és Schmidt hadnagy homlokráncolása mellett ajánlom megtekintésre Zolnay Pál Fotográfia c. filmjét.
A vetítés után folyt. köv.
***
Apdét vagy kiegészítés (2011. július 6.):
Fotográfia (a)vagy a „kizáródási pont” (Egy fontos kulcs az életünkhöz 3.) 2.: magyarido.blog.hu/2009/10/20/fotografia_a_vagy_a_kizarodasi_pont_egy_fontos_kulcs_az_eletunkhoz_3_2
„Meg kell a búzának érni, meg kell a búzának érni, / ha minden nap meleg éri, ha mindennap meleg éri. / Meg kell szívemnek hasadni, meg kell szívemnek hasadni, / ha mindennap bánot éri, ha mindennap bánot éri.” (Zolnay Pál Fotográfiája megjelent DVD-n):
8 komment
2009.10.06. 07:33
Önérzet, halhatatlanságtudat és…
Címkék: jövő történelem magyarország valóság magyarság múlt önérzet jelen méltóság találjuk ki magyarországot valóságérzékelés az aradi vértanúk poeltenberg ernő valóságigény halhatatlanságtudat
Az éjjel fölébredtem. A betegségem fölébresztett. Néhány föltétlenül szükséges egészségügyi funkciót elláttam, a gyógyszereket bevettem, teát főztem. Majd ültem kiült fotőjömben, szürcsölgettem, füstölögtem és gondolkoztam.
Később olvastam. Többek között ezeket (a leveleket):
DAMJANICH JÁNOS LEVELE LEININGEN-WESTERBURG KÁROLYNAK
Kedves Károlyom!
Ma reggel [1849. október 4-én] megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni!
Igaz barátod
Damjanich
LÁZÁR VILMOS LEVELE FELESÉGÉNEK
Október 5-én, 1849.
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert és Mednyánszkyt és különösen még Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat.
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
Vilmosod
A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!
NAGYSÁNDOR JÓZSEF LEVELE VINKLER BRÚNÓ MINORITA SZERZETESNEK
Kedves tisztelendő úr – tisztelt barátom! Szíves ígérete szerint méltóztassék Pestre Schmidt János rokonomnak, Kalocsára Nagysándor Imre érseki orvos bátyámnak s Lugosra Ungváry János rokonomnak néhány vigasztaló sorokat írni; ezen fésűt és inggombot szíveskedjék a bizonyos pesti irományokkal s gyűrűvel elküldeni, ezekre kéri tisztelő barátja
Nagysándor József
Driquet magyar alezredes, a várban, az úgynevezett régi kórházépületben (im alten Spitals-Gebäude).
POELTENBERG ERNŐ LEVELE FELESÉGÉNEK
Arad, 1849. október 5.
Imádott szegény feleségem!
Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.
Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!
A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!!
Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!
Szerencsétlen Ernőd
DAMJANICH JÁNOS IMÁJA
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich
Emíliának vigasztalásul
VÉCSEY KÁROLY LEVELE FELESÉGÉNEK
Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Október 6., reggel 6 órakor
Szerencsétlen Károlyod
Anyának, Milinek, Spillernek, Györgynek még egy utolsó istenhozzád.
A kifizetett bérletről szóló nyugtát itt küldöm – elfelejtettem tegnap személyesen odaadni.
Kérlek, drága feleségem, ne küldj Milliért, hanem menj mindjárt ma Zsombolyára.
(Az Aradi vértanúk c. Katona Tamás szerkesztette dokumentumgyűjtemény a világhálón is megtalálható, olvasható-letölthető. Itt: www.mek.oszk.hu/06100/06162/index.phtml)
Olvastam, olvastam, míg rám nem virradt.
***
Schmidt hadnagy ajánlja a témában:
25 komment
2009.10.05. 02:16
Amerikai plán (Válságkezelés rapid módon 2.)
Címkék: közélet irodalom magyarország valóság magyarság törvény önérzet válságkezelés hamvas béla a törvény szelleme vonnegut kurt magyar irodalom amerikai irodalom igazságtétel valóságérzékelés valóságigény amerikai plán kistávol félközel értelmiségi bűnözők hatalombitorlók halhatatlanságtudat
„(…) Van ebben a szemléletben [t.i. a Spengler-Frobenius-Sorokin-Toynbee-féle úgynevezett kultúrmorfológiában] valami visszataszítóan egészségtelen, hogy az ember életét ezer évekkel mérik, mikor nem ezer éveket él, hanem, mondjuk, hetvenet, és ami számára fontos, nem egy század, hanem öt perc. Ha valaki ilyen méretekben gondolkodik, és az embert ezredévek távlatából rovarnak tekinti, nem lepődhet meg, hogy az ember tényleg rovarnak érzi magát, az élet bagatell, visszakorcsosult önérzettel és destruált halhatatlanságtudattal. (…)”
Kinyitottam a nagy kétajtós szekrényt, hogy elővegyem az őszi-tavaszi kabátomat és, abban a pillanatban, beütött a krach. A kabátot kiakasztottam, a vállfáról leakasztottam, a vállfát visszaakasztottam, a szekrényajtót bezártam, a kabátot a bejárat melletti ruhafogasra akasztottam, majd a kétségbeesés súlya alatt kiült fotőjömbe rogytam.
Mondtam is Z.-nek, mikor legközelebb találkoztunk:
–Ember, nekem ez már sok. Ami itt körülöttünk zajlik, ami itt rajtunk esik az számomra már kezelhetetlen. Egyszerűen sok. Blokkol, b*’z’ki, blokkol. És ötletem sincs, hogyan lehetne ehhez viszonyulni. Akárhogy, valahogy…
Meglepetten tapasztaltam, hogy Z., a nagy empatikus, egyáltalán nem empatikusan, hanem értetlenül néz rám.
Egy darabig nézett, majd ennyit mondott:
– Amerikai plán.
No, ettől nem lettem sokkal okosabb.
Vártam a folytatást, de a folytatás csak nem jött. Z. jobb vállam felett elnézve a hátam mögötti koszlott fal olvasásába merült. Kénytelen voltam megsürgetni:
– Az f*sza! De mi van vele?!
– Nem igaz, hogy nem mondtam még! Biztos, hogy mondtam – mondta, pedig még nem mondta. – Ez a nagy tudomány, ez a nagy felfedezés, az amerikai plán. Tudod mi az, nem?
– Ja. Kábé. Valahol a félközel és a kistávol között. Attól függ, honnan közelítjük meg a problémát.
– Nohát! Erre jöttem én rá: a mozgásokat, eseményeket, szereplőket, nevezd közéletnek vagy annak, aminek akarod, te nézed, a saját szemeddel, a saját tudásoddal, a saját tapasztalataiddal; olyan „látószöget”, olyan „képkivágást” kell hát választanod, ahonnan, amiben ez az egész sz*rság számodra értelmezhetővé, kezelhetővé válik. Nekem ez az „amerikai plán”. Ha túl közel mész, abból se’ jön ki semmi, ha túl nagyra nyitsz, abból se’. Nekem, az én „pozíciómból”, ez működik. És működik.
Logikusnak tűnt, amit mondott, bár az elégedettség, amivel (mondta), tőle kicsit komikusnak (tűnt (mivel egyáltalán nem jellemző rá)).
Majd arról beszélt, hogy ez a „szemlélet” a „magunkfajták” természetes szemlélete, és hogy a „hatalombitorlók” nagyon sok melót fektetnek abba, hogy ebben bennünket megzavarjanak, elbizonytalanítsanak. Ez is logikusnak tűnt.
Ültem otthon kiült fotőjömben és a Z.-től hallottakat próbálgattam. Gondolatban ide-oda rakosgattam, toszigáltam „objektívemet”, mígnem egyszercsak (hirtelen) igen élesen a következő emlékkép rajzolódott ki a fejemben:
„(…) Odahaza a Vicunán, meséli [a bíró], az elítélt értelmiségi bűnözőknek, akik visszaéltek a beléjük vetett bizalommal, betömik a fülét, hogy a lelkük ki ne szabadulhasson. Akkor aztán ürülékkel feltöltött mesterséges tavakba merítik őket - nyakig. Akkor aztán a helyettes rendőrbírók nagy teljesítményű motorcsónakkal nekihajtanak a fejüknek.Ő maga, a bíró, meséli, százával ítélte ilyen büntetésre a bűnözőket, és azok kivétel nélkül mindig ellenkeztek, mondván: nem szegték meg a törvényt, legfeljebb a szellemét sértették meg, azt is csak éppen egy picikét. Mielőtt elítélte őket, mindig éjjeliedényt húzott a fejére, hogy messzehangzóbbak és félelmetesebbek legyenek a szavai, majd elmondta a formulát:
– Fiacskáim, nemcsak a törvény szellemét kapjátok. Megkapjátok ezúttal testestül-lelkestül. (…)”
(Ez az idézet mégegyszer kicsit bővebben itt (is) (el)olvasható: bbjnick.blog.hu/2007/11/30/kurt_vonnegut_irja)
Most itt tartok. Ha módom lesz rá, feltétlenül megkérdezem Z.-t, hogy, ugyan, ő is hasonló eredményre jutott-e?
***
A politikai osztály megtisztítása (Válságkezelés rapid módon). Itt: magyarido.blog.hu/2008/07/26/a_politikai_osztaly_megtisztitasa_valsagkezeles_rapid_modon
4 komment
2009.10.01. 19:52
Gyere, gyere velem
Címkék: 2009 május elseje losonczi pál kiváló szocialista brigád a világ dicsősége
Olvastam egy ihletett írást itt: inszeminator.blog.hu/2009/10/01/kemia_xii_maria
eszembe jutott ez:
Életem azon szakaszát, mely még a szocialista relációban realizálódott, Losonczi Pali bácsi fényes homloka keretezi.
"Nincs kopasz fej, csak seggig érő homlok", mondogatta jóapám, aki maga is ott látható azon a régi májuselsejeifelvonulási fotón, ahol én kínomban vigyorgok, fehér műszálasban, ő és munkatársai (a kiváló szocialista brigád) már valami jóféle házi készítménytől, kegyes az időjárás és a napocska, és L. P. mintegy klónja, B. bácsi, mögöttem áll, engem néz és mosolyog - és egy Losonczi-portrés transzparens rúdjára támaszkodik. Háttérben egy lakótelep épül. Ezek a panelházak, ha elkészülnek négyemeletesek lesznek. Az utca túloldalán a város első panel házsora, ami a valamikor életbő polgári negyedet lett hivatott felülírni. A szocialista Stephen King: éttermeket, kávézókat, cukrászdákat és nyilvánosházakat gyilkoltak a munkagépek, de az otthontalan kurvák kísértetei a mai napig szedik áldozataikat.
És ami már nem került fel a képre, amint megérkezik a jel, indulunk s vonulunk a város fő utcájára, be, a tribün elé. Ahogyan sok évvel később V. S. barátom, butikok iránt érdeklődő lengyel üzletembereknek ezt az utcát megnevezni próbálta: "krasznaja úlica bumm bumm".
Ótoszt (alsójózsai dialektus, jelentése: azut, jelentése: később), a havat toltam Losonczi Pali bácsival. A fejével. Azon az utcán, a nevezett panelházsor mögött, az utcán, amit nem tudtak teljesen elpusztítani, de szinte teljesen kivéreztettek. A szomszéd kapualjban még felfedezhető volt a valamikori nyilvánosház néhány kedvcsináló falfestményének töredéke, az ablakban napozó több, mint tíz kilós kandúrmacskái mögött rejtőző Erzsike néni is tudott volna miről mesélni, ha valaki kérdezi.
A dekorációs műhely előtt, a műhely előtt, ahol kolléganőm gintől egzaltált állapotban, betüíró lapos ecsetével egy ünnepi feliratra egyszer csak kiírta, hogy "szocialista bigád", először Marx elvtárssal kezdtük a hóeltakarítást, majd, amikor elkopott, Engelx elv. következett, végül jött Pali bácsi. Kollégám, párhuzamosan, Kádár elvtárs pofázmányát vette igénybe. Aztán tavasszal, amikor egy hajléktalannak tűnő, holtrészeg idős asszony pont előttünk terült el a füvön, munkatársam, pont a Pali bácsi képéről lefeszített rúddal, aminek felső negyedéből még kiállt a transzparenst rögzítő szög, kaparta össze a szerencsétlen kabátját.
Sic transit gloria mundi, mondja a művelt latin.
Mi pedig 2009-ben körberöhögjük.
9 komment
2009.09.30. 19:43
Paradise
Címkék: élet halál meditáció hamlet gulyáskrém richard brautigan hollóháza gabriel syme
Tüzet is raktunk. Ültünk is mellette. Fehérzománcú pléhbögrében gulyáslevest is főztem, gulyáskrémből; rá volt írva a tubusra, hogy ilyet is lehet. Ugyanebből a bögréből, később, zománcrepesztő, hideg forrásvízzel fogat is mostam. Hűvös is volt, sötét is volt. Égbenyúló gyertyánok közt fészkelt a sátor. A levegőben röpködők is röpködtek és zümmögők is zúgtak. Az - akkor még - ifjú Gabriel Syme székelni indult, kezében szinte fluoreszkált a klozettpapír tekercsének fehére, és még mielőtt eltűnt volna a zümmögő röpködők uralta éjszakában, a hollóházi erdőszél hamletjeként meditatív síkra terelte darázscsípte kezemfejéhez tapadt intellektusomat.
"De van-e élet a halál előtt?" Kérdezte.*
Később, már a sátorban fekve, elszívtunk egy-egy cigarettát a szúnyogok elriasztásaként, az előlapot pedig, fentről lefelé és jobbról balra, gondosan becipzáraztuk, nehogy valami bigyó bemásszon.
Ilyen is volt. Ilyen se lesz.
A gulyáskrém tubusán ma már nem szerepel, hogy forró vízben elkeverve jó ízű leves készíthető belőle. Talán nem véletlenül.
*Ez amúgy egy graffiti.