Kedves Imre!
Sikerült bejelntkeznem a blog-ba, és mint látod, egy ici-pici bejegyzést is sikerült prodkulálni.
Maradok kiváló tisztelettel:
Gabrel Syme
„keserűek vagyunk, amikor / nem akarunk példák lenni...”
2021.06.03. 03:11
Micsoda család?!
Címkék: kampány homoszexualitás család gyerek kultúra szülő erőszak gyerekek gyermek pedofília propaganda manipuláció nevelés globalizmus szocializáció megrontás politikai korrektség gyermeknevelés megtévesztés destrukció gyermekjogok progresszió kulturkampf apáti bence kiszolgáltatás családpolitika szülőség szilvay gergely egalitarizmus homogenizáció gender-ideológia genderforradalom egyneműsítés egyenlősítés szülő-gyermek viszony ferguson jesse tyler mikita justin degeneres ellen
— (még)1 buzimesekönyv —
Minapi hír:
„Minden kisgyerek - így a szivárványcsaládokban élő kisgyerekek is megérdemlik, hogy egy mesében magukra és szüleikre ismerjenek. Hogy minden családnak lehessen meséje. A Szivárványcsaládokért Alapítvánnyal ezért gyereknapra elhoztuk nektek az ország első szivárványcsaládos mesekönyvét, amelynek a címe »Micsoda család!« Azért időzítettük gyereknapra a »Micsoda család!« megjelenését, mert ez a gyerekek és a családok ünnepe. Ez pedig egy jó alkalom arra, hogy beszéljünk arról a sok száz gyerekről, akik ma is szivárványcsaládokban élnek Magyarországon. És akiknek – ugyanúgy, ahogy a világ összes gyermekének – az a legfontosabb, hogy szeretetteljes környezetben, családban nőjenek fel.” [Forrás]
És két adalék:
„Jesse Tyler Ferguson, a Modern családból ismert, a valóságban is homoszexuális színész azt találta mondani Ellen DeGeneresnek egy videóinterjúban, hogy ő és férje, Justin Mikita melegként nevelik 8 hónapos fiukat. De azért mindenkit megnyugtatott, csak addig, amíg a gyermek úgy nem dönt, hogy heteroszexuális lesz. És elfogadásból is leckét adott a sok náci homofóbnak, mert azt is hozzátette, hogy akkor is szeretni fogja a kis lurkót, ha esetleg meghozza ezt a roppant maradi döntést.” [Forrás]
„Igazán sokkolóak a kutatás korai szexuális iniciációra és molesztálásra vonatkozó adatai. A leszbikus anya által nevelt gyerekek 23 százaléka bevallotta, hogy »szexuálisan érintette« őt az anya vagy a partnernője. 31 százalék bevallotta, hogy szexre kényszerítették akarata ellenére. Ugyanez vonatkozik a homoszexuális apa által nevelt gyerekek 25 százalékára. A leszbikus anyák által neveltek 20 százaléka és a homoszexuális apa által neveltek 25 százaléka nemi úton szerzett betegségben szenvedett.” [Forrás]
Szólj hozzá!
2021.05.29. 00:03
Cáfold meg!
Címkék: oktatás kultúra emlékezet kommunizmus konzervativizmus kereszténység baloldal politikai kultúra hatalom globalizmus ideológia politikai korrektség totalitarizmus isteni színjáték kormányzás sorskérdések internacionalizmus uralom balsors dante alighieri kulturális élet balliberálisok ideológiai harc progresszió kulturkampf ideológiai terror nemzetpolitika nemzetkoncepció kultúrpolitika kulturális forradalom nemzeti kultúra emlékezetpolitika emlékezetkultúra kulturális regresszió ideológiai nevelés
A napokban a kultúráról gondolkodtam, meglehet talán másfél percet is. Ha jól emlékszem, az késztetett ilyen mély töprengésre, hogy Hollandiában, a Dante-évfordulóra készült Isteni színjáték-kiadást PC(politikai korrektségi)-okokból cenzúrázva jelentették meg. Mondom, gondolkodtam és született egy számomra nagyon meggyőző érvem, hogy miért nem szabad a balosokat és/vagy balliberálisokat a kultúrpolitikának, az oktatáspolitikának még a közelébe sem engedni. Visszatekintettem az elmúlt 150 év magyar kormányzatainak kultúrpolitikai-oktatáspolitikai tevékenységére és valamennyi keresztény és/vagy konzervatív és/vagy nemzeti stb. kormány alatt a kultúra és az oktatás gazdagodott, míg valamennyi balos és/vagy balliberális stb. kormányzat alatt szegényedett. Míg a nemzeti elkötelezettségű kultúrpolitikusok szélesítették a kulturális palettát, erősítették az oktatást, addig a progresszívek, internacionalisták mindig ideológiai alapú tisztogatásokba kezdtek, amitől a kultúra egy értékes része tiltólistákra került, elérhetetlenné vált. Tudnék történelmi példákat is mondani, de ha csak az elmúlt harminc évre tekintünk vissza abból is nyilvánvaló, mire gondolok: 1990 óta egyetlen nemzeti és/vagy konzervatív kultúrpolitikusnak sem jutott eszébe, hogy a kommunizmus időszakának kiemelkedő alkotóit kiirtsa a kultúrából, az oktatásból, épp ellenkezőleg, a kommunisták által tiltott szerzők beemelésével bővíteni, gazdagítani szerették volna a kulturális emlékezetet, míg a balosok és/vagy balliberálisok megállás nélkül tisztogatnak, ha csak az ő szavuk-akaratuk érvényesült volna, akkor ma már annál is szegényebb, roncsoltabb lenne a magyar kultúra, mint amilyen közvetlenül a kommunizmus bukása után volt. Aki nem hiszi, járjon utána és ha tudja, cáfolja meg!
Szólj hozzá!
2021.05.17. 23:59
Vírusinfo helyett 3.
Címkék: gazdaság vírus betegség genetika egészség természet környezetvédelem mezőgazdaság természetvédelem globalizmus disznósajt védőoltás járvány világjárvány fenntarthatóság valóságérzékelés valóságigény 2021 biotermék vegyszermentesség gmo-mentesség élelmiszerpolitika
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– MRNS vakcinát úgy tűnik már könnyebb kapni, mint rendes disznósajtot.
– No, igen, de mRNS vakcinát csinálni is könnyebb, mint rendes disznósajtot!
***
Világjárvány [Kattints ide!]
Szólj hozzá!
2021.05.14. 14:43
Hogyan nem lettem kommunista?
Címkék: oktatás történelem emlékezet tudás iskola kommunizmus rendszer abszurd megértés szocializmus múlt nevelés hatalom paraszt ideológia vidék haladás tanya parasztság kommunisták totalitarizmus kádárkor ismeret kádárvilág hatalomgyakorlás bolsevizmus a magyar vidék ideológiai harc marxizmus progresszió valóságigény hatalomtechnika szovjetkommunizmus kádár-korszak egalitarizmus homogenizáció egyneműsítés egyenlősítés marxizmus-leninizmus ideológiai nevelés
– Lehet egy buddhista KISZ-tag?
– Persze, ha szeretne!
– És egy keresztény lehet KISZ-tag?
– Takarodj a szektádba!
Bevezetés: Néhány éve feleségem egyik barátnője meghívott minket a cseresznyéskertjükbe szüretelni. A barátnő férje orosz, de évtizedek óta Magyarországon él, erős akcentussal ugyan, de tökéletesen beszél magyarul, szóval, remekül el lehet vele társalogni komplikáltabb témákról is. Míg szedtük a cseresznyét, sztorizgattunk, gyerekkori-fiatalkori dolgokról és nevetve mesélte, hogy amikor kissrác volt, nemritkán számolgatta, hogy hány év van még hátra a kommunizmusig (azt tanították nekik az iskolában, hogy 2000 körülre megvalósul). Hitetlenkedve kérdeztem, hogy ő valóban elhitte, amit tanítottak neki? Meglepetten válaszolta, hogy: Igen. Felmerült bennem, hogy talán megsérthettem, úgyhogy megpróbáltam elmagyarázni neki, miért kérdeztem vissza. Ugyanis én abban a tudatban nőttem fel, hogy nálunk gyakorlatilag senki nem hitt sem a kommunista ideológiában, sem a kommunizmus megvalósulásában, adottságként tekintettünk a rendszerre, amit a szovjet megszállás hozott magával és mivel ’56-ban megértették velünk, hogy nem áll módunkban tenni ellene, megpróbáltunk az adott keretek között létezni, nem a hit, a meggyőződés, hanem a kényszer fogadtatta el velünk a fennállót. Azt is hozzáfűztem, hogy az orosz egy nagy nép, más tapasztalatokkal, más relációkban él, gondolkodik, mint a kis nép magyar, aminek komoly gyakorlata van az idegen elnyomás alatti létben. Orosz vendéglátónk bólogatott, de láttam, hogy nem győztem meg. (Talán mondanom sem kell, hogy azóta sem voltunk szüreti vendégek feleségem barátnőjének cseresznyésében...)
Tárgyalás: Kölyökkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években, családunkban nagyszüleim teljesen nyíltan beszéltek a múltról, a világháború előtti évekről éppúgy, mint az ötvenes-hatvanas évekről. Mivel téeszparasztok, tanyasi emberek voltak, beszélgetéseik nem nagy történelmi vagy politikai összefüggésekről szóltak, hanem hétköznapi családi eseményekről, egyszerű személyes történetekről, ugyanakkor ezek alapján gyerekként, a beszélgetések fültanújaként, öntudatlanul is képet alkottam azoknak a számomra ismeretlen világoknak az atmoszférájáról és természetéről. Amikor iskolába kerültem, ez az öregek között felszedett tudás (bár valószínűleg helyesebb volna úgy fogalmaznom, hogy szemlélet) alapjaiban meghatározta a viszonyomat mindahhoz, amit tanítottak nekünk, hol hitelesítette, hol megkérdőjelezte, de érintetlenül soha nem hagyta, mindenesetre nagyon korán világossá vált számomra, hogy semmiféle információt nem fogadhatok el anélkül, hogy alaposan át ne gondolnám és ne vetném össze addigi ismereteimmel és tapasztalataimmal. Félreértés ne essék, ez nem valami magasabb fokú tudatosság volt (mivel par excellence tanyasi vadparaszt porontyként sem a hátterem, sem a neveltetésem nem volt adott, hogy bármi ilyesféle kialakulhasson bennem), sokkal inkább ösztönös önvédelem, a világban mozgásnak és eligazodásnak gyerekésszel kiötlött módja. Amennyire vissza tudok emlékezni, olthatatlan érdeklődés élt bennem gyakorlatilag minden iránt, miután megtanultam olvasni válogatatlanul elolvastam bármit, ami a kezem ügyébe került, ezzel együtt természetesen egyre inkább gyűltek a fejemben az ellentmondások és egyre erősebb késztetést éreztem ezek feloldására és az összefüggések megértésére. Azonban ha lassan is, de biztosan nyilvánvalóvá kellett válnia számomra, hogy „fatornyos kis falum” általános iskolája nem az a hely, ahol engem el fognak igazítani „a lényegi dolgokban”, bár, becsületükre legyen mondva, komolyan nem is büntettek „kíváncsiságomért”; alapvetően kétféle reakcióval találkoztam, ha a szigorúan vett tananyagon, annak szemléletén túlmutató kérdéssel vagy problémával fordultam tanáraimhoz, dicsérettel („látom, gondolkozol!”) vagy lekezeléssel („azt se tudod, miről beszélsz!”), de egyenes, érdemi válaszokat szinte sohasem kaptam. Jobb híján maradt hát, hogy a magam feje után megyek, az otthonról hozottból, az iskolában tanítottakból és az innét-onnét, leginkább könyvekből, összeszedett ismeretekből megalkossam a magam olvasatát a „dolgok állásáról” és útmutatóját a „mit hogyanhoz”. Sokan sokféleképpen idézik föl az érett és a késői Kádár-kor fordulóját (a hetvenes évek második felét és a nyolcvanas évek első harmadát), nyilván, ahány ember, annyiféle tapasztalat, de én bármennyire is igyekszem ilyet előhalászni emlékezetemből, életem első tizennégy évéből egyetlen deklarált ideológiai jellegű kényszerrel sem találkoztam, illetve, ha pontosabban szeretnék fogalmazni, senki nem próbált rám erőltetni semmit, sem meggyőzni semmiről ideológiai hivatkozásokkal, ergo, senkivel nem hozott össze a jó sorsom, aki hitt volna a rendszer hivatalos ideológiájában és szükségét is érezte volna, hogy azzal bármit is megindokoljon vagy megmagyarázzon. Különös kijelentésnek tűnhet ez, tekintve, hogy egy kommunista diktatúrában „cserepedtem fel”, de valójában semmi meglepő nincs benne, a diktatúrákban már csak így mennek a dolgok: az MSZMP Központi Bizottságának tagjaitól a nekeresdi elemi iskola tanáraiig mindenkinek, aki döntési és utasítási helyzetben volt, szavai súlyát és hitelét hatalmi pozíciója adta, „ha kimondta, bizonyára jó oka volt rá”, nem tartozott igazolni azokat. Egy ilyen világban a parancsmegtagadást szigorúan büntetik, ezzel tisztában voltam én is, hasonlóan minden kortársamhoz és minden akkor élő magyarhoz, de hogy a gondolkodást is, azt vétkes könnyelműségből elfelejtették belefoglalni az általános iskolai tananyagba. Nyolcadik osztály után egy országos hírű elitgimnáziumban folytattam, pontosabban nem folytattam tanulmányaimat, mivel napokon, heteken belül kiderült, hogy az az attitűd, amit eladdig kialakítottam, itt már nem érvényes, ehelyütt már kérdezni is „antiszociális magatartásnak” minősült (korábban írtam erről is egy blogbejegyzésben, a „Vissza a jövőbe” (illusztrációk) címűben, a 3-dik levonás fejezetben [Kattints ide!]). Egy év után iskolát váltottam, egy új alapítású intézménybe kerültem, ahová úgy a diákokat, mint a tanárokat is innét-onnét hordta össze a szél, „rosszul informáltságommal” elméletileg akár bele is férhettem, el is vegyülhettem volna a többé-kevésbé szabálytalan múltúak felhozatalában. Sajnos, nem így történt. Egy iskolai diákparlamenti felszólalásom miatt, amely diákparlamentre osztályom delegált és amelyen helyi emeszempés és kiszes potentátok is részt vettek, osztályfőnöknőmet fegyelmi eljárással fenyegették meg, mivel odaengedett, engem pedig megkeresett az iskola KISZ-vezető tanára és közölte, hogy úgy készüljek, nyáron KISZ-vezetőképző táborban fogok részt venni. (A tábor leginkább egy Ionesco-abszurdra hasonlított, képtelensége önálló blogbejegyzést érdemelne: közel két hétig azt hallgattuk, hogy előadóink azon vitatkoznak előttünk, hogy min vitatkozzanak.) A következő tanév elején meglepetésemre rajztanárnőm, akinek máig hálás vagyok tartalmas és színvonalas művtöri óráiért, nagyon sokat tanultam tőle, fölfedte előttem, hogy ő „a párt ifjúságpolitikai megbízottja” is és a továbbiakban az én mentorom, első lépésként az osztálya KISZ-titkára leszek és az ő instrukcióit követem. Megköszöntem a megtiszteltetést, gondolkodási időt kértem, majd nemet mondtam. Ezt követően rövidesen hívatott az iskola igazgatóhelyettese, hogy egy diáktársam panaszt tett ellenem, mert „eléggé el nem ítélhető módon, nyilvánosan uszítottam a tanári kar és a rendszer ellen” (hogy hol, mikor és mit mondhattam, arról nem szólt a fáma, máig rejtély előttem), illetve ezzel párhuzamosan (mint egyik barátomtól megtudtam, akinek az anyukája az iskolában tanított és otthon elpanaszolta) rajztanárnőnk, „a párt ifjúságpolitikai megbízottja”, egy tizenegynéhány nevet (közöttük az enyémet is) tartalmazó listát adott át a tanári karnak és követelte, hogy a listán szereplő diákok eltávolítását szavazzák meg...
Befejezés: Ahonnét én jöttem, ott nem voltak titkok. Egy alföldi tanyán, a kommunizmus által kisemmizett parasztok, pásztoremberek között nevelkedtem, akik számára a jó életet maguk és szeretteik testi-lelki egészsége, békéje, a jól elvégzett munka és a megérdemelt pihenés jelentette. Így aztán mindig tudták, hogy mit akarnak és ezért erejük, lehetőségeik szerint mindent meg is tettek. Saját létezésük kereteit igyekeztek méltósággal belakni, de nem éreztek késztetést a képességeiken való túlterjeszkedésre; a történelemmel is épp olyan volt a viszonyuk, mint az időjárással, tudomásul vették, mivel nem volt rá befolyásuk. Amikor iskolába kerültem, a „titkok” világába léptem. Ám ezek mögött a „titkok” mögött nem felfedezésre váró nagy igazságok, új, izgalmas világok, hanem hazugságok, visszaélések és az alkalmatlanság lelepleződésétől való rettegés voltak. Nem állíthatom, hogy csalódtam a kommunistákban, mivel soha nem is bíztam bennük, azt viszonyt nyugodt szívvel mondhatom, hogy a nyitottság megvolt bennem, hogy megértsem „mestertervüket”. És, azt hiszem, amennyire az engem érint, sikerült is.
Szólj hozzá!
2021.04.29. 03:20
...ehhez készül az ideológia
Címkék: család emberiség manipuláció hatalom globalizmus kiszolgáltatottság totalitarizmus megtévesztés uralom chesterton g k opportunizmus emberkísérlet kiszolgáltatás családpolitika hatalomtechnika gender-ideológia genderforradalom atomizáció
„Az igazság az, hogy csak azoknak lehet joga és alapja az állam bírálatára, akik számára a család szent.” (G. K. Chesterton)
Kommentelők egymás közt. Egy hírportál cikke alatti kommentfolyamban olvastam:
– Az emberek 99%-a opportunista, azt a véleményt támogatja, amelyet többen vallanak körülötte, még akkor is, ha ebből némi hátránya adódik. Nyugaton a genderbuziság támogatása az elvárt vélekedés, ezért a többség támogatja, nálunk a genderbuziság elutasítása, ezért a többség elutasítja. Ezért óriási a a hatalomgyakorlók felelőssége, hogy minek engednek tért és minek nem.
– A genderelméletnek nem az a lényege, hogy pöcsből pinát faragunk-e. Nálunk egyes kifejezések egy furcsa optikán mennek át, és a túlsó végén más lesz a kép. Mondjuk fekete-fehér.
– Hanem az, hogy a hagyományos családot lehetetlenítsük el, nyírjuk ki, mert az elmagányosodott, dezorientált, kiszolgáltatott egyéneken korlátlanul uralkodhatunk.
– A példák azt mutatják, hogy ehhez nem szükséges feltétel az elmagányosodás.
– A példák azt mutatják, hogy a történelemben eddig még minden totális hatalom megbukott, mivel nem tudta a társadalmakat „atomjaikra” lebontani és azon a szinten is uralni. A genderizmus ahhoz kell, hogy ez most megvalósulhasson.
– Ez van annyira vicces hülyeség, mint a laposföld. Mégis mi a fenéért akarna bárki magányos transzexuális buzikat uralni? Továbbá hogyan tartana épp egy ilyen társadalom egy generációnál tovább?
– Nem vagy te ilyen naiv. Keressem elő az újságcikket, amely arról számol be, hogy egy buzi pár egyik tagjának spermájával termékenyítették meg a pár másik tagjának anyukáját és így született a párnak gyereke? A cél egy totálisan felügyelt, irányított és szabályozott lélekszámú emberiség, ehhez készül az ideológia.
– Igen, keresd elő, légy szíves!
– https://24.hu/szorakozas/2019/04/02/61-eves-szules-anya-meleg-hazaspar/
***
Gender-ideológia [Kattints ide!]
Szólj hozzá!
2021.04.22. 01:23
Könnyen belátható
Címkék: jövő kultúra történelem irodalom európa kereszténység múlt hagyomány róma jelen örökség latin nyelv római irodalom irodalomtörténet tacitus európaiság európai ember folytonosság történetírás gyökérélmény latin irodalom iulius agricola élete görögség
Publius Cornelius Tacitus római történetíró Iulius Agricola élete című művét olvasom. És nem tudnak megmaradni bennem, el kell mondanom a következőket:
Minden ellenkező híresztelés ellenére kultúránk, az európai kultúra, egy görög-római-keresztény gyökerű kultúra és bármennyire nincs ez ínyére egyeseknek, máig sincs olyan életképes jelensége, amely ne ebből a közös gyökérből táplálkozna. Közel másfél ezer éven át nem is igen volt ez kérdés, mindenki evidenciaként kezelte ezt az adottságot. No de kinek is jutott volna eszébe elvágni gyökerétől egy élő fát? Hogy mennyire új jelenség kultúránk meghasonlása, múltunktól való elidegenedésünk, egy Tacitushoz kapcsolódó példával szemléltetném: belegondoltak már abba, hogy nagyjából hetven évvel ezelőttig nem volt olyan tanult ember Európában, aki ne olvasott volna eredetiben, azaz latin nyelven, Tacitust*, mivel a középiskolákban a latin nyelv alaptárgy volt és szemelvények alapján tanították? Hogy mit nyerhetünk azzal, ha annuláljuk a múltat, az vita tárgya lehet – bár bennem erős kétségek vannak a tekintetben, hogy egy ilyen vita mennyire lehet megalapozott –, hogy mit veszíthetünk, az azonban könnyen belátható, mindössze meg kell ismernünk múltunkat.
* Publius Cornelius Tacitus a második legolvasottabb és legtöbbet hivatkozott római történetíró volt végig a középkor és az újkor folyamán, ismertségét és népszerűségét csak Titus Liviusé haladta meg.