...Szókratész beszól, Szókratész beszólni fog
„Ne haragudjatok rám, ha kimondom az igazat: nem is lehetséges, hogy biztonságban maradhasson bármely ember, aki akár veletek, akár bármilyen más sokasággal nemesen szembeszáll, és megakadályozza azt a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, ami a városban történik…” (Platón: Szókratész védőbeszéde)
Van az időnként úgy, hogy egyszerre vészesen sok, velünk megesett eset egy irányba mutat, ugyanazt juttatja eszünkbe. Így jártam én is: mostanában számos közéleti hír, magánéleti esemény, sőt, még blogtérbeni kalandozásaim közül is nemegy, ugyanazt hívta elő bennem: nem tudtam velük kapcsolatban nem a Szókratész-afférra gondolni.
Ezekről (a hírekről, eseményekről, kalandokról) a maguk idejében, a maguk helyén (valószínűleg) írni is fogok (majd meglátjuk, mibe mi fér bele, mi nem), itt most azonban szókratészozni szeretnék egy „jóízűt” (hátha sikerül egy időre kiszókratészoznom magam). És ha valakinek van rá érkezése, indulatja, bátran csatlakozzon: szókratészozzunk együtt!
A Szókratész-affér két és félezer éves. Hogy azóta mit sem veszített aktualitásából (sőt, mintha manapság egyre inkább…) az számos dolgot jelenthet: és valamennyi jelentés egy-egy ránk mért kemény ütés. Nézzük meg közéletünket, mediatizált társadalmunkat, privát viszonyainkat és végezzünk egy gondolatkísérletet (ki-ki maga, hiszen ennek csak így/úgy van értelme): bármely napi tapasztalatunkat szűrjük át a Szókratész-affér szerkezetén. Ugye?!
Néhány évvel ezelőtt egy igen nagyon kedves öregecskedő barátom önerős felsőfokú tanulmányokra adta a fejét. Ezek, természetesen, azóta is tartanak: kevés olyan ordas uzsorás van (akinek a szorításából nehezebb kiügyeskedni magunkat), mint a mai magyar felsőoktatás-biznisz (ennyi hazugság, képmutatás, kispályás stikli és svindli, no, és pénzéhség, pénzéhség, pénzéhség, talán az egész magyar roncstársadalomban sincs együtt véve, mint ebben a szférában). Barátom filozófiát is „tanult” és ismereteiről vizsga és dolgozat formájában (is) „számot is kellett adnia”. Mifelénk még él a kaláka intézménye, így oldottuk meg a filozófiadolgozat problematikát is: kalákában: én megírtam, ő leadta. A dolgozat témája Platón Szókratész védőbeszéde című munkája volt. Barátom dolgozatát visszakapta (elutasították) a következő magyarázattal: ez nem filozófiadolgozat, hanem etikadolgozat (sic!). Ugye nem kell kommentálni? Mennyire jellemző, mennyire jellemzően romlott mondat ez…
Írtam egy blogbejegyzést Hadnagy tanár úrról, egyet a hagyományról és a közösségi etikáról, egyet a cigánykérdésről és a magyarkérdésről és egyet a rendszerről és a modellről (mint olyanokról). Egyiket sem élesítettem (úgyhogy rajtam és talán az NBH-n kívül más nemigen olvashatta még ezeket), nem találtam elég világosnak és meggyőzőnek őket. Időközben rájöttem, hogy Szókratész segítségemre lehet ez ügyekben is. Eszembe jutott a már emlegetett inkriminált Szókratész-dolgozat, előkerestem, és ahogy átfutottam, több pontján máig is érdekesnek és tanulságosnak találtam (mindenesetre: nagyobb zagyvaságokat is összefirkáltam én már). Ideidézek hát néhány idézetet és gondolatot, részint, mert támogatják egyéb bejegyzéseim logikáját, részint, mert nagy szókratészozós indulatomban másokat is erre szeretnék ösztönözni.
SZÓKRATÉSZ. Szókratész az európai – illetve, ha pontosabban fogalmazunk, a nyugati – gondolkodás és művészet emblematikus alakja. Az élete és tevékenysége óta eltelt közel két és félezer évben személyiségének és “művének” hatása szinte folyamatos az európai gondolkodásban, a legutóbbi kétszáz évben pedig kiemelten fontos szerepet kap a nyugati filozófiában és irodalomban: Hegel, Hölderlin, Sauvigny, Kierkegaard, Nietzsche, Marx, Brecht, Marcel, Heller és még számos alkotó számára Szókratész olyan alapot jelent, amelyről értelmezhető vagy újraértelmezhető a nyugati kultúra, az európaiság.
A nagy tiszteletnek, amely Szókratészt évezredek óta, és az elmúlt századokban kiváltképp, övezi számos oka van és ezek közül bizonyára nem a legjelentéktelenebb, hogy személyéről nagyon keveset tudunk. Szókratész maga egyetlen sort sem hagyott hátra és Platón dialógusain és Védőbeszédén, Arisztophanész egy-egy drámáján, Arisztotelész és Xenophón néhány megjegyzésén kívül korából semmi sem szól róla. Ez a tény tág teret biztosít az utókor számára a spekulációra, a tetszőleges jellemkép-festésre; ki-ki a maga koncepciója szerint láthatja, láttathatja az ókori bölcselőt.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az a Szókratész-kép, amelyet Platón fest számunkra műveiben – és amely egyik alapkövévé vált az európai gondolkodásnak – rendkívül tiszteletet parancsoló. Platón Szókratésze – mint Hegeltől tudjuk – “a morál feltalálója. (…) Erkölcsiségük ugyan volt a görögöknek; de hogy milyen morális erényei, kötelességei stb. vannak az embernek, erre Szókratész akarta őket megtanítani. A morális ember nem az, aki csupán akarja és cselekszi a helyest, nem az ártatlan ember, hanem az, akiben megvan cselekvésének tudata.”
[Hegel, G. W. F.: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai K., Bp., 1979. 505. p.]
Platón Szókratésze azáltal, hogy – mint ugyancsak Hegelnél olvashatjuk, aki történetfilozófiájában a szellem fejlődésének egyik kulcsszemélyiségévé emeli a “bábáskodó filozófust” – “végrehajtotta az objektív és szubjektív végtelen különválasztását”,
[I. m. 474. p.]
“tudatára ébredt az ember bensőségének, úgy hogy a lelkiismeretben állította fel a helyesnek és erkölcsösnek mértékét”
[Hegel, G. W. F.: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai K., Bp., 1979. 505. p.]
és “kijelentette, hogy a belső, a gondolat által meghatározott: a jó és egészen általános”
[Uo.}
– “ezzel megvilágosodott az önmagát megragadó gondolat szabadsága”.
[Uo.]
Enélkül pedig Európa elképzelhetetlen; mint ahogyan a szókratészi szemlélet és módszer és a belőle sarjadzó platóni és arisztotelészi filozófia nélkül az európai bölcselet is az volna.
Bár a szellemi nagyság önmagában igazolhatná Szókratész “kultikus” szerepét az európai kultúrában, azonban valószínűleg igaza van Hamvas Bélának is, aki – egyáltalán nem mondva ezzel ellent sem Platónnak, sem Hegelnek –, az emberi lét egyik főalakjának, “arkhetüponjának”, Arlequinnek megvalósulását látja Szókratészben: “Szókratész-Arlequin az athéni bazárban sétált és [amikor] a sok ételt, ruhát, ékszert, selymet látta, így szólt: mennyi minden, amire nekem nincs szükségem.”
[Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia K., Bp. 1987. 146 p.]
Arlequint Hamvas így jellemzi: “Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. (…) Arlequin felismerte, hogy a létezés logikája paradox.
Mindenekelőtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. (…) Arlequin nem ambíciózus. (…) Arlequin nem kötelezi le magát sem vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.
Az olyan ember, aki a harci szituációt feladta s aki a zsibvásár közepén leül és a feneketlen loholás közepette szundikál, az olyan ember paradox helyzetben van. Tibetben azt mondják, hogy a szellem olyan, mint a teve. Ha meg akarják fékezni, egyszerre tíz irányba tör ki, de ha békén hagyják, meg sem mozdul. A szellem logikája paradox, mert a létezés logikája paradox. (…)
Ha természeted ellen erőszakot követsz el, a természet bosszút fog állni. (…) Ha szellemed ellen erőszakot követsz el, nem fog bosszút állni. A megalázott szellem hallgat, mélyen hallgat, meg sem mozdul, nem felel, nem szól, nem ad jelt és nem áll bosszút. Ez a bosszúja. (…) Mert a szellem logikája paradox.
Arlequin ebben a paradoxonban él. A történeten kívül, vagyis annak középpontjában. Szokatlanul, vagy ami a paradox logika értelmében ugyanaz, minden elképzelhető sorsban egyszerre. (…) Prepared for all events – minden eshetőségre készen. A nullponton, vagyis a forrponton. Miért? Mert a létezés logikája paradox.”
[I. m. 132. - 134. p.]
Arlequin Európa számos alkotójában és alkotásában felismerhető – gondoljunk csak Arisztophanészre, Diogenészre, Assisi Szent Ferencre, Rabelais-ra, Shakespeare-re, Moliére-re vagy Schumannra és műveikre –, közülük bizonyosan a legnagyobb hatásúak egyike Szókratész (Platón Szókratésze). Hogy személye kultúránkban emblematikussá válhatott – a szuverén szellemi ember jelképévé –, abban valószínűleg művének egésze, így – ha hihetünk Platónnak – jelleme is szerepet játszott; hiszen valamennyien szeretnénk, Szókratész óta bizonyosan, “a nullponton, vagyis a forrponton” állni.
(…)
PLATÓN VÉDŐBESZÉDE. Szókratész perére Kr. e. 399-ben került sor, a közel harminc évig tartó peloponnészoszi háború (Kr. e. 431 – Kr. e. 404) befejezését követően alig néhány évvel. Ez alatt a harminc év alatt Athén nemcsak hegemóniáját, majd szuverenitását, de identitását is elveszítette; a virágzó demokrácia közösségi és kulturális értékei a harcok, a megszállások, a járványok és a politikai káosz áldozatául estek, (s bár Kr. e. 403-ban a demokráciát hivatalosan helyreállították) a városban a bizonytalanság és a zavar szelleme uralkodott.
A közjogi vádlók, Melétosz, Anütosz és Lükon, egy régi szokványt utánoztak, az athéniak számára már jól ismert aszebeia (hitetlenség, vallássértés) bűnét rótták föl elsődlegesen Szókratésznak (elítélték már ezért Athénban Aiszkhüloszt, Anaxagoraszt vagy Protagoraszt is); valamennyi, a bölcselő ellen felhozott, vád és érv olyannyira közhelyes, általános, demagóg, hogy, ugyan a per háttere ma már nem állapítható meg, másra, mint politikai vagy személyes indíttatású bosszúra nem gondolhatunk. Annál tragikusabb, hogy az ötszázegy tagú törvényszék végülis elítélte Szókratészt.
Az ítélet okait számos gondolkodó és művész próbálta már felfedni: miért ítélt egy demokratikus törvényszék nyilvánvalóan koholt és ugyanakkor értelmetlen és megcáfolt vádak alapján halálra egy közismerten törvénytisztelő polgárt? A válaszok mindegyike a helyzet klasszikus értelemben tragikus (végzetes, a végzet által kirótt) voltát hangsúlyozza: akár a tömeg és a kimagasló személyiség, akár a hatalmi ösztön és a szellem összecsapását, akár egy közösség önvédelmi reakcióját látják az értelmezők a Szókratész ellen hozott ítéletben, abban kivétel nélkül egyetértenek, hogy más ítélet nehezen születhetett volna.
Hegel – aki, mint már utaltunk rá, történetfilozófiájában kiemelt helyet és szerepet szán Szókratésznak – szintén az ítélet szükségszerű, ugyanakkor tragikus jellegét hangsúlyozza: “Szókratészen szemlélhetjük a görög szellem tragédiáját. Ő a legnemesebb ember, morálisan feddhetetlen; de tudatossá tette egy érzékfeletti világ elvét, a tiszta gondolat szabadságának elvét, amely abszolút jogosult, teljességgel önmagábanvaló, s a bensőségnek ez az elve a maga választási szabadságával az athéni állam pusztulását jelentette. Így sorsa a legfőbb tragédiáé. Halála a legnagyobb jogtalanságnak tűnhetik, hiszen tökéletesen teljesítette kötelességeit a haza iránt és egy belső világot tárt fel népének. Másfelől az athéni népnek is teljesen igaza volt, amikor az a mélyebb tudata volt, hogy a törvény e bensősége gyengítette az állam tekintélyét és aláásta az athéni államot. (…) Mind a két félnek igaza volt. Szókratész tehát nem ártatlanul halt meg; ez nem volna tragikus, hanem megható csupán. Az ő sorsa azonban tragikus az igazi értelemben.”
[Hegel, G. W. F.: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai K., Bp., 1979. 506. - 507. p.]
Platón a Szókratész védőbeszédét Kr. e 395-ben írta; talán vitairatnak szánta – a per közelsége indokolhatná ezt is –, de emlékművet alkotott. A Védőbeszéd a költőből lett filozófus korai műve, azonban mind bölcseleti, mind esztétikai szempontból remekmű – monumentális alkotás, amely méltó a mester (Szókratész) emlékéhez. Két és félezer év távlatából nagy bizonyossággal állíthatjuk: Platón megértette (Platón értette meg) Szókratész tanításait és műveiben “kanonizálta” azokat.
Hamvas Béla írja Arlequin című esszéjében: “Van művészet, amely geometrikus és értelmes, csaknem pythagoreus és klasszikus, de mindenképpen valamely rend ihletéből él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni, nem azért, mert Orpheus találta ki, hanem, mert Európában legmagasabb foka az orpheusi görög klasszika. Orfikus végül az egyiptomi művészet is, a tibeti, sok tekintetben a kínai, a tolték, a gótika, a reneszánsz. Az orfikus művészet megfékező művészet. Nagy példája a keleti yantra. Az erőket, amelyekhez nyúl rendezi. Ezért minden orfika nagy célja a harmónia. S ezért értelmes, geometrikus és arányos és ezért él a rend ihletéből és ezért legmagasabb foka a görög klasszika.
Minden művészetben a rendező és a fegyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet, amely időnként kitör s amely az orfikát Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem az enthuziazmust. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.
Jellegzetes mű a Divina Commedia, az orfika egyik csúcspontja. (…) Jellegzetes mágikus mű Dosztojevszkij Ördögök-je.”
[Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia K., Bp. 1987. 126. - 127. p.]
Platón műveiben is ez, a Hamvas által vázolt orfikára törekvés nyilvánul meg; azonosul mesterének, Szókratésznak tanításával és igyekszik egyetemes rendszerré fejleszteni azt. Szókratész-Alequin “egyik szülője, az anyja, az örvény mámora. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. (…) másik szülője, az apja, a hatalmi ösztönön való nevetés.”
[I. m. 132. p.]
“…bennem egy isteni, egy démoni hang szokott megszólalni”, magyarázza vádlóinak, “már gyermekkorom óta megvan bennem ez a szózat, és akárhányszor csak megszólal, mindig lebeszél arról, amit tenni szándékozom…” (Apol. 31. c.)
[Platón: Összes művei 1. - 3. Európa Kk., Bp. 1984. 424. p.]
“…alighanem úgy áll a dolog (…), hogy egyedül az isten bölcs, és evvel a jósigével [Szókratésznál senki sem bölcsebb]
[“…[Khairephón] egyszer Delphoiba is elment, és ilyen jóslatot mert kérni (…), azt kérdezte tehát, van-e ember, aki nálam [Szókratésznál] bölcsebb. A Püthia pedig azt a választ adta, hogy nálam senki sem bölcsebb.” (Apol. 21. a.) (Platón: Összes művei 1. - 3. Európa Kk., Bp. 1984. 406. p.)]
azt mondta, hogy az emberi bölcsesség keveset vagy éppenséggel semmit sem ér, és kitetszik az is, hogy nem Szókratészt értette, csak felhasználta az én nevemet, például állítva engem, mintha csak ezt mondaná: <<Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér.>> Ezért megyek el én most is mindenüvé, ezt kutatom és vizsgálom, az isten kijelentése értelmében, ha valakit akár a városbeliek, akár az idegenek közül bölcsnek gondolok; ha azután úgy látom, hogy nem az, akkor az isten oldalára állok, és kimutatom, hogy nem bölcs.” (Apol. 23. a.)
[Platón: Összes művei 1. - 3. Európa Kk., Bp. 1984. 409. p.]
“…ne vétkezzetek az isten ajándéka ellen azzal, hogy engem elítéltek. Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok más ilyen embert, akit (…), egyenesen úgy küldött városotokba az isten, mint valami nagy nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze. Úgy vélem, ilyesvalaminek rendelt az isten a város számára engem, aki benneteket külön-külön ébresztgetni, buzdítani és korholni egész nap soha meg nem szűnök, hanem mindig a nyakatokon ülök.” (Apol. 30. d.)
[I. m. 425. p.]
Szókratész “nem a kristályban él, az örvényben van”,
[Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia K., Bp. 1987. 128 p.]
nem rendez, fegyelmez és fékez, hanem idéz (Hegel szerint egyenesen forradalmár); Platón a rend ihletéből él, a megidézett erőket megkísérli megfékezni, rendezni, célja a harmónia. (“Szókratész pedig egyetlen írott szót sem hagyott maga után. Ha Platón nem írt volna róla, nem sokat tudnánk Szókratészról. Ha nem Szókratészról írt volna, nem tudnánk Platónról.”)
[Heller, Joseph: Képzeljétek el. Európa Kk., Bp., 1990. 37. p.]
Platón Szókratészról írott művei az európai bölcselet legfontosabb pillérei közül valók.
Platón Szókratész védőbeszéde című műve három részre tagolódik: az első rész a vádak tárgyi és logikai képtelenségének bizonyítása; a második a vétkesség kimondása; a harmadik rész a halálbüntetés kihirdetése után elmondott szókratészi gondolatokat tartalmazza, egyféle végrendeletnek is tekinthető. A mű természetesen nem szószerinti rögzítése a perben elhangzottaknak, hanem szellemi lényegében igyekszik megörökíteni Szókratész gondolatait.
A bölcselő módszerének legfontosabb ismérvei végig nyomon követhetők a műben; védőbeszédének érvelését ugyanazokra a megközelítésekre és eszközökre építi, mint tanításait. Ezek közül a legnyilvánvalóbb a dialógus (a négyszemközt folytatott párbeszéd), ahol ehhez nincs partner, ott imitálja a szituációt. Hasonlóan végig jelen van az irónia (a tudatlanság színlelése) és az eros (itt: a helyes ismeret megszerzésére irányuló vágy) felkeltésére törekvés. E lényegében rávezető módszer (indukció) legfontosabb célja a helyes fogalmi ismeret kialakítása, a lényeg megállapítása, elhatárolva mástól, meghatározva a maga mivoltában. Azonban a szofistákkal ellentétben sohasem önmagáértvalóak vizsgálódásai, a szkepszis és a relativizmus esküdt ellensége; Szókratésznál minden kijelentésnek, megállapításnak, úgy az egyénre, mint a közösségre nézve morális következményei vannak.
A Szókratész elleni vád a következő: “Vétkezik Szókratész (…), mert megrontja az ifjúságot, és nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében.” (Apol. 24. b.)
[Platón: Összes művei 1. - 3. Európa Kk., Bp. 1984. 411. p.]
Egy Melétosszal, egyik vádlójával, folytatott párbeszédben az öreg filozófus, a Melétosz által adott válaszokra alapozva, valamennyi vádat megcáfolja, bizonyítva azok koholmány és értelmetlen voltát:
“SZÓKRATÉSZ: (…) …mondd meg nekünk, Melétosz, vajon derék vagy gonosz polgártársak között jobb-e élnünk? (…) Hát nem tesznek-e a gonoszok az ő közvetlen környezetükkel mindig valami rosszat, a jók pedig valami jót?
MELÉTOSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: És van-e, aki inkább óhajtja, hogy a vele élők ártsanak neki, mint hogy használjanak? (…)
MELÉTOSZ: Olyan nincs.
SZÓKRATÉSZ: Most aztán mondd meg azt is, vajon miért idéztél engem ide; azért, mert az ifjúságot szándékosan vagy azért, mert akaratlanul rontottam meg?
MELÉTOSZ: Én bizony azért, mert szándékosan.
SZÓKRATÉSZ: Hogyan, Melétosz, annyival bölcsebb volnál te, ily fiatal létedre, nálam, az öregnél, hogy fölismered: a rosszak mindig rosszat mívelnek a hozzájuk legközelebb állókkal, a jók meg jót – én pedig a tudatlanságnak olyan fokára jutottam, hogy azt sem értem meg: ha a velem együtt élők közül valakit gonosszá teszek, annak a veszélynek teszem ki magam, hogy az ő részéről valami ártalom ér majd – és ilyen nagy bajt szándékosan okozok, ezt mondod? Ezt ugyan nem hiszem el neked, Melétosz… (…) Hanem vagy nem rontom meg őket, vagy ha megrontom, akaratlanul teszem, és így te mindkét esetben hazudsz. (…) Mindazonáltal, mondd meg nekünk, Melétosz: mivel rontom meg szerinted a fiatalabb embereket? (…) A benyújtott vádirat szerint azt tanítom, hogy ne higgyenek az istenekben, akikben a város hisz, hanem más, új daimónok működésében. Nem azt mondod, hogy ilyen tanítással rontom meg őket?
MELÉTOSZ: De igen, nagyon is, éppen ezt mondom.
SZÓKRATÉSZ: (…) …azt tanítom-e, hogy bizonyos istenekben hinni kell, és így magam is hiszek istenekben… (…) Vagy azt állítod, hogy egyáltalán nem hiszek istenekben, és másokat is erre tanítok?
MELÉTOSZ: Azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszel istenekben.” (Apol. 25. c.)
[I. m. 414 - 416. p.]
“SZÓKRATÉSZ: (…) Van-e olyan ember, Melétosz, aki emberi dolgok létezésében hisz, emberek létezésében azonban nem? (…) …van-e aki daimónok működésében hisz, a daimónokban azonban nem?
MELÉTOSZ: Nincs.
SZÓKRATÉSZ: (…) Daimónok létezésében tehát hiszek a te szavaid szerint… (…) A daimónokat pedig nem tartjuk-e isteneknek vagy istenek gyermekeinek? Mit mondasz: igen vagy nem?
MELÉTOSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: (…) Ha pedig a daimónok az isteneknek valamiféle fattyúgyermekei (…), ahogyan tartják is róluk, akkor hát hinné-e az ember, hogy istenek gyermekei vannak, istenek azonban nincsenek? Ez éppoly képtelenség volna, mint hogyha valaki elismerné, hogy a lovaknak és a szamaraknak vannak csikaik: az öszvérek, azt azonban már nem ismerné el, hogy lovak és szamarak is vannak. (…) Tehát, athéni férfiak, annak bizonyítására, hogy a Melétosz vádirata értelmében nem vagyok vétkes, azt hiszem nincs szükség nagy védelemre, hanem ennyi is éppen elég.” (Apol. 27. b.)
[I. m. 417 - 419. p.]
Ha a vád késlekedik vagy bizonytalankodik Szókratész maga veszi át a vádló szerepét, hogy álláspontjának hangot adhasson: “De valaki talán így szólhatna: <<Hát nem szégyelled magad, Szókratész, amiért olyan foglalatossággal foglalkozol, amely most könnyen halálra vihet?>> Én pedig ennek igaz szóval így felelnék: <<Nem beszélsz helyesen, ember, ha azt hiszed, hogy olyan férfinak, akikben csak egy kis érték van is, az életben maradás vagy a meghalás eshetőségét kell mérlegelnie és nem csupán azt vizsgálnia, mikor valamit mível, vajon igazságos vagy igazságtalan, derék vagy rossz emberhez illő dolgot cselekszik-e. (…)>>” (Apol. 28. b.)
[I. m. 419. p.]
[Ha] “így szólnátok hozzám: <<Szókratész, most ugyan (…) elbocsátunk téged, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem foglalkozol (…) vizsgálódással, soha nem bölcselkedel; ha pedig ezen mégis rajtakapunk, meghalsz>>, ha tehát, mint mondtam, ezzel a feltétellel mentenétek föl, azt felelném: szeretlek is, kedvellek is benneteket, athéni férfiak, engedelmeskedni azonban inkább fogok az istennek, mint nektek, és amíg csak lehelek és képes vagyok rá, nem hagyom abba a bölcselkedést, sem azt, hogy ne intsem és ne világosítsam föl, akivel csak éppen találkozom közületek…” (Apol. 29. c.)
[I. m. 421. - 422. p.]
Mivel nincsenek illúziói polgártársaival szemben, nem rejti véka alá véleményét: “Ne haragudjatok rám, ha kimondom az igazat: nem is lehetséges, hogy biztonságban maradhasson bármely ember, aki akár veletek, akár bármilyen más sokasággal nemesen szembeszáll, és megakadályozza azt a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, ami a városban történik…” (Apol. 31. e.)
I. m. 425. p.
Miután vétkesnek mondják ki elfogadja ugyan Apollodórosz, Kritobulosz, Platón és Kritón ajánlatát, hogy, amennyiben pénzbüntetést szabnak ki rá, harminc ezüstmina bírsághatárig kezeskednek érte; de a halálbüntetés kihirdetését követően sem veszíti el lelki egyensúlyát, a rá jellemző méltósággal mondja el “végrendeletét”: “…valószínűleg azt hiszitek, férfiak, hogy azért vesztem el, mert híjával voltam a bizonyító érveknek, amelyekkel meggyőzhettelek volna benneteket, ha úgy véltem volna, hogy bármit is kell követnem, és mondanom kell mindent, csak hogy az ítélet elől megmeneküljek. Távol áll ez a valóságtól. Elvesztem, mert híjával voltam – nem ám a bizonyító érveknek, hanem a vakmerőségnek és a szemtelenségnek. És olyanokat nem akartam mondani, amit a legszívesebben hallgattatok volna, míg én sírok jajveszékelek, és mindenféle mást teszek és mondok, ami véleményem szerint méltatlan lett volna hozzám, de amit másoktól mindig hallani szoktatok.” (Apol. 38. d.)
[I. m. 435. p.]
[Nem az a nehéz] “férfiak, megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb megmenekülni a bűntől. Hisz a halálnál fürgébben fut. Így engem, aki lassú járású és öreg, lassabban futó ellenség ért utol, vádlóimat pedig, mivel fiatalok és fürgék, a gyorsabban futó: a gonoszság. Én innen úgy távozom majd, mint akit ti halálos ítélettel marasztaltok el, ezek pedig úgy, mint akiket az Igazság marasztalt el a gonoszság és jogtalanság vétkében. Én is megmaradok az ítéletem mellett, ők is a maguké mellett.” (Apol. 39. a.)
[I. m. 435. - 436. p.]
“Velem (…) valami csodálatos dolog történt. Az a megszokott jósige, a daimonion szava, egészen idáig mindenkor nagyon sűrűn jelentkezett, és a legkisebb dologra is ellenem szegült, ha valamit nem helyesen akartam cselekedni; most pedig olyasvalami történt velem, mint magatok is látjátok, amiről azt gondolhatná valaki, hogy a legnagyobb baj, és amit annak is szokás tartani. Velem pedig sem kora reggel, mikor hazulról eltávoztam, nem szállt szembe az isten jeladása, sem mikor itt a törvényszék elé léptem, sem beszéd közben soha, mikor valamit mondani akartam. (…) …úgy látszik, ami most velem történt, valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazunk nekünk, valahányan csak úgy véljük, hogy a halál rossz. Nagy a bizonyosságom erre: lehetetlen hogy a megszokott jel ne szegült volna ellenem, ha nem lett volna jó, amit tenni készültem.” (Apol. 40. a.)
[I. m. 436. - 437. p.]
“Tehát nektek is, bírák, jó reménységgel kell lennetek ami a halált illeti, és meg kell gondolnotok azt az egy bizonyos igazságot, hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az istenek az ő ügyeiről; az én dolgaim sem maguktól jutottak ilyen fordulathoz, hanem világos előttem, hogy jobb most már ez nekem így: holtnak lennem s szabadnak a bajoktól. (…) Egyet azonban még kérek (…) [vádlóimtól]: ha majd a fiaim fölserdültek, őrajtuk álljatok bosszút, férfiak, szakasztott úgy bántsátok őket, mint ahogy én bántottalak benneteket, ha látjátok, hogy pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek, mint az erénnyel, vagy azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek: korholjátok akkor őket úgy, mint benneteket én, hogy nem azzal törődnek, amivel kell, s hogy úgy vélik, érnek valamit, pedig semmirekellők. Ha ezt teszitek, igazságos dolgot szenvedek el tőletek én is, a fiaim is. De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.” (Apol. 41. c.)
[I. m. 439. p.]
(…)
Nohát!
Platón: Szókratész védőbeszéde: (https://mek.oszk.hu/00400/00460)
(Innét: bbjnick.blog.hu/2008/05/02/szokratesz_beszolt_szokratesz_beszol_szokratesz_beszolni_fog)
