„Állnak és várnak. Határtalan a hegyek várakozása; tengerként van az ő szívükben, pirossal, vérszínnel bevonva csillog az ő belsejükben a várakozás. Kívül az arcukon azonban mi sem látszik ebből, ellenségeskedésen kívül. Ez megint csak a várakozás jele. Ki mit tud arról, mi zajlik a hegyek szívében? Micsoda tűz forrong és tör fel belőle? Hegyek, hegyek! Mire vártok, kire vártok? Csak nem rég látott szerelmesetek van? Vagy testvéretek, anyátok ment messze, s nincs semmi híretek felőle? Felelet nem hallik. Állnak, pillájuk se rezdül. Várnak, várakoznak, s megint várniok kell. Mi szabadítja meg őket a tenger várakozástól? Nincs annak kezdete, se vége, miként Istennek sincs. (…)”
