E „bejegyzés” előzménye Gasper blogger ajánlott bejegyzése Cseh Tamásról. Itt: tajkep.blog.hu/2009/08/11/meg_ket_dolog_1
Ehhez a Gasper-poszthoz íródott hozzászólásként az alábbi szöveg:
Hát, Gasper, gondolkodtam egy kicsit, mielőtt nekiálltam idepötyögni a mondókámat. Azon gondolkodtam, vajon helyénvaló-e éppen most ez a megközelítés? Végülis arra jutottam, hogy: igen.
Elolvastam a történetedet és a Frontátvonulás c. lemez jutott róla eszembe. Talán emlékszel?!
"(…) amikor vége volt az adásnak, [Vizi] kikapcsolta a készüléket, átment a másik szobába, ahol Ecsédi a két karjára dőlve részegen aludt, Vizi odament hozzá, belemarkolt a hajába, felemelte, és beleordított az alvó arcba, hogy: -Ha nekem itt még egyszer nők nevét kiáltozod, meg házszámokat, ennek vége, érted?!!!
Ennek vége, értik?!"
Ennek vége, értik?!"
Ez jutott eszembe a történetedről és az, hogy az a csehtamási bizonytalan részeg topogás és motyogás néhány álmos (kíméletlen) kamasz előtt ott kilencvenhárom tavaszán azon a gangon, az, bizony, a vesztes, a megvert sereg egy lézengő bakájának topogása és motyogása volt.
Nem sokkal voltunk még ekkor Csengey halála után. Nyolcvannyolcban még ezt énekli Cseh Tamás a Csengeyvel közösen készített lemezen (Mélyrepülés):
"De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?!"
Kilencvenháromban - a Bereményivel közösen készített Cseh-lemezen - a Nyugati pályaudvaron azonban már az: "Uram! Én vagyok a Hírnök. A Bartók Béla úton lakok. Tudok az egészről. Itt a gyerek. Akkor ez most mi dolog, Uram? Mi végre, Uram? Mi végre?" kérdésre "Na jó, most menjetek haza!" a válasz. "Hát akkor: menjünk már megint haza. Barátaim, bajtársak, az Isten áldjon meg minket, már megint nem."
Tudták ők azt (már akkor) nagyon jól (az a "nagy generáció"), hogy ez már nem az ő "csatájuk", rég belátták már, hogy házibulikon "blúzok alá nyúlva", az "idő múlását kutatva" mire lelhetnek, s mire nem ("Vigyázz, el ne szomorodj!").
Csengey kilencvenegyben meghalt, elvitt valami nagyon fontosat, Cseh Tamás kétezerkilencben meghalt és ő is elvitt valami nagyon fontosat. De amit elvittek, annál sokkal fontosabb, amit itt hagytak. Bennem éppen ők tudatosították, a műveik révén, hogy én nem akarok ötven évesen, egy vert sereg lézengő bakájaként, álmos (kíméletlen) kamaszok előtt részegen totyogni és motyogni egy házibulit követő piszkos hajnalon a gangon. Keveset tudok, de ezt legalább húsz éve (és) biztosan.
Egyszer Inszeminátor bloggerel (inszeminator.blog.hu) "beszélgettünk". Őt ötvenhat után, kamaszként, meghurcolták, megverték, több, mint két évre börtönbe csukták. Ezt mondtam neki: Neked, éppen a gyerekeid miatt, meg kellett tudnod bocsátanod "azoknak". Nekem, éppen a gyerekeim miatt, nem szabad megbocsátanom "azoknak".
Csengey művei és sorsa, Cseh Tamás dalai és sorsa ugyanezt jutattják eszembe: Nekem nem szabad megbocsátanom "azoknak". Nincs hozzá jogom.
Nincs hozzá jogunk!
Ez jutott eszembe, Gasper, a bejegyzésedről.
Valamint ez:
És ez:
ü
bbjnick
bbjnick
„Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem. A Szentháromság ünnepét követő huszonnegyedik héten bementem egy templomba déli istentiszteletre imádkozni. A tesszalonikiekhez írt első levelét olvasták az Apostolnak, az ötödik fejezet tizenhetedik versét, amelyben ez áll: “Szüntelen imádkozzatok!” Ez a szó nagyon megragadott, s elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet szüntelen imádkozni, amikor az embernek még mást is kellene tennie, hogy életét fenntartsa. Fellapoztam ezt a Bibliában, és ott saját szememmel láttam azt, amit hallottam: “minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Ef 6,18) Gondolkoztam, gondolkoztam, de megoldást nem találtam...”