Andrzej Wajda lengyel filmrendező filmet készített a katyńi mészárlásról.
1939 szeptember elsején Németország megtámadta Lengyelországot. Szeptember 17-én az élethalálharcukat vívó lengyeleket hátbatámadta a Szovjetunió. A szovjet fogságba esett lengyel katonák között huszonkétezer tiszt is volt. E tisztek közül tizennégyezret, a szovjet NKVD (a KGB elődszervezete) irányítása alatt, 1940 áprilisában a szmolenszk-közeli katyńi erdőben módszeresen lemészároltak (egyenként, tarkólövéssel tömegsírokba lőttek) és elföldeltek.
1943-ban a németek feltárták a katyńi tömegsírokat – a holttesteket azonosították, a családtagokat értesítették –, majd újratemették az áldozatokat.
1945-ben a szovjetek (propagandacélzattal) újólag kiásták a tetemeket, és, mint német háborús bűnt, a nürnbergi per vádpontjai közé igyekeztek emelni a katyńi mészárlást.
Lengyelországban 1990-ig tabutéma volt Katyń. (Ha hivatalosan szóba került, akkor csak a hamis szovjet verzió hangozhatott el, amelyről nagyjából mindenki tudta, hogy hazugság.)
Nem ettem bolondgombát, hogy nekiálljak dicsérgetni Andrzej Wajdát, hogy milyen remekül is oldotta meg a feladatot, egy több mint hatvan éve, a lengyel lelkek mélyén hordozott – és 1990-ig ki sem mondhatott – trauma filmrevitelét. Wajda a ma élő egyik legjelentősebb filmrendező; tudja, miről beszél (bizony, nem mellesleg: apja a katyńi áldozatok egyike volt), érti, mit jelent Katyń, és megtalálja a módját, hogy másoknak is megmutassa.
Írhatnék arról, hogy a filmből négy család (s elsősorban a magukra maradt anyák, feleségek és lányok) „történetén” keresztül értjük meg Katyńt; hogy epizódokat látunk e családok életéből a „lengyelországi hadjárat”, a német és szovjet megszállás, majd a szovjet megszállás idejéből; hogy Wajda az időrendet megbontja és a kronológia helyébe a tragédia megértésének folyamatát állítja vezérfonalként: erre fűzi föl a cselekményt; hogy a történetbe szervesen beilleszkedő dokumentumanyagokat is emel filmjébe; hogy szereplői valamennyien „hús-vér” figurák (a néző számára nem jelent nehézséget a velük való azonosulás), ugyanakkor szimbolikus karakterek (akik a kor egy-egy tipikus „sorsát” testesítik meg); hogy a „zenei szerkesztésmódnak” köszönhetően az indulásában némi túlzással melodramatikus történet hogyan nő (bennünk) monumentális drámává; és a többi, ebben a fölfogásban. De nem teszem, mert mindez mellékes: a lényeg, hogy a katarzis nem marad el. Wajda – mint lengyel és mint művész – fölnő a feladathoz, és úgy, ahogyan ő tudja, megoldja. És megoldja! Gondoljunk csak bele, mit jelenthet ez a film azoknak a lengyeleknek, akik „magunkban hordozták” Katyńt, és azoknak, akik „most kapják meg örökül” Katyńt!
KATYŃ
lengyel film
Szereplők: Artur Zmijewski, Maja Ostaszewska, Andrzej Chyra, Danuta Stenka
Rendező: Andrzej Wajda
Író: Andrzej Mularczyk
Forgatókönyv: Andrzej Wajda, Andrzej Mularczyk, Przemyslaw Nowakowski, Wladyslaw Pasikowski
Vágók: Milenia Fiedler, Rafal Listopad
Vágók: Milenia Fiedler, Rafal Listopad
Operatőr: Pawel Edelman
A Katyń-film lengyel plakátját nézve fölmerült bennem a kérdés: mi mikor találkozunk olyan magyar filmplakáttal, amelyről a második világháború honvédei, a kommunista terror áldozatai vagy 56 hősei „így néznek vissza ránk” ?
(A Duna Televízió tegnap későeste levetítette Andrzej Wajda nagyszerű és megrázó filmjét.)
„(…) Amikor az ember materialistává lesz, más szóval, amikor az ember azt kezdi hinni, hogy a világ anyagból lett és van, és ehhez az anyaghoz ragaszkodik és belekapaszkodik, és az anyag számára komolyság, környezet, vágy, vallás, akkor az ember homályosan megérzi, hogy ő is ilyen lehullott és kiokádott, leporlott és összetört, csatornába és szemétdombra került valami. A természet spirituális erőivel való kapcsolatról lemondott, a kozmoszról levált, irtózatos katasztrófa következtében megállott csökevény. Szellemi vonatkozását elvesztette, ezért visszaképződik és elsüllyed. Ebben a felfogásban világossá válik, hogy a modern primitív csőcselék miért materialista, és miért kell, hogy az legyen. (...)
A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akiben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.”