Talán több is, mint két hét óta tervezem ezt a bejegyzést, talán több is, mint két hét óta nem volt rá érkezésem. S úgy tűnik, maholnap nem is igen lesz időm hosszabb „eszmefuttatások” írására. Arra gondoltam, megpróbálom vázlatosan összefoglalni mondandómat – ha másért nem, hát magnak –, aztán, ha majd úgy jön ki a lépés, a szöveg egyes motívumaira később még részleteiben is vissza-visszatérek.
Meghatározó gyerekkori olvasmányaim között ott volt Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!”-a és a Katona Tamás szerkesztette kétkötetes Az aradi vértanúk c. dokumentumgyűjtemény. Tízéves-forma lehettem, amikor először a kezembe kerültek és már akkor olyan hatással voltak rám, olyan folyamatokat indítottak el bennem, amik máig befolyásolják látás- és gondolkodásmódomat. Olvastam korábban is ezt-azt, kifejezetten olvasós gyerek voltam, de addig még egyetlen könyv sem izzította be úgy a képzeletemet, mint ezek. Nagyjából állandó társaim lettek; miután már egészében ismertem „őket”, azután is gyakran elővettem egyik-másik kötetet, csak hogy egy-egy részt újraolvassak.Ennek a korai találkozásnak számos folyománya lett: részint direkt – mint a korszak (megközelítőleg az 1825 és az 1867 közötti időszak) iránti érdeklődés, mint a tárgykörrel kapcsolatos források és munkák szenvedélyes keresése, olvasása –, részint indirekt – mint a reformkortól a kiegyezésig terjedő időszak magyarjainak szemléletével, gondolkodásmódjával való megismerkedés és mint a kor karaktereivel és jellemeivel való (végeredményében: mi más, mint gyermeki) azonosulás –; s mondandóm szempontjából ez utóbbi, indirekt folyományok az igazán fontosak.
Nagyon messzire vezetne, ha most (itt) a hetvenes évek második felének és a nyolcvanas évek első felének magyar valóságáról kezdenék el hosszan értekezni. Nem is teszem. Inkább röviden jellemzem egy szerintem igen találó kifejezéssel (nem tudom, ki volt, aki először használta ezt a szót a korszak jellemzésére, de a lényeglátására nem lehet panasz): „pangás”.
[pangás fn Az a tény, hogy vmi pang, gyengén működik. | Közg A tőkés újratermelési ciklusnak a válság mélypontja és a megélénkülés közötti szakasza. | Orvos Vérkeringési zavar a gyűjtőerekben. | Orvos A gyomor- ill. a béltartalom v. a vizelet megrekedése a szervezetben. (Juhász József–Szőke István–O. Nagy Gábor–Kovalovszky Miklós szerk.: Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai K., Bp, 1978.)]
Egy ilyen valóságba beleszületni és ebben „felcserepedni” jár bizonyos előnyökkel – amennyiben, mivel általában senki sem kapkod, ideges, sőt, sokkal inkább enervált, mint gyanakvó, adatik némi idő és alkalmasint talán még tér is önmagunk keresgélésére, próbálgatására –, ugyanakkor komoly veszélyekkel is – mivel az impulzusszegény környezetben, az általános ernyedtségben sokkalta erősebb a nihil vonzása-csábítása –; hogy ebből, az érettből a késő-kádárkorba átnyúló időszakból végülis ki mit hozott, s miért éppen azt hozta magával, izgalmas és komplex kérdés (és kutatása méltó feladat az éppen nagyon ráérő társadalomtudósok számára).
Nekünk az iskolában azt tanították, hogy „a-a múltat végképp eltörölni”, azaz a múltnak nincs relevanciája, és azt, hogy „le-e-enini párt vezet, párt me-e-ely a népeket, kommunizmus győztes útján viszi”, azaz a jövő pedig meg vagyon írva. Ennél konkrétabb ismeretek a világról, mint olyanról, nem voltak elérhetők, mert ha a „nyiladozó elme” kérdéseket fogalmazott meg, akkor a válaszok vagy a fenti tételek ismételgetésben vagy a „ne szemtelenkedj, mert nyakon váglak” és az „aki sokat kérdez, hamar megöregszik” fenyegetésekben merültek ki. Az efféle „nevelés” az embergyereket – az esetek meghatározó részében – vagy felelőtlen és gyáva hedonistává (rossz lelkiismeretű „hamis realistává”) vagy (az önérzetesebbjét) felelőtlen és gyáva önsorsrontóvá (direkt moralizáló, nemritkán önmaga ellen forduló „túlhajtott lényeglátóvá”) kondicionálja. (És tényleg! Tessék szétnézni a ma magyar társadalmában!)
A vértanúság szakrális fogalom.
[Vértanúság: a keresztény hitért vagy a keresztény erkölcsért vállalt halál. Már a 2. században mártírnak tekintették és mártírként tisztelték azt, aki ilyen halállal halt meg (a ,,mártír” a görög ,,martüsz”: tanú szóból származik). Ez a szóhasználat a Szentíráson alapul, mivel Jézus Krisztusa voltaképpeni ,,hűséges tanú” (ApCsel 1,5; 3,14), a tanítvány azonban nem nagyobb mesterénél. Az általános keresztény hagyomány szerint nem mindig mártírium az, ha az Egyházat üldözik (megnehezítik helyzetét; vö. üldözés, vagy ha zaklatnak egyes keresztényeket (vö. II. vatikáni zsinat, Lumen gentium 42). A vértanúság az Egyház lényegéhez tartozik, mert benne a voltaképpeni keresztény halál, a szabad hittel elfogadott halál jelenik meg, mely szabad hit egyébként rejtve marad minden emberi történés kétértelműsége miatt. A vértanúságban kézzelfoghatóvá válik az Egyház szentsége mint nemcsak szubjektív, hanem Isten kegyelme által előidézett szentség, ami e kézzelfoghatóság miatt a hitelre méltóság elsőrendű motívuma lesz. Ennek alapján azt is megérthetjük, miért tulajdonított a teológiai hagyomány a legrégibb időktől kezdve mindig ugyanolyan megszentelő hatást a vértanúságnak, mint a keresztségnek (vértanúság: ,,vérkeresztség”). A vértanúságnak nem pusztán azért van ilyen hatása, mert a hit és a szeretet aktusaként a szentséget megelőzően is megigazulttá tesz, miként minden hitből és szeretetből fakadó cselekedet. A vértanúság megszentelő ereje bizonyos értelemben szentségi jellegű: a vértanúság valamilyen kegyelemszerű valóság megjelenése, kézzelfogható megnyilvánulása Isten kegyelmi tettének, amit az emberen véghezvisz. (Rahner, Karl–Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Bp. 1980.)]
Profán alkalmazása a kifejezés eredeti keresztény jelentésének téves értelmezéséből vagy tudatos eltorzításából származhat. Így, természetesen, az 1848-1849-es szabadságharc után Aradon kivégzett honvédtisztek sem voltak „vértanúk”. Ugyanakkor magatartásukkal és „sorsukkal” – közülük többek, többször – számos vonatkozásban is „tanúk”, azaz „tanúságtevők” voltak. Számomra akkor, ott a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Magyarországán mindenképpen. Általuk, történetük megismerése által „megnyílt” előttem a történelem; a róluk (és tőlük) való olvasás elindított bennem egy gondolkodási 
folyamatot a múltról (aminek kétségtelenül van relevanciája), a múlt és a jelen viszonyáról, hasonlóképpen a személyes és a kollektív, a személy és a hatalom viszonyáról. A bennük megismert karakterek, jellemek hiteleseknek, napi tapasztalataimból – az engem akkor körülvevő alapvetően paraszti környezet életszemléletéből, erkölcseiből – értelmezhetőeknek tűntek számomra, sokkal hitelesebbnek, mint bárki/bármi, amit eladdig az iskola elémtárt: meglehet, ekkor tudatosodott bennem az is, hogy én és az enyémek (az „én világom”) a folyamat (a történelem) részei vagyunk. Hosszan sorolhatnám még, mi minden kezdődött számomra „Aradnál”, de már így is erősen túlléptem e vázlatnak szánt bejegyzés tervezett kereteit. Így itt most egyelőre megállok.
folyamatot a múltról (aminek kétségtelenül van relevanciája), a múlt és a jelen viszonyáról, hasonlóképpen a személyes és a kollektív, a személy és a hatalom viszonyáról. A bennük megismert karakterek, jellemek hiteleseknek, napi tapasztalataimból – az engem akkor körülvevő alapvetően paraszti környezet életszemléletéből, erkölcseiből – értelmezhetőeknek tűntek számomra, sokkal hitelesebbnek, mint bárki/bármi, amit eladdig az iskola elémtárt: meglehet, ekkor tudatosodott bennem az is, hogy én és az enyémek (az „én világom”) a folyamat (a történelem) részei vagyunk. Hosszan sorolhatnám még, mi minden kezdődött számomra „Aradnál”, de már így is erősen túlléptem e vázlatnak szánt bejegyzés tervezett kereteit. Így itt most egyelőre megállok.Amikor a foglyokat összegyűjtötték, hogy a vesztőhelyre vezessék őket Poeltenberg Ernő ezt mondta (nyilván nem magyarul): „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Olyan mondat ez, mintha Shakespeare írta volna. Olyan mondat, már ahogyan én látom, amire egy újabb ezer évet bizton alapozhatna, aki megérti. (Ha érthető, mire gondolok…)
