Csutakaszürkeló blogger, a Mániás Depressziósok Nemzetközi Világnapján, a …-i szanatórium – ez alkalomból kétszer is felmosott – étkezdéjében megrendezésre került kultúrprogramról szóló beszámolója eszembe juttatott egy „furcsa” történetet. Z. barátom mesélte nekem, aki maga is – úgyis, mint egyik előidézője és úgyis, mint egyik elszenvedője – szereplője volt. Mielőtt a leírásába fogtam, fölhívtam Z.-t és engedélyt kértem tőle a történet elmesélésére. Z. nevetett és ennyit mondott: „Mi az hogy, nagyon is. De csakis saját felelősségedre.”
Z., mint a …-i szanatórium régi, rendszeres vendége, közeli viszonyban állt az intézmény igazgató-főorvosával, talán némi túlzással atyai-fiúi kapcsolatról is beszélhetnénk (de helyesebb, ha nem tesszük). Annyi azonban bizonyos, hogy a főorvos úr komoly reményeket táplált Z. gyógyulására nézvést – szinte már-már presztízskérdés volt számára a siker –, ezért aztán időnként nem egészen konvencionális eszközöket is bevetett a terápia során. Gyaníthatóan efféle nem egészen konvencionális terapikus eszköznek szánta Z. zenekarának, a Koherencia Kommandónak, meghívását is egy szanatóriumi bálra.
Z.-nek voltak ugyan kétségei az előadás „helyénvalóságát” illetőleg – kérlelte is a főorvos urat, ugyan, hallgatná meg a produkciót, mielőtt műsorra kerül –, de a főorvos úr hajthatatlan maradt, bizalmáról biztosította Z.-t, majd, mikor az tovább akadékoskodott, ráparancsolt:
- Ne aggodalmaskodjon már annyit, merjen már végre önmaga lenni!
(No, ezen nem fog múlni, gondolta Z. és tudomásulvette az elkerülhetetlent.)
A Koherencia Kommandó a bál csúcspontján – fő attrakcióként – lépett színpadra. Z. röviden „bevezette” és a közönség szeretetébe ajánlotta magukat és a Kommandó a húrokba csapott. Z. nagyon büszke volt saját szerzeményére, amit előadtak (titkon arról ábrándozott, hogy egykor még afféle nemzedéki himnusszá válhat, mint annak idején az All you need is love vagy a Satisfaction).
Z. dala valahogy így hangzott:
Több időnk van, mint reményünk,
s ez, bizony, fordítva volna jó,
több időnk van, mint reményünk,
s az is olvad , mint a hó,
időnk elolvad, mint a hó.
Több erőnk van, mint esélyünk,
sok sajgó tenni kéne még,
több erőnk van, mint esélyünk,
s az is porlad, mint a jég,
erőnk elporlad, mint a jég.
Van, aki földre ül, van, aki kardba dől,
s van, akit csöndben elemészt a vágy,
van, akit csöndben elemészt a vágy.
Több sebünk van, mint erényünk,
afféle nehezen gyógyuló,
több sebünk van, mint erényünk,
s ez, bizony, fordítva volna jó...
Van, aki befordul, van aki eltorzul,
s van, akit csöndben elemészt a vágy,
van, akit csöndben elemészt a vágy.
A dal nem egészen négy percig tartott. S ezalatt, a nem egészen négy perc alatt, a közönség különös változáson esett át. Az addig többnyire dezorientált vagy merengő betegek másodpercről másodpercre egyre figyelmesebbekké (egyre fenyegetőbben egyre figyelmesebbekké) váltak. A második perc végén már minden szem metszőn a színpadra meredt és olyan fagyossá vált a levegő, hogy még a bált biztosító, az ajtókban strázsáló kéksapkások is megérezhettek belőle valamit, mert egyre merevebben szorították mellkasukhoz gépfegyverüket, és egyre idegesebben tekintgettek jobbra-balra.
A dal utolsó akkordját épphogy leütötte a Kommandó, Z. akkora lökést érzett a jobb vállán, hogy majdnem elvágódott. A mikrofon előtt, ahol egy másodperce még ő toporgott, már ott állt a Főnéni és a dermedt csöndet túlkiabálva osztotta az utasításokat:
- No, kedveseim, gyorsan-gyorsan, mindenki az étkezőbe, vár minket a parizeres szendvics és a finom ásványvíz, aki nem szedi a lábait, az nem kap, egy-kettő, nem bambul, sorakozik! - valahogy így.
Majd hirtelen Z. felé fordult és haragosan odasúgta neki:
- Hogy mekkora egy marha maga! Hát miért provokálja szegényeket?! Tudja, hogy egyike-másika mire képes! Ennyi esze még magának is lehetne, elvégre nem hülye maga csak bolond!
Z. nem vitatkozott, hanem csatlakozott a Kommandóhoz. Szereltek, pakoltak, s mire minden cucc a kocsiba került, addigra jóformán a fellépéssel járó izgalom is kiszállt belőlük. Szinte már meg is éheztek. Z. gondolt egyet, s így szólt:
- Együnk, urak! Mivel nekem betegjogon egyébként is jár, kérek szépen egypár parizeres szendvicset.
Ám az ebédlő-foglakoztatóban már véget ért az uzsonna, s (már) javában zajlott a maga agyagsúlyú fegyelmével és monotonitásával a rehabilitáció. A parizeresszendvicses tálcák lecsupaszítva, egymáson hevertek a tálaló-kiadóablak pultján, helyüket és szerepüket átvették a társasjátékok és a manuális készségfejlesztő eszközök. Z. tanácstalanul téblábolt néhány másodpercig, majd, mikor tekintete keresztezte a Főnéni rá szegeződő szigorú, már-már dühös tekintetét, zavartan elmosolyodott, biccentett, és bizonytalan léptekkel elhagyta a termet.
- Mi az, mester úr, mégse jár?! - fogadta az üres kézzel és mulya ábrázattal visszatérő Z.-t a Kommandó basszistája.
Z. vállat vont és csak ennyit mondott:
- Járni jár, csak nem jut.
Így történt (ha hihetünk Z.-nek).
„(…) A haladás elmélete szerint nemzedék rakja rá művét nemzedék művére, így emelkedik egyre magasabbra a <<szellem piramisa>>. Nem látják, hogy az élet nem rak piramist. Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg. (…) Egy kultúrán belül vagy van új, nagy, teremtő aktusokra alkalom, s akkor van, ha nem is haladás, de megújhodás – valami az első teremtés boldogságából –, vagy csak nemzedék rakja művét az előzők művére, s akkor van hanyatlás, sivárodás. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés. (…) Kultúránk nem haladó nemzedékek egymásra rakott műve, hanem nagy teremtő alkotások maradványa. (…) Az először letett arany, a kultúra déloszi kincse, a mohón berakott betétek ellenére is folyton fogy, a csőd veszedelme még egy olyan kultúrában is ki-kiújul, mint az európai, melybe annyi különféle nép dobja bele időről időre vagyonkáját. Egyiptom élt és megmeredt, Sumir prédául esett, Róma kerítései bedőltek. Haladtak, és közben elhasználták Isten bölcsőjükbe dugott pénzét, mint ahogy minden élet hiába próbál újra s újra megfoganni, végül is elveszti a foganással rája szállt vagyont. (…) A tragikus életérzés nem sötétebb, hanem fényesebb, mint a másik. A sors valódi arcába néző ember nem aggodalmasabb, mint a fejlődéshitű, hanem vakmerőbb. A veszély az emberiség legnagyobb ingere. S egy történelemszemlélet, mely kozmikus biztosítóintézet helyett a romlás állandó, szívós készültségével veszi körül a népeket, szívósabbakká, teljesebekké, készültebbekké teszi őket magukat is. (…) S ha mi a sorssal merész, önáltatás nélküli farkasszemre akarjuk rábírni a magyart, nem azért tesszük, mert rémeket látunk, hanem mert rémeket akarunk leküzdeni.”