Írtam egy bejegyzést „Vissza a jövőbe” címmel [Kattints ide!], amelyben kategorikus kijelentéseket tettem az ideológiai alapú totalitárius kormányzatok társadalmi működéséről. Hogy bemutassam, nem légből kapottak állításaim, három példával illusztrálnám azokat, melyek gyermekkoromból idéződtek föl bennem. (Nyilván, tucatjával tudnék ilyen emlékeket kikukázni tompuló emlékezetem mélyéről, mint mindenki, aki akkor élt, de nemigen akarok. Ez a három történet azonban hívatlanul jött elő és amilyen keresetlenek, nekem legalábbis úgy tűnik, olyan szemléletesek.)
1-ső levonás. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján, alsó tagozatos általános iskolásként esett meg velem az első eset. Tanyasi gyerek voltam, szabad, szocializálatlan (magyarán: bugris) és nagyon kíváncsi. Amint megtanultam olvasni, rendszeresen fatornyos kis falunk gyermekkönyvtárában lógtam, hol egyedül, hol egyik-másik osztálytársammal, szerencsénkre a kissé életunt (vagy csak bizalmatlan?), láncdohányos középkorú könyvtárosnőt nem zavarta gyakori jelenlétünk, mi több, ha kérdeztük vagy segítségét kértük, ha nem is túl lelkesen, de korrektül válaszolgatott is. Főként az olvasótermi földrajzi atlaszok, történelmi, művészeti tárgyú képes albumok lapozgatása vonzott a könyvtárba, de ha már ott voltam, mindenféle könyvet levettem a polcról és beleolvastam. Egyik nap épp egy József Attila-kötetet — és ebből adódott a probléma. Másnap ugyanis, ahogy napközis termünkbe léptem, ahol a tábla fölött, vörös kartonból kivágott, gombostűkkel feltűzött nyomtatott nagybetűkkel ott virított egy József Attila-idézet – DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPEN, AHOGY A CSILLAG MEGY AZ ÉGEN, ÚGY ÉRDEMES! –, felidéződtek bennem előző napi olvasmányélményeim és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy azokat megosszam napközis tanítónőnkkel és osztálytársaimmal. Miután leültünk jelentkeztem hát és amint tanítónőnk felszólított büszkén közöltem, hogy rájöttem, ott, a tábla fölött, az az idézet pontatlan: ugyanis József Attila nem azt írta, hogy DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPEN... stb., hanem azt, hogy „Ne légy szeles. Bár a munkádon más keres - dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.". És, ugye, ez azért nem ugyanazt jelenti. Izgatottan vártam a hatást és a hatás nem maradt el. Tanítónőnk megvetően végigmért és szó szerint ezt mondta: „Látszik rajtad, fiam, hogy tanyán nőttél fel. Ülj le!” Valószínűleg sohasem fogom elfelejteni. Évtizedekig nem értettem, mire is gondolhatott. Ma már, azt hiszem, értem.
2-dik levonás. A második eset felső tagozatos koromból való, ötödikes vagy hatodikos lehettem és szintén egy napközis nevelőnknek „köszönhetem”. Ekkoriban iskolánk korábbi igazgatója volt a napközis tanítónk, akit valamiért leváltottak igazgatói tisztségéből és a nyugdíjig hátralévő néhány évét így, napközis nevelőként, bekkelte ki. Nagydarab, pocakos, ősz hajú, szemüveges, tekintélyes idős férfi volt, hűvösen, távolságtartóan, szigorúan és következetesen viselkedett velünk, gyakorlatilag csak utasított, rendszerességet követelt, ha elkészítettük házi feladatainkat, amit valamennyiünknél mindig egyenként ellenőrzött, akkor megengedte, hogy az udvari salakpályán futballozunk vagy a folyosón pingpongasztalokat állítsunk fel és azokon játszunk. Volt egy kellemetlen mániája, amit elég sűrűn gyakorolt, nagy (sokjegyű) számokon a négy alapműveletet végeztette velünk, nemritkán akár egy órán keresztül is adatott össze, vonatott ki, szoroztatott, osztatott milliós számokat milliós számokkal, a papírlapokat pedig, amikre dolgoztunk, beszedte és lepontozta. Egy ilyen alkalommal, miután elvégeztem a feladott műveleteket és vártam hogy tanárunk bejelentse, letelt az idő, firkálgatni kezdtem a lapszélre unaloműzésként. Kis csigavonalakat, egymást metsző, különböző síkbeli konstrukcióvá összeálló apró négyzeteket, krikszkrakszokat; amióta az eszemet tudom, azóta szoktam így rajzolgatni, nagyjából mindig hasonlókat, máig is megesik ez velem. Ha tudom, mit válthatok ki vele, akkor-ott valószínűleg visszafogom magam. Másnap ugyanis tanárunk, akitől azelőtt és azután soha egy hangos szót nem hallottunk, akiből soha semmiféle érzelmi megnyilvánulást nem tudtunk kiváltani, az ajtót feltépve rontott be a terembe, az előző napi számításaimat odacsapta elém a padra és feldúlt arccal, bömbölve kérte rajtam számon, hogy: ki vagyok én és mit képzelek magamról? (???) Hogy merek én nyilaskereszteket rajzolni? (???) Tudom-e, hogy mi az? (Nem tudtam.) Tisztában vagyok-e azzal, hogy kik voltak a nyilasok? (Nem voltam. Emlékszem, lelki szemeim előtt egy féltérdre ereszkedett, izmos, íjat feszítő férfi szobra jelent meg, valószínűleg egy képzőművészeti albumban láthattam.) Dühöngött egy darabig, föltett még néhány hasonlóan mélyértelmű kérdést, de mivel láthatta az őszinte értetlenséget és döbbenetet az arcomon, fölkapta a papírlapot és elviharzott. Így történt. (Sok évvel később, amikor Szabó Lőrinc naplójában a „horogkeresztes szendvicsekről” olvastam, keserűen idéződtek föl bennem az én „lapszéli nyilaskeresztjeim”.)
3-dik levonás. Ami most következik, sajnos, már nyomokban sem tartalmaz groteszk vagy ironikus elemeket, egy igazi „véres legenda”. Amikor nyolcadik osztályos lettem és a pályaválasztásra került a sor, osztályfőnököm behívatta szegény anyukámat és közölte vele, hogy mindenképp gimnáziumban a helyem és megnevezte azt az országos hírű gimnáziumot, ahová jelentkeznem kell, ha esetleg az nem jön össze, ami szerinte kizárt, még mindig számos gimnázium felé nyitott az utam. Felvételiztem hát abba a kurvaflancos elitgimibe, ahová fel is vettek, csont nélkül. Azonban pillanatok alatt kiderült számomra, hogy „hány hét a világ”, ez már nem a nekeresdi általános iskola volt, itt már élesben játszották a szocializmust. Az első történelemórák egyikén jelentkeztem kiselőadás tartására, az ember őstörténete-témakörben, részint, mivel érdekelt a téma, részint, mivel a magyar- és történelemtanárokkal nekem addig általában pozitív tapasztalatim voltak, rendszeresen vettem részt irodalmi-történelmi tárgyú iskolai pályázatokon és vetélkedőkön felsős koromban, így élt bennem a naiv bizalom, hogy ez majd ezután is valahogy így lesz. A kiselőadást elkészítettem, megtartottam, vélhetőleg tartalmilag és formailag is rendben volt, mivel tanárnőnk nem szakított félbe és nem emelt kifogást az elhangzottakkal kapcsolatban. Valószínűleg én is úgy érezhettem, hogy ez most jól sikerült és megengedhetem magamnak, hogy egy kérdéssel forduljak történelemtanárnőnkhöz, aki, nem mellesleg, az osztályfőnökünk is volt. És kérdeztem: Valahol azt olvastam, hogy Marx azt írja, hogy a munka tudatos cselekvés és hogy az embert a munka tette tudatos lénnyé. Én ezt nem értem. Nincs ebben ellentmondás? (Bizonyára úgy is volt, ahogy mondtam, azaz valahol tényleg olvashattam ezt a marxi tételt, mert, ugyan, hogyan találhattam volna én ilyet ki?) Tanárnőnk nem válaszolt csak intett, hogy menjek a helyemre. Ha tudom, mi következik, még aznap bementem volna az iskolatitkárságra, kikértem volna a bizonyítványomat és kerestem volna egy másik iskolát. De tizennégy éves tanyasi gyerekként honnét tudhattam volna?! Néhány nappal az ominózus történelemóra után magyar-latin tanárunk kihívott felelni, majd kérte az ellenőrzőmet, hogy aláírja. Mivel nem volt nálam (a pedantéria sohasem volt az erősségem, valahogyan kimaradt, amikor reggel ezt-azt bedobáltam a táskámba) és ezt közöltem vele, őrjöngeni kezdett, hogy „ne higgyem, hogy ővele is szórakozni fogok”, kikérte az iskolatáskámat a tanári asztalhoz, a tartalmát kiszórta a padlóra és szétrugdosta. Ugyanekkortájt osztálytársnőm, akinek a magam esetlen módján csapni próbáltam a szelet, elmesélte, hogy a faterja elmondta neki, hogy osztályfőnökünk felhívta a szülők figyelmét, hogy tartsák tőlem távol a gyerekeiket, mert antiszociális vagyok. S ha ez nem lett volna elég, mikor egyik osztálytársamnál jártam (akivel, mivel mindketten gitározgattunk, összeültünk „pilinckázni”), a srác apja váratlanul rám támadt, kiabálni kezdett velem, hogy oda én még egyszer be ne merjem tenni a lábamat, mert az osztályfőnöknő is megmondta, hogy rossz hatást gyakorolok a többiekre, szabályosan kirúgott. Osztályfőnöknőnk „becsületére legyen mondva” nem csak hátulról támadt, bepróbálta a hivatalos utat is, egy nap fölkísért az iskolaigazgatóhoz, mondván, az beszélni szeretne velem. Az igazgatónak láthatólag fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok és miért vagyok ott vagy ha volt is, nem érdekelte, elmondott egy sablonos szöveget, hogy a tanárnő aggódik miattam, hogy nem tudok igazodni az iskola rendjéhez és szelleméhez, ezért embereljem meg magam, kövessem a tanárnő utasításait és jó munkát, elvtársak, körülbelül így. Hetek-hónapok teltek el úgy, hogy folyamatosan efféle „abszurd örömökben” részesültem (leginkább egynémely tanáromtól), egy idő után, nyilván, már ott is elutasítást, ellenségességet érzékeltem, ahol ilyen nem volt, mígnem teljesen elszigetelődtem az iskolai közegtől és érdektelenné vált számomra mindaz, ami ott történik. Természetesen, azért kerestem magamnak hasznos elfoglaltságokat, például sűrűn látogattam az iskola remek könyvtárát, sok jó könyvet olvastam, jelentkeztem az iskolaorvos asszisztense által szervezet csecsemőgondozó tanfolyamra és részt vettem egy megyei csecsemőgondozó versenyen is, ahol kis csapatunkkal második helyezést értünk el — azóta sem láttam olyan felháborodottnak, önmagából kikeltnek senkit sem, mint osztályfőnöknőm volt, amikor az asszisztensnő bejött egy történelemóránkra, hogy kikérjen az iskolából a verseny napjára... (Már a rendszerváltozás után jóval, egy ismerősömmel egyszer beszélgettünk iskoláskori tapasztalatainkról és arra jutottunk, hogy csak azért nem rúgtak ki a „marxos belépőm” miatt nyomban a gimnáziumból, mert parasztgyerek voltam, azaz elvileg a népi demokrácia uralkodóosztályának tagja, így bűnöm „csak” antiszociális magatartásnak minősült, ha osztályidegen származású lettem volna, már másnap repültem volna, mint rendszerellenes.) A tanévet végül csak két bukással zártam, amit máig sem igen értek, mert az év nagyobb részében, azon kívül, hogy az órákra bejártam és vélhetőleg dolgozatokat is írtam, hiszen leosztályoztak, hogy azokon az órákon kik és mit tanítanak már teljesen hidegen hagyott („velük voltam volna én boldogan”, de mivel ennek árát nem ismertem, így megfizetni sem tudtam). Nyár vége felé, szobámban üldögélve és a világ során gondolkodva arra jutottam, hogy „egy évad a pokolban” éppen elég volt, fogtam hát bizonyítványomat és elindultam új iskolát keresni. A harmadikban szóba is álltak velem, fölvettek és ott folytattam tanulmányaimat. (Másfél évtizeddel ezelőtt vagy egy kicsit régebben, egy társaságban, megismerkedtem egy fiatal tanárnővel, aki, mint beszélgetésünkből kiderült, akkor épp abban az elitgimnáziumban tanított, ahol anno, a nyolcvanas évek első felében, azt az „elveszett évemet” töltöttem. Megtudtam tőle, hogy egykori osztályfőnöknőm még mindig a tantestületet erősítette, történelemtanárként harcos antikommunista, a múlt legádázabb kritikusa, mindazonáltal a pályakezdők iránt az egyik, ha nem a legsegítőkészebb idős, nyugdíj előtt álló kolléga volt. Mivel a fiatal tanárnő vonzó volt és ittunk is, talán kicsit könnyelművé váltam és meséltem neki az iskolához kötődő egykori élményeimről — de láttam a szemén, hogy egy árva szót sem hisz el az egészből...)
Mára talán ennyi. Köszönöm, hogy meghallgattak!
