Ma már közvélekedés, hogy a fölgyűlt elolvasott könyvek vagy épp a megörökölt kisebb-nagyobb könyvgyűjtemények csak értéktelen hely- és porfogó kacatok, a korszerű élettel összeférhetetlen terhes lomok. Pedig, pedig. Féleszűek, akik kidobálják, elkótyavetyélik a könyveiket. A totális cenzúra korában a kinyomtatott szó értékesebb, mint az arany. Az unokáink már csak azokhoz a szellemi kincsekhez fognak szabadon hozzájutni, amiket otthon levehetnek a polcról. Épp úgy, mint Huxley Szép új világában, ahol már csak a civilizáción kívül szorult vadak között ismerik és olvassák Shakespeare-t.
Miről beszélek?
Egy példa: Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet (A szabadság bolond körei — rendezte Dér András és Muhi Klára) Goldsmith Dénes pszichiáterről. Goldsmith az 1960-as és 1980-as évek között az egyik legnagyobb szakmai tekintélyű elmegyógyász volt Magyarországon. 2015-ben Gervai András Titkos Magyarország című könyvében nyilvánosságra hozta, hogy Goldsmith 1965-től III/II-es informátor (besúgó) volt (beszervezése „hazafias”, a foglalkoztatás vonala „kémelhárítás” és „tudományos, kulturális”), mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott, mentoráról, mesteréről, Mérei Ferencről éppúgy, mint tanítványairól, munkatársairól, betegeiről vagy a szakkérdésekben konzultációs céllal hozzá forduló szociológusokról, újságírókról. Goldsmith, a Kádár-korban, mint orvos, mint korának befolyásos értelmiségije nagyon sokat publikált és róla is nagyon sok publikáció jelent meg, ehhez képest, ha információkat keresünk a Világhálón, gyakorlatilag semmit sem találunk sem tőle, sem róla. A magyarázat pedig ez: „Előfordulhat, hogy egyes találatokat az európai uniós adatvédelmi törvény értelmében eltávolítottunk.” Miután fény derült sötét múltjára, hozzátartozói vagy azok, akik számára Goldsmith ügynöki ténykedései így-úgy kínosak lehetnek, kipucoltatták az Internetet, elérhetetlenné tétették a róla szóló vagy akár csak rá is utaló információkat — a múltat végképp eltöröltették.
Ilyen jövő elé nézünk.